CSÍKSZENTSIMON RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZKÖZSÉG - LELKI OLVASMÁNYOK

aninosza_rom_kat_templom

 

 

Egyház és politika?

Előadás a Katolikus Akadémián

Egyház és politika: az autonómia kérdése címmel tartott előadást Jitianu Liviu, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának docense az idei első Katolikus Akadémián, január 15-én, Kolozsváron, a kar dísztermében. Egyházról és politikáról, avagy politizáló egyházról az emberek nagy többsége nem szívesen hall, habár a kérdés időszerűségét bizonyítja, hogy nem csak választások alkalmával kerül elő a kérdés, legalábbis a mi tájainkon nem.

Ha egyházról és politikáról akarunk beszélni, akkor szükséges tisztázni, hogy mit értünk vallás, illetve egyház alatt (a kettőt az előadó szinonimaként használta ebben az esetben), illetve tisztázni a politika fogalmát (Max Weber: a politika a hatalom gyakorlása). Az egyházzal kapcsolatosan beszélhetünk egyfajta belső politikáról például akkor, amikor saját iskolapolitikáját határozza meg, de ha például intézményekhez, pártokhoz, a társadalom különböző szféráihoz, a törvényhozás orgánumaihoz viszonyul, akkor külső politikáról beszélünk. Állam és egyház kapcsolatát, egymáshoz való viszonyulását nézve pedig különböző modellekkel találkozhatunk ma. Rövid elméleti fogalomtisztázását követően az előadó olyan időszerű kérdéseket taglalt, mint: mi a vallás és egyház közötti különbség, mi a politika, miként van, lehet jelen az egyház a politika színpadán, egyáltalán jelen kell-e lennie, melyek azok a területek, amelyeken az egyháznak politizálnia kell, milyen politikáról, politikákról beszélhetünk az egyházzal kapcsolatosan, milyen egyház-állam kapcsolatrendszer modellek léteznek. Nem csak jó, ha az egyház politikai, gazdasági kérdésekben véleményt mond, hanem a globális kihívások értelmében véleményt is kell nyilvánítania. XVI. Benedek, jelenlegi emeritus pápa Caritas in veritate enciklikájában arról írt, hogy az egyháznak van egy politikai dimenziója is: társadalomalkotó szerepe volt, van. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az egyház formálta a mai Európát, s a kontinens mély, keresztény gyökerekből táplálkozik. A nagy világvallások nem veszítették el társadalomformáló erejüket. A szolidaritás kérdése, a szubszidiaritás elve, a szabadság, a felelősség, az igazságosság gondolatai mind-mind olyan értékek, amelyek az egyházban születtek meg, amelyeket az egyház elsőkként hangoztatott, s szociális tanításának alapkövei. A ma liberális állama „ki akar nőni az egyház gyámsága alól”, arra törekszik, hogy a vallásos dimenziót kiszorítsa a politikai dimenzióból. Globalizált világunkban viszont az állam veszít szuverenitásából, a „szuverén állam szitás lett” – a politika talaja bizonytalan. A politikusok egy része pedig a hatalommegszerzés érdekében manipulatív eszközöket használ – „kiskorúsítani akarják a népet” – hangzott el az előadáson. A volt kommunista országok embere pedig nehezen alkalmazkodik a piaci versenyhez. Négy modellt, intellektuális projektet ismerhettek meg a jelenlevők – olyan modelleket, amelyek a jövőre vetítve a fenti problémákra, de nemcsak azokra, megoldás-lehetőségeket, variációkat kínáltak egykor vagy kínálnak ma is.

Ezt követően pedig hazai vizekre hajózva szó volt a Kós Károly indította transzilvanizmus elgondolásról, annak – az előadó és számos más erdélyi értelmiségi által hamisnak ítélt – valóságképéről. Utolsó pontként pedig az aktuális útkeresések, próbálkozások egyik sokat hangoztatott politikai modelljéről: az autonómia kérdéséről s az a köré kialakult polémiákról volt szó. Politikusok, közéleti szereplők a közelmúltban született elgondolásait ismerhette meg a hallgatóság, de nem maradhatott el ezek kritikája sem, továbbá Kelemen Hunor, Márton Árpád, Bakk Miklós, Salat Levente vagy Szilágyi N. Sándor véleményével is megismerkedhettek. Az előadás végére pedig a jelenlevők előtt nemcsak a kérdés összetettsége és sokoldalúsága vált nyilvánvalóvá, hanem az is, hogy amikor egyház és politika kapcsolatáról beszélünk, akkor nem a helyi egyház egy-egy párt felé kimutatott szimpátiáról beszélünk, hanem arról, hogy az egyháznak igenis képviselnie kell azt, amit Max Weber nyomán egyszerűen így fogalmazhatunk meg: a közjót, valamint ennek keresését, szolgálatát. Az egyház szerepe pedig a ma Erdélyében nem lehet más, mint: a kollektív emlékezés felébresztése és annak ápolása, a közösségépítés, a szavahihetőség képviselete, a szociális-karitatív dimenzió építése és minőségi oktatáspolitika képviselete. Maradandó feladat továbbra is az, amit a későbbi XVI. Benedek pápa egykoron feladatként így fogalmazott meg (Szent Ágoston híres művét juttatva eszünkbe): az ember városának az építése.( Forrás: Fábián Róbert)

- See more at: http://www.romkat.ro/hu/content/egyhaz-es-politika#sthash.lDMhEcoy.dpuf

 

Karácsonyi körlevél

D. a J. Kr.!

Krisztusban Kedves Testvéreim és Híveim!

 

1223 karácsonyát Assisi Szent Ferenc úgy akarta megünnepelni Greccioban (ejtsd: Gréccsó), hogy testi szemével is láthassa a betlehemi barlangot az újszülött Kis Jézussal, a Szűzanyával és Szent Józseffel. Celanói (ejtsd: Csélánói) Tamás, Szent Ferenc egyik első követője és életrajzírója így emlékezik meg az eseményről: „Boldogságos Ferenc, mint már azelőtt is többször megtette, Karácsony előtt vagy tizenöt nappal magához hívatta János urat, és így szólt hozzá: ’Ha azt akarod, hogy az Úr közelgő ünnepét Grecció-ban üljük meg, úgy siess, és szorgalmasan tégy meg mindent, amit mondok neked! Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és hogyan feküdt azt ökör és a szamár előtt a szénán.’ A derék és hűséges ember a parancs hallatára elsietett, és a kitűzött helyen előkészített mindent, amit a szent kívánt tőle... Készen állott a jászol, ott volt a széna, odavezették az ökröt és a szamarat. Ünnepelt itt az egyszerűség, vigadozott a szegénység, felmagasztaltatott az alázatosság, és Greccio mintegy új Betlehemmé alakult át.” (Szent Ferenc első életrajza, XXX. Fejezet, Újvidék-Szeged-Csíksomlyó 1993, 91.)

Azóta mi is betlehemet állítunk a karácsonyfa alá. Segít áhítatunkban, hogy jobban beleéljük magunkat Megváltónk születésének titkába. A jászolban és a jászol körül ott van az egész Szent Család! Hányszor fohászkodunk őseink imájával:

„Jézus, Mária, József, nektek ajánljuk szívünket, lelkünket. Jézus, Mária, József, álljatok mellettünk végső küzdelmünkben. Jézus, Mária, József, segítségetekkel békében költözzék el lelkünk. Ámen.” (Gyulafehérvári PREORÁTOR 2003, 52.)

Mivel főünnepeink olyan gazdagok témában, az Anyaszentegyház szükségesnek látta, Keleten és Nyugaton egyaránt, hogy a főünnepek mellékszereplőinek vagy egy-egy témának a főünnep után külön ünnepet vagy emléknapot szenteljen. Ezért van az érvényben lévő naptárunkban is a karácsonyt követő vasárnapon Szent Család: Jézus, Mária és József vasárnapja! A Szent Család minden katolikus keresztény családnak az eszményképe. (A családra vonatkozó katolikus keresztény tanítást már kifejtettem húsvéti körlevelemben A Katolikus Egyház Katekizmusa alapján. Ezért most nem ismétlem.)

A család témája mindig időszerű, mert társadalmunkban világszerte válságban van a család – társadalmunk, népünk, Egyházunk megmaradásának az alapja. Ezért hívta össze Ferenc Szentatyánk is a III. Rendkívüli Püspöki Szinódust, hogy tárgyaljanak a családpasztoráció kérdéseiről. Ezzel ugyanakkor előkészítette a jövő ősszel tartandó XIV. Rendes Püspöki Szinódust is, amelynek a témája szintén a családpasztoráció. Anyaszentegyházunk a hitben kötelező döntéseket nem változtathatja meg. A Püspöki Szinódus csak tanácsadó szerv, nem törvényhozó. Hitünk témáit csak a pápa egyedül, amikor „ex cathedra” – vagyis mint a Katolikus Egyházi Tanítóhivatal birtokosa – nyilatkozik hit és erkölcs dolgában, vagy Egyetemes Zsinat a Pápával együtt nyilatkozik kifejezetten hit és erkölcs dolgában kötelező hitszabályként. Az Evangélium, Megváltásunk örömhíre változatlan. Itt csak arról van szó, hogy a változatlan Evangéliumot mindig a kor nyelvén kell meghirdetni, hogy megértsék. Ezért beszélünk arról, hogy a Püspöki Szinódus is nem a családra vonatkozó katolikus tanítás (férfi és nő örök szövetsége szentségi fokon, felbonthatatlan, kölcsönös támogatás, gyermekvállalás és nevelés a célja stb.) megváltoztatása, enyhítése, hanem a változatlan hitelvek lelkipásztori alkalmazása a megbeszélés tárgya. Közismert, hogy a sajtó, a tömegtájékoztatás mind Szentatyánk, mind a szinódusi atyák kijelentéseit kiragadják összefüggésükből, és úgy akarják bemutatni, hogy változni fognak a Katolikus Egyház örökérvényű döntései a Családra vonatkozólag is! Kérem Kedves Híveimet, hogy ne a sajtóra, ne állítólagos, ellenőrizhetetlen magánkinyilatkoztatásokra stb. hallgassanak, hanem úgy, ahogy azt a keresztségi fogadásban – nevünkben – ígérték keresztszüleink, a bérmáláskor már mi magunk tudatosan megismételtük, hogy a Katolikus Egyház tanítását követjük. A régiek nagyon szépen fogalmazták meg nagyanyáink imakönyvében: „Hiszem mindazt, amit Katolikus Anyaszentegyházam hinnem elébem ád.” Az Úr Jézus mennybemenetelkor nem adott Szent Apostolai kezébe kis katekizmust, hanem élő Egyházat alapított, rábízta az Örök Élet igéinek hirdetését: „Aki titeket hallgat, engem hallgat.” (Lk 10,16) Elküldte a Szentlelket, aki „elvezet benneteket a teljes igazságra.” (Jn 16,13) Ezért mi öntudatos katolikusok csak Anyaszentegyházunk hivatalos tanítására hallgatunk, és azt követjük.

Kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket

és áldott, boldog újesztendőt kívánok Tisztelendő Testvéreimnek, kedves Híveimnek és minden jóakaratú embernek!

            Gyulafehérvár, 2014. Karácsonyán, Urunk Születése főünnepén

 †György s. k.                                                                                                      érsek 

- See more at: http://www.romkat.ro/hu/content/karacsonyi-korlevel#sthash.6B4lGplj.dpuf

 

 

 

 

Idősek világnapja Petrozsényban


A gyulafehérvári Caritas és a Pro Urbis helyi civil egyesület október 1-én ünnepelte az idősek világnapját a petrozsényi polgármesteri hivatal márványtermében.

Az idősödőket és idősöket ünnepeltük, úgymond szüleinket-nagyszüleinket, akik nem kevés áldozat árán neveltek, iskoláztattak, életünket jó mederbe próbálták terelni. Sajnálatos módon a mai társadalom kevésbé figyel a nyugdíjas korosztályra. Hajlamosak vagyunk elfelejteni azt a sok erkölcsi értéket és jó tanácsot, amit szüleinktől-nagyszüleinktől kaptunk. Valahol lelkünk mélyén érezzük, hogy ezért a sok jóért köszönettel és hálával tartozunk irántuk.

A rendezvényen összegyűlt idősöket a város polgármestere Tiberiu Iacob-Ridzi köszöntötte, majd Gabriel Bulf ortodox pap bemutatta az általa alapított 24 fős „Zsil-völgye Nagyszülei” öregotthont.

Továbbá felszólalt a Vöröskereszt civil szervezet vezetője, aki a helyi idősek klubját mutatta be, ahol különböző szórakoztató programokon, kirándulásokon vesznek részt.

Apostoiu Daniela a petrozsényi kórház szociális munkása, beszámolt arról, hogy sajnálatos módon sok idős beteget a hozzátartozók a kórházban felejtenek.

A helyi plébános Msg. Szász János beszédében arra hozta fel figyelmünket, hogy mennyire sok az elhagyatott idős, akikről távolban lévő gyerekeik nem gondoskodnak, de még a szomszéd se nyissa rájuk az ajtót. Végső megoldásnak látta az intézményesített ellátást, de természetesebbnek tartotta az idősek saját otthonukba-környezetükbe maradását, betegségükben való gondozását.

Ezek után Dénes Emese a petrozsényi Otthoni Beteggondozás vezetője elmondta, hogy mégsem annyira sötét a helyzet, hiszen városunkban jól működik a gyulafehérvári Caritas Otthoni Beteggondozás Ágazata. Bemutatta a szervezet működését, ismertette a szervezet szolgáltatásait, ahol, injekcióadás, kötözés, katéterezés, vérnyomás-cukorszint mérés, mosdatás-fürdetés, pelenkázás, ágytálazás, takarítás, vásárlás, családorvoshoz való menés, receptkivevés, orvosság adagolás, szociális ankét megírása, idősökkel való elbeszélgetést és sok más szolgáltatásokkal állnak rendelkezésükre a hozzájuk fordulóknak. Ezeket a szolgáltatásokat két szakápoló és egy szociális munkás végzi több mint 40 idős részére.


Az ünnepély végén a már maga is idősödő petrozsényi római katolikus kórus Palestrina műveiből énekelt, utána vérnyomásmérés, majd a gyulafehérvári Caritas Szociális Ágazat napközis gyerekei által készített képeslapokat és virágokat osztottak az idősek részére.

(Dénes Emese)

 

 

Ifjúsági találkozó Petrozsényben

 


“Szükségünk van olyan szentekre, akik e világban élnek, és meg tudják ízlelni a világ jó és tiszta dolgait, de mégsem világiasodnak el…...” (Ferenc pápa)

Augusztus 1-3. között zajlott a II. román nyelvű főegyházmegyei Katolikus Ifjúsági Találkozó Petrozsényben, “A hívek sokaságának egy volt a szíve-lelke” (ApCsel 4,32) mottóval. A találkozón 150 fiatal vett részt a főegyházmegyéből: brassói, besztercei, fogarasi, kolozsvári, hunyadi, szebeni, petrozsényi és zsilvölgyi fiatalok. Kolozsvárt a piarista templom román nyelvű közösségéhez és a jezsuita lelkiségű fiatalok csoportjába tartozó fiatalok képviselték, összesen tizenheten.

A szervezők, a petrozsényi fiatalok, Ruști Alexandru segédlelkész vezetésével nagyszerű és színvonalas programot biztosítottak a főegyházmegye minden tájáról érkező fiataloknak, akik Szász János plébános kitünő gondoskodó, körültekintő és figyelő házigazdai szeretetét élvezhették a három nap alatt. A találkozó előadója, Mărgulescu Cotizo a fiatalokat arra bátorította, hogy merjenek álmodni. Sok fiatal céltalanul él, mert nem mer álmodni, vagy mert túl kicsinek tartja magát ahhoz, hogy megvalósítson egy álmot, vagy mert azt gondolja, hogy nem tud álmodni, vagy sokszor álmodott és kudarcot vallott, vagy engedi, hogy mások véleményei befolyásolják. Minden fiatalnak szüksége van egy vizióra, de a vágyra is, hogy ezt megvalósítsa. Isten álma akkor válhat valóra az életünkben, ha a realitásból indulunk ki és meg merjük valósítani ötleteinket. Az előadó több ember életpéldáján keresztül is bemutatta az álmodni tudás és a kitartás fontosságát. A Jóisten azt akarja, hogy cselekvő emberek legyünk, és ne csak azt hajtogassuk, hogy azért nem teszünk semmit, mert az Ő akaratát keressük. Fel kell fedeznünk a lehetőségeket magunk körül és cselekednünk kell.

A találkozó különleges élményének számított a Bolii barlangban bemutatott szentmise, amelyet Veres Stelian kolozsvári segédlelkész, a román nyelvű ifjúságpasztorációval megbízott lelkész mutatott be. Homíliájában arra bátorította a fiatalokat, hogy figyeljenek a “közlekedési szabályokra”, Isten parancsolataira, hogy Krisztusra, az igazi alapzatra építsenek és bontsák le a hamis falakat. A szentbeszédben kiemelte Ferenc pápa bíztatasát: “Szükségünk a világban élő szentekre, a világban megszentelődő szentekre, akik nem félnek a világban élni. Szükségünk van kólát és hot-dogot fogyasztó, internetező és iPodot használó szentekre. Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik az Eucharisztiát, és nem szégyellnek a hétvégén pizzát enni barátaikkal. Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik a mozit, a színházat, a zenét, a táncot, a sportot. Szükségünk van társaságot kedvelő szentekre, akik nyitottak, normálisak, barátságosak, vidámak és jó barátok…” Ahogyan a katakombák keresztényei kiálltak a hitükért, úgy a ma fiataljainak is, akik ebben a barlangban összegyűltek, meg kell vallaniuk a hitüket - buzdította a fiatalokat a miséző atya.  A bányászok védőszentjének Szent Borbálának az élete is például szolgálhat a fiatalok számára, hitéért vállalta a halált, mert megismerte az Igazi Fényt.

A szentmiséket a brassói BOLdoGICS zenekar művészi szolgálata tette felemelőbbé. A szünetekben a szociális testvérek biztosították a játékos összerázódást. Korom Imre kisszemináriumi spirituális a plébániai közösségekről beszélt a fiataloknak, a főegyházmegyei plébánia év kapcsán.

A találkozó zárószentmiséjét Jakubinyi György érsek celebrálta. A fiatalok az öröm érzéséből fakadó tapssal fogadták a érsek atyát, mert megérezték, hogy a Főpásztor személyesen figyel rájuk, a fiatalokra. Az egész találkozó ideje alatt a környékbeli plébánosok jelenlétükkel és szolgálatukkal biztosították a fiatalokat arról, hogy az egyház jövője, amely a jelen fiataljaiban valósul meg, nagyon fontos számukra. Tamás Barna főegyházmegyei ifjúsági főlelkész a találkozó végén megköszönte a petrozsényi szervezőknek a fáradtságos munkát. A jövő évi román nyelvű főegyházmegyei ifjúsági találkozót az országos ifjúsági találkozó fogja helyettesíteni. Kolozsvár jövőre ifjúsági főváros lesz és a július 22-26. között megrendezendő országos ifjúsági találkozóra román és magyar fiatalokat egyaránt várnak.(forrás: romkat.ro)

Imre Edit, SSS és Homa Ildikó, SSS

 

 

 

„Legyünk imádkozó nép!”

 


Szüksége volna nemzeti és egyházi közösségeinknek felébredni, öntudatra ébredni. Eljött a cselekvés ideje – figyelmeztetett ünnepi prédikációja során Oláh Dénes, a Maros-Küküllő egyházkerület főesperese. A szombaton, a csíksomlyói nyeregben megtartott pünkösdi búcsú szónoka arra ösztönözte a zarándokokat, legyenek egyenként, de közösségileg is Isten kezét fogó, Istennel beszélő viszonyban levő, Istent rajongásig szerető, imádkozó nép.

 

 

Az ünnepi szentmise bevezetőjében Orbán Szabolcs ferences testvér köszöntötte a nagyszámú zarándoksereget. Az Erdélyi Ferences Rendtartomány vezetője elmondta, az idei búcsú mottójáról „Boldog a méh, amely Téged hordott” – elsőként a boldogságos Szűzanya jut eszünkbe. Valamint azok az édesanyák is, akik a világra hoztak bennünket. Illetve mindazok a nők, akik életet hordoznak, ápolnak, akár biológiailag, akár szellemileg, lelkileg. „Tudjuk azt is, mi magunk is nem csak örömet, nem csak életet, nem csak jó cselekedeteket hordozunk, hanem bizony nagyon sok sebet, bánatot, szomorúságot, haragot, dühöt, amelyet ma ide Csíksomlyóra is elhoztunk, ide a hegyre is felcipeltünk magunkkal. Azt kívánom mindannyiunk számára, hogy a Szűzanya közbenjárására a jó Isten áldja meg, gyógyítsa, élettel ajándékozza meg mindazt, amit ma egyénileg, vagy közösségileg, ide a két Somlyó közötti nyeregbe elhoztunk. Kívánom, hogy mindannyian az örömnek, a békességnek az áldásnak a hordozói legyünk” – szólt az egyházi méltóság üzenete.

Csak a sokgyerekes nemzetnek van jövője

Ezt követően Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseke szólt az egybegyűltekhez. Mint hangsúlyozta, Márton Áron püspök egy közel hetven évvel ezelőtti beszédében arról elmélkedett, hogy Erdélyben a szász, magyar, és román nemzetek közötti, a fennmaradásért folytatott versengést az édesanyák döntötték el, mert a magyar édesanyák nem szültek, mások igen. „Ha azt akarjuk, hogy itt a jövőben is találkozhassunk, és legyen még az összmagyarságot összefogó csíksomlyói búcsú a boldogságos Szűzanya tiszteletére, akkor az ő emlékére és őt követve mondjuk azt, boldogok azok az édesanyák, akik vállalják az életet, az itthon maradást. Annak a nemzetnek van jövője, amelynek gyermekei is vannak” – hangsúlyozta az egyházfő.

Hazajöttünk, mert édesanyánkhoz jöttünk

– jelentette ki prédikációja során a búcsú ünnepi szónoka, Oláh Dénes főesperes. Kiemelte, a boldog élet titka abban rejlik, hogy milyen a viszonyunk Isten igéjéhez. Ez két dologban ölt testet: az ige figyelmes hallgatásában, és annak életünkben történő aprópénzre váltásában. „E tekintetben a Szűzanya valóban nagy volt, valóban boldognak nevezhető, mert megjegyzi róla a szentírás, hogy szívébe is zárt szavakat, és elgondolkodott rajtuk. Ha valakinek fontos volt életre váltani Isten szavait, akkor az valóban a Szűzanya volt” – nyomatékosított a főesperes, aki szerint a Szűzanya keresztény hitünk három fontos mozzanatánál is jelen van. Jelen van a megtestesüléskor, ami az ő méhében zajlott le, az ő méhéből jött világra a Megváltó. Jelen van a megváltásnál, hiszen ott állt a kereszt alatt, illetve jelen van az egyház születésénél.

„Baráti jó tanács” az üzenetről

Az ünnepi szónok mondataiban a jeruzsálemi ősegyház közösségét hozta fel példának. Hiszen ezt a közösséget az ige megélése tette gyarapodóvá, növekedővé, befogadóvá, megtartóvá, azaz értékrendet továbbadó közösséggé. Nekünk is hasonlóképpen kellene cselekednünk, ilyenekké varázsolva egyházközségeinket, vagy akár magyar civil közösségeinket is.

 

„A Szentatyának igaza van, amikor azt mondja, az egész világon tönkremenőben vannak a gyarapodó, növekedő, az értékrendet továbbadó, a jó utat megtartó közösségek. Azt is nagyon jól látják sokan, hogy magyar, székely népünket, közösségeinket is megcélozták már azok az arctalan démoni erők, amelyek csak egyet akarnak: szétverni mindent, ami még van, bennünket lelkileg földönfutóvá tenni, kiszolgáltatni a multik kénye-kedvének, hogy aztán boldog szegényként azt tegyenek velünk, amit akarnak” – említette a főesperes. Oláh Dénes kiemelte, egyként félti a magyar közösségeinket és egyházi közösségeinket. „Ezt úgy élem meg, hogy magyarként tudok római katolikus lenni, és római katolikusként tudok magyar lenni” – fogalmazott a szónok miután rámutatott: voltak „jóindulatú" emberek, akik arra figyelmeztették, hogy nem szükséges mondanivalóját „nemzeti színű lobogóba” csomagolnia.

A főesperes úgy vélte, mindenek előtt nagyon fontos volna, úgy nemzeti, mint egyházi közösségeinknek felébredni, mély tudatra ébredni. Az ébresztő szót pedig azok a próféta lelkű lelkipásztorok, vagy világi munkatársak, elkötelezett családapák vagy édesanyák fogják kimondani, akik naponta „megeszik" a szentírást, akik azonosulnak Isten akaratával.

Elég volt az értelmetlen zászlólengetésből

„Az egyház lehet a bűnösök közössége, de nem a hitetlenek társasága. Hiszem, hogy küldetésem van, hiszem, hogy valamit nekem kell elvégeznem, mert ha én nem végzem el, népem, fajtám, hitem, közösségem szegényebb marad” – fejtette ki a főesperes, hangsúlyozva, elég volt az értelmetlen zászlólengetésből, elég volt az egyházi és nemzeti romantikából, öntudatra kell ébredni, és rá kell jönnünk arra, hogy eljött a tettek, a munka ideje.

Rátermett vezetőkre van szükség

„Népünknek úgy egyházi, mint világi vonalon alázatos lelkületű, képességeiket jól ismerő vezetőkre volna szüksége” – hangzott el az ünnepi szónok részéről. Oláh szerint ezeknek a vezetőknek el kellene jutniuk arra az erkölcsi magaslatra, amikor észreveszik azt, ha az embertárs különb és többet tud náluk, vagy éppen rátermettebb, mint ők. „Aki Erdély földjén értelmiséginek meri vallani magát, annak tudnia kell, a mi dolgunk a hintót húzni, és nem egymás torkát harapni. A hintó a nép, az alázat pedig nagy és szent dolog. Próbáljunk eljutni erre a magaslatra” – ösztönözte hallgatóságát a főesperes.

Legyünk beszélő viszonyban Istennel

Oláh Dénes prédikációja végén kifejtette, az egyház élete nem a tevékenységgel kezdődött, hanem az imával: „annyiszor és olyan sokszor a feje tetejére állítjuk a dolgokat. Tevékenykedünk, tervezünk, a világot meg akarjuk váltani még egyszer, és fölforgatni, és nem imádkoztunk először. Minket számon tartanak úgy is, mint káromkodó, mint pesszimista nép, miért ne lehetne végre már egy pozitív nevet kiharcolni magunknak, és imádkozó néppé lenni? Olyan néppé, amely beszélő viszonyban van Istennel.” A főesperes szerint mindenkinek be kell látnia, képtelenek vagyunk megújulásról beszélni. És azért tartunk most itt, mert elfelejtettünk menet közben imádkozó nép lenni.

„Aki imádkozik, az Isten kezét fogja, aki Isten kezét fogja, az tulajdonképpen a jövőjét fogja. Azért is fontos beszélnünk az imáról, mert ez az a pont, ahol mindenkire lehet számítani. Legyünk öntudatra ébredt keresztények, az életüket, képességeikkel együtt fölkínáló keresztények, legyünk egymás képességeit alázattal elismerő emberek, és legyünk egyenként, de közösségileg is Isten kezét fogó, Istennel beszélő viszonyban levő, Istent rajongásig szerető, imádkozó nép” – hangzott el a pünkösdi búcsú ünnepi szónokának az üzenete.

 Rédai Botond, Székelyhon.ro, 2014.06.07.

- See more at: http://www.romkat.ro/hu/content/legyunk-imadkozo-nep#sthash.8T3ARHnM.dpuf

 

 

 

Ferenc pápa: "Ne szégyelljünk gyónni, Isten minden alkalommal átölel minket "

 

Beszédét sűrűn teletűzdelte rögtönzött szavakkal, amelyet a zarándokok lelkes tapsa követett. A katekézis megkezdése előtt hosszan körbejárt pápamobilján a Szent Péter téren, üdvözölte az őt éljenző híveket, megcsókolta a neki átnyújtott kisgyermekeket, áldást osztott.

A keresztény beavatás szentségein keresztül, mint a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia, az ember új életet nyer Krisztusban – kezdte katekézisét Ferenc pápa. Ahogy mindannyian tudjuk, evilági életünket „cserépedényben” hordozzuk, ki vagyunk még téve a kísértésnek, a szenvedésnek, a halálnak, és bűneink miatt akár el is veszíthetjük az új életet. Ezért az Úr Jézus azt akarta, hogy egyháza tovább folytassa üdvözítő művét tagjain keresztül is, különösen a kiengesztelődés és a betegek szentsége által, amelyeket a gyógyulás szentségei néven csoportosíthatunk. Amikor ugyanis gyónni megyek, akkor gyógyulást keresek: a lelkem, a szívem gyógyulását, mivel olyasmit tettem, ami nem jó – fűzte hozzá a pápa. Jól kifejezi ezt az az evangéliumi rész, amelyben Jézus megbocsátja a béna ember bűneit és meggyógyítja őt.

A bűnbocsánat és a kiengesztelődés szentsége – amit mi gyónásnak nevezünk – közvetlenül a húsvéti misztériumból ered. Amikor ugyanis húsvét estéjén az Úr megjelent tanítványainak, így szólt: „Békesség nektek!” Rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer” (Jn 20,21-23). Ez a szakasz fölfedi e szentség mélyebb működését. Először is, bűneink bocsánata nem valami olyan, amit mi adhatunk saját magunknak. Nem mondhatom azt: megbocsátok magamnak. A bocsánatot kérni kell, valaki mástól kell kérni, és mi a gyónásban Jézustól kérünk bocsánatot. A bűnbocsánat nem erőfeszítéseink gyümölcse, hanem a Szentlélek ajándéka, elhalmoz minket az irgalmasság és a kegyelem megtisztító erejével, amely a megfeszített és feltámadt Krisztus kitárt szívéből árad szüntelenül. Másodsorban pedig csak akkor lehetünk valóban békességben, ha kiengesztelődünk Jézusban az Atyával és a testvéreinkkel.

A korábban nyilvános formában gyakorolt szentség ma személyesen, a gyónásban történik. Egyesek mondhatják: „Én csak Istennek gyónok.” Igen, mondhatjuk Istennek: bocsáss meg, és elsorolhatjuk bűneinket. De ezeket a bűnöket a testvéreinkkel szemben, az egyházzal szemben is elkövettük, ezért szükség van rá, hogy az egyháztól, a testvérektől kérjünk bocsánatot a pap személyében. „De atyám, én szégyellem magam!” – folytatta a pápa. A szégyen is lehet jó, egészséges, mert alázatosabbá tesz minket. És a pap szeretettel és gyöngéden fogadja gyónásunkat, és Isten nevében megbocsát. Ne féljetek a gyónástól! – buzdított Ferenc pápa, majd megkérdezte: Gondoljátok csak végig, mikor gyóntatok utoljára? Két napja, két hete, két éve, húsz éve, talán negyven éve? És ha sok idő telt el, ne veszítsetek egy nappal se többet, ne késlekedjetek, a pap jó lesz. Jézus van ám ott! És Jézus jobb, mint a papok, Jézus vár titeket sok szeretettel. Legyetek bátrak és menjetek gyónni!

A szerdai általános audiencia végén a Szentatya felhívást intézett Ukrajnáért. „Aggódva figyelem a kijevi történéseket. Közel állok az ukrán néphez és imádkozom az áldozatokért és a sebesültekért” – mondta a pápa, majd felszólította a szemben álló feleket, hogy szüntessenek be minden erőszakot, keressék a megegyezést és a békét.( Forrás: Magyar Kurír)

 

 

 

 

A Magyar Kultúra Napja Petrozsényban

Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében


Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében zajlott a hétvégén Petrozsényban a Magyar Kultúra Napjának ünnepe. A Szent Borbála templomban tartott rendezvényt kolozsvári előadóművészek szavalata, helyi és vendégkórusok előadása tette igen tartalmassá.
petrozsenyi_kulturnapAz ünnepi szentmisével kezdődő rendezvényen  Ft. Msgr. Szász János pápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános, a rendkívül gazdag magyar kultúrára, ennek ápolására irányította a résztvevők figyelmét: Kultúra nélkül egy közösség halott. A szórványban is fontos tudatosítani magunkban, környezetünkben, hogy milyen fejlett, gazdag kultúrát örököltünk. És nekünk is tennünk kell azért, hogy ez tovább fejlődjön és átöröklődjön a következő nemzedékekre. Hiszen ha a szórványban gyengülnek, megfogyatkoznak közösségeink, az a tömb zsugorodásához vezet. Ezért itt fokozottan helyt kell állnunk, ápolnunk kell kultúránkat a tömbmagyarság és a magunk védelmére – fogalmazott az ünnepség alkalmával Szász János.

Tiberiu Iacob Ridzi, Petrozsény polgármestere ezúttal is részt vett a magyar közösség ünnepségén kiemelve köszöntőjében a magyar kultúra szerepét e térség fejlődésében: Öröm és megtiszteltetés számomra itt lenni, együtt ünnepelni azzal a magyar közösséggel, amely másfél százada folyamatosan hozzájárul a Zsilvölgyének fejlődéséhez úgy a kultúra, mint az oktatás, felsőoktatás illetve a bányászat terén. A mai zűrös világban, mely e vidéket sem kíméli, példaértékű a Petrozsényban élő számos nemzetiség békés együttélése és munkálkodása, amely szintén bő másfél évszázada tart. Úgy gondolom, ez adja e város erejét és ebben fontos szerepet játszik a magyar közösség élni akarása, kultúra iránti elkötelezettsége – fogalmazott a polgármester.
Ridzi külön üdvözölte az ünneplők soraiban ülő gyermekeket, a Jézus Szíve kollégium diákjait, akik Dénes Ernő karvezető irányításával népdalokat adtak elő az ünnepség alkalmával.

Márton Anna Rózsa, Jenei Erika és Vladu Mónika pedig Sík Sándor szavalatokkal idézte meg a 20. század jelentős magyar költőjének emlékét.

A 125 éve született piarista költőt, műfordítót, irodalomtörténészt és egyházi írót Ft. Msgr. Jakab Gábor  pápai káplán, kolozsvári plébános méltatta, kiemelve Sík Sándor egész életét és munkásságát meghatározó rendületlen hitét. Verseinek minden sorában ott rejlik az Istenbe vetett bizalom, és ez jellemezte csodálatos nevelői munkásságát is, melynek részeként 1912-13-ban irányadója és egyik alapítója volt a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnázium cserkészcsapatának. Ft. Jakab Gábor egy huszadik század első felében zajló irodalmi vita kapcsán mutatta be a költőt, idézve Reményik Sándor sorait, melyben az erdélyi protestáns költőtárs rendkívül nagyra értékeli Sík Sándor hittel átszőtt irodalmi munkásságát.

A rendezvényen fontos helyet kapott a 75 éve született és 25 esztendeje elhunyt Vermesy Péter, erdélyi magyar zeneszerző emléke is. Dr. Angi István zeneesztétának Vermesyre való20 emlékezését Jancsó Hajnal olvasta fel, kiemelve az alkotó és a kiváló zenepedagógus emberi nagyságát, a népzene, az anyanyelv és a maradandó értékek iránti elkötelezettségét, melyet nagyszerűen ötvözött kora modern törekvéseivel, és egész lényét átható könnyed humorával. Ez utóbbi vonása szövi át a híres Pimpimpáré című alkotását is, melyben jó barátjának,  Szilágyi Domokosnak verseit zenésítette meg egészen egyedi stílusban.


A petrozsényi ünnepségen fellépő Magyarfenesi Vegyeskar illetve a Guttmann Mihály Magyar Pedagóguskórus Gárdonyi Zoltán, Kocsár Miklós, Halmos László és Bárdos Lajos művei mellett több Vermesy kórusművet is előadott. Záróakkordként pedig Sík Sándornak a Kodály által megzenésített Te Deum című művét hallhatta az ünneplő közönség. Utóbbit prózai formában is előadta Rekita Rózália kolozsvári színművész. Külön színfoltja volt a rendezvénynek az Eisler Márta karnagy által vezényelt petrozsényi Szent Borbála Kórus előadása . És természetesen nem maradt ki az ünnepi műsorból Kölcsey Ferenc Himnusz-a sem. Dr. Jancsó Miklós színművész maradandó élményt nyújtva szavalta el a magyar nép zivataros századait felelevenítő költeményt, illetve Kölcsey Huszt című versének egy részletét.


A rendezvény egészét mélyen áthatotta a petrozsényi születésű Guttmann Mihály zenetanár, karnagy és zenepedagógus szelleme, melyet mindenekelőtt leánya, Tóth Guttmann Emese, a Románia Magyar Dalosszövetség elnöke éltet tovább. A magyarfenesi vegyeskar karnagyaként, illetve a rendezvény kezdeményezőjeként ő köszöntötte az egybegyűlteket, külön oklevéllel és apró ajándékkal köszönve meg mindazok munkáját akik szervezéssel, előadásukkal hozzájárultak a Magyar Kultúra Napjának petrozsényi rendezvényéhez. – Az 1994-ben újraalkult Romániai Magyar Dalosszövetség immár hetedik éve minden januárban Kolozsvár szívében ünnepli meg a Magyar Kultúra Napját és három éve annak, hogy a szórványba is ellátogatunk. Két évvel ezelőtt Déván és Vajdahunyadon szerveztünk kórustalálkozót, tavaly Nagybányán és Máramarosszigeten, idén pedig itt vagyunk Petrozsényban. Ez régi álma volt a Dalosszövetség tisztletbeli elnökének, Guttmann Mihálynak is, hiszen itt született és mindig nagy szeretettel gondolt e vidékre. Ő sajnos már nem lehet közöttünk, de áldozatos munkáját tovább folytatva, a kórusok összefogásával, a szórványban és tömbvidéken egyaránt vállalt fellépésekkel arra törekszünk, hogy megtermtsük az éneklő Erdélyt – fogalmazott a Dalosszövetség elnökasszonya.


A házigazdák részéről Wersászky Eduárd, petrozsényi RMDSZ elnök köszönötte a meghívottakat és helyi fellépőket, rámutatva arra, hogy az egységes, de oly színgazdag európai kultúra csak a nemzeti kultúrákból táplálkozva tud megmaradni, tovább erősödni és ebben a magyarságnak itt a dél-erdélyi szórványban is igen fontos szerep jut.
A rendezvény a petrozsényi római katolikus egyházközség által szervezett szeretetvendégséggel zárult, ahol kórustagok és vendéglátók immár együtt énekeltek asztaliáldást, pohárköszöntőt, és hosszan egymásbafonodó búcsúdalokat.

Forrás: Gáspár-Barra Réka

 

.....vissza a lap tetejére

 

 

 

Halloween nem ártatlan pótfarsang – tiltakozások világszerte

 

Halloween nem ártatlan ünnep, hanem az ezoterikus világ szilvesztere – fogalmaz a Római Főegyházmegye Romasette című lapjának cikkírója.

A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, a boszorkányok, kísértetek és egyéb szellemek ünnepe, melyben összemosódott a római Pomona-nap, a kelta samhain ünnep és a keresztény halottak napja – olvasható a Wikipédián.

Az ünnepet elsősorban az angolszász országokban tartják, de mára világszerte elterjedt. Ünneplése ellen ugyanakkor számos országban tiltakoznak.

A RIA Novosztyi híradása szerint a dél-oroszországi Krasznodari határterület oktatási minisztériuma idén betiltotta a halloween ünneplését a több mint ötmilliós lakosságú régió iskoláiban. Hivatalos levelükben pszichológusok és pszichiáterek véleményét idézik, melyek szerint az ünnep komolyan veszélyezteti a gyermekek szellemi egészségét. „Az ilyen ünnepségeken részt vevő gyermekeknél gyakori a félelem, az érzelmek elfojtása, az agresszió, az öngyilkossági hajlam.” A tiltakozáshoz a helyi ortodox egyház képviselői is csatlakoztak, akik szerint halloween „a halál és a sátán kultuszának ünneplése”. Az ünnep a kilencvenes évek végén jelent meg Oroszországban; 2003-ban a moszkvai nevelési hatóság is betiltását javasolta az általános iskolákban.

Az elmúlt napokban a lengyel katolikus egyház is élesen bírálta a Lengyelországban is teret nyerő ünnepet. A varsói érsekség honlapján üzenetben figyelmeztet, hogy az Egyesült Államokból érkező és a lengyel fiatalok közt is egyre népszerűbbé váló halloween az okkultizmust és a mágiát népszerűsíti. „A halloween a pogány szellemtiszteletben és egy kelta halálisten kultuszában gyökerezik” – mutat rá az üzenet. Hozzáteszi: Anton LaVey, a modern sátánizmus alapítója a sátánimádat legnagyobb ünnepének tekintette a halloween-éjszakát, amely számos erőszakos és okkult cselekménynek ad teret. Az Egyház nyíltan elítéli az ilyen gyakorlatot, amelyet ellentétesnek tart a keresztény hivatással és az Egyház tanításával - olvasható a lengyel érsekség üzenetében.

A Vatikáni Rádió honlapján arról ír, hogy a Fülöp-szigeteki egyház is erős fenntartásának adott hangot halloween ünnepének és rítusainak terjedése miatt. A délkelet-ázsiai országba többnyire kereskedelmi okokból érkezett a halloween megünneplése a nyugati média és az Egyesült Államoktól való kulturális függőség miatt; elsősorban Manilában és a nagyobb városokban terjedt el. Számos püspök és pap aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a gyermekeket és a fiatalokat megfertőzhetik a gonoszt, a szellemeket, a boszorkányokat és a mágiát népszerűsítő halloweeni praktikák.

A Zenit cikke arra figyelmeztet, hogy a fiatalok ezotériához, okkultizmushoz való közeledését a halloween kapcsán nagyban elősegítheti az internet. A fiatal – talán puszta kíváncsiságból – rákeres a halloweenre, például mert ötletet keres egy jelmezhez vagy töklámpáskészítéshez. A talált oldalakon aztán nemcsak a halloweenről és az ezotériáról kap információkat, hanem az október 31. éjszakai mágikus szertartásokról is. A varázserő mindig is a mesevilág része volt, ám nagy a különbség az ártatlan, mesebeli varázslat és a babonás-mágikus cselekedetekre szóló hívogatás között. Ezért nem lehet halloweent egyszerűen pótfarsangnak felfogni. Az ártalmatlannak tűnő ünneplés veszélyes lehet: egy asztrológus meghívásának elfogadása azzal végződhet, hogy az illető egy mágus rabságába kerül. A megoldás: erősítenünk kell a fiatalok kritikai érzékét, és segítenünk kell őket, hogy ne fogadjanak el gyanútlanul semmiféle, látszólag az ünnephez kapcsolódó, megtévesztő üzenetet.

Forrás: Magyar Kurír

 

 

 

Szent István király

 

 

Nyelvünkben a „ház” és a „haza” szó ugyanabból a tőből származik. Napjaink identitászavarral küszködő magyarjainak és talajt vesztett keresztényeinek ezért is közvetít igen-igen aktuális üzenetet Szent István ünnepén a mai Evangélium.

Fogalmazzunk katolikus módra, azaz egyetemesen, senkit sem kirekesztve! Számunkra az a gesztus, amellyel Szent István király halála előtt a koronát, újonnan létrejött királyságát felajánlotta az Istenszülő Szűznek, azt fejezi ki, hogy családnak tekintette népét, amelynek anyára van szüksége, s ezért azt a Szűzanya pártfogására bízta. Ezzel a szó legmélyebb értelmében volt reálpolitikus (építve a magyarságnak a római rítusú kereszténységre térését megelőző Mária-kultuszára is). Protestáns testvéreink számára Szent István tette a mai Evangélium fényében azt üzeni, hogy első királyunk maradandó közösséget akart létrehozni, és mint mélyen hívő ember, felelős vezető nem politikai tényezőkben, földi szövetségeseiben bízott elsősorban, hanem mert Istenre építeni, s élete végén bizalommal az isteni gondviselésre hagyatkozni. Az ország felajánlásának gesztusa nem keresztény, de egy Istenben hívő testvéreink számára is jelentéssel bír: nekik azt mondhatjuk, hogy ezzel a cselekedettel az ország első embere kinyilvánította az égi hatalomnak való alárendeltségét, s az egy Isten gondjára bízta országát és népét. Nem hívő, de kereső, az igazságra nyitott magyar testvéreinknek pedig elmondhatjuk, hogy első királyunk volt olyan intelligens, hogy az ember végtelen felé nyújtózó igazságkeresésére építette országát.

Csak megrögzött ateista, gyakorlati materializmusba süllyedt magyar testvéreinknek nem tudunk mit mondani (egyébként a hazáról, hazaszeretetről sem nagyon); őértük hát még buzgóbban kell imádkoznunk, és saját maguk elől is eltagadott reménytelenségükre gyógyírül felajánlanunk azt a reménységet, amely kisarjad ünneplő szívünkből.(Forrás: Barsi Balázs)

 

 

Szent Péter és Szent Pál apostol

 

 

Emberileg nézve soha nem érte nagyobb csapás az Egyházat kétezer éves zarándokútja folyamán, mint amikor – a hagyomány szerint – ugyanazon a napon elveszítette két oszlopát: Pétert és Pált. Mégis, mi keresztények kezdettől fogva győzelemként ünnepeljük ezt az eseményt, mert hitünk szerint a két főapostol vértanú halála nem veszteség, hanem nyereség. Nyereség nekik, akik „a jó harcot megharcolták, a pályát végigfutották, a hitet megtartották” és tovább is adták, s fáradozásuk jutalmaként a mennybéli hazába költözhettek. És nyereség az Egyháznak is, hiszen elköltözésükkel gyarapodott a mennyben a diadalmas Egyház, közbenjárásuk pedig a zarándok Egyház hathatós támasza. A két apostol élete tehát nem megszakadt, hanem eljutott a végső kiteljesedésre; a két kiválasztott és igaz tanú nem kudarcot vallott, hanem most ért fel a csúcsra; a két oszlop nem kidőlt, hanem most vált csak igazán megingathatatlanná, úgyhogy bátran támaszkodhat rájuk az Egyház épülete.

A szentek halálában mindig megdicsőül az Isten. Hitvallásuk és szeretetük maximumát nyújtva lépnek be Isten dicsőségébe, s ekkor nem csupán előttük tárul ki az ajtó a mennyben, hanem Isten előtt is, hogy életpéldájuk, tanúságtételük, tanításuk által ő maga léphessen be abba a közösségbe, ahol éltek, erőt, bátorítást és mennyei vigasztalást nyújtva a közösség minden tagjának.

Kimondhatjuk azt is, hogy valójában csak a halál, a szeretetből vállalt halál nyomhatja rá életünkre, munkásságunkra a hitelesítő pecsétet. Egész életünkben arra kellene törekednünk, hogy a halál úgy érjen bennünket, hogy „Krisztust mindenekfölött, testvéreinket pedig őérte ugyanazon szeretettel” szeretjük. Mert dolgoznunk és fáradoznunk kell a zarándokúton járó Egyházért, de legfőbb javát azzal szolgáljuk, ha szent életünk után szent halállal a szentek és boldogok közé jutunk, s Péterhez és Pálhoz hasonlóan nyitott ajtóvá válunk az ég és föld között az utolsó napig.

 

 

Úrnapja

 

Anyaszentegyházunk a mai nap az Oltáriszentségnek rendez ünnepet. Szentmisére hív bennünket, hogy rámutathasson a kenyér és bor színe alatt közöttünk lakó Úr Jézusra. A húsvéti idő lejártával külön ünnepet rendel el az Oltáriszentségnek, hogy jobban kiemelje és felhívja figyelmünket erre a nagy lelki ajándékra. Ugyanakkor arra budit, hogy használjuk ki az Úr Jézussal való személyes találkozás lehetőségét, és merítsünk ebből a számunkra felkínált erőforrásból.

Az ünnep imádságos áhítatában hálával gondolunk az Utolsó vacsorán történtekre, amikor az Úr Jézus az apostolokra bízta önmagát, a kenyér és bor színe alatt.

            Hány évszázados előkészület előzte meg ezt az első áldozást. Az egész Ó-szövetség valójában egy nagy előkészület. Az Oltáriszentség Ó-szövetségi előképe, amikor a vándorló nép mannát evett a pusztában. „Mannával táplált…., hogy megtudd: nem csak kenyérrel él az ember.”

Ez az előkép segít hittel elfogadni, amit szent Pál apostol mond a korintusikahoz irt levelében: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk Krisztus vérében való részesedés. És a kenyér, amelyet megtörünk, Krisztus testében való részesedés.”

Erről beszélt Jézus a kafarnaumi zsinagógában: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik örökké él. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”

A hallgatóság meg is értette azt, amit Jézus mondott, hisz vita támadt közöttük, hogy miként adhatja saját testét eledelül. Az Úr Jézus pedig megerősítette, hogy valóban erről beszél, hogy ő lelkünk táplálékává lesz: ”Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital.”

Találhatott volna sokféle más formát, rendkívüliebbeket, amelyek kétség nélkül bizonyítanák isteni hatalmát. Isten mégis nagyon emberi utat választott. A mindennapi táplálékban a kenyérben, és a borban maradt közöttünk. Az Egyház ma különösképpen is ráirányítja a figyelmünket arra a tényre, hogy az Úr Jézus lelkünk táplálására maradt közöttünk az Oltáriszentségben. Nagy szűkségünk is van erre. Hisz az élet sokkmindenben próbára tesz. És senki sem lehet kivétel. Mindenkinek feladata a vallásos életvitel.

Az Oltáriszentségben közöttünk lakó Jézus eligazító, lelki iránytű akar lenni a fiatalok számára.

A kereső fiatal szeretne eligazodni az élet kuszaságában, amelynek annyi-meg annyi buktatója van. Az Úr Jézusban pedig megértő barátra lelhetünk, akitől mindig lehet tanácsát kérni, mert őt sosem zavarjuk. A felnőtt sokszor reménytelennek találja a kenyérért való harcot, mert a verejtékes munka nem hozza meg a várt gyümölcsöket. A lankadtság idején erőforrás és biztatás az úr Jézus közelsége.

Az idős nyugalomra vágyik, de előfordul, hogy még az előrehaladott kora ellenére is gondokkal küzd. Az úr Jézusnál nincs megértőbb, erős támaszunk Ő.

Az élet minden helyzetében előttünk áll Krisztus megszentelt áldozata, amely értékessé teszi a tudatosan vállalt küzdelmet, szenvedést. Ennek gyümölcsei nem látványosak, nem is érnek be egyik pillanatról a másikra, mégis nagyon valóságosak. Sok életet változtatott meg már a Jézussal való rendszeres találkozás, hisz valóban mindennapi táplálék akar lenni, amely az élet alapvető feltétele.

A mai napon vessünk számot azzal, hogy mit is jelent nekünk a Szentáldozás. Vajon mi szomjazzuk-e a az Úr Jézussal való találkozást? Vallásos életünknek csak akkor lesz kihatása a mindennapi életre, ha gyakori vendégei leszünk Jézus asztalának. Sokminden táplálhatja benső életünket, sokfelőről várhatunk hatékony segítséget, de semmi nem nyújt annyit, mint az Oltáriszentség, hisz Jézus személyes jelenlétét semmi nem pótolja.

 

Pünkösd

 

Jézus megosztja velünk Lelkét és nevet ad neki: Vigasztaló, Szószóló, Segítőtárs. Egy fel nem fogható és mégis valóságos titokra utal, amelyet az apostolok is igazából pünkösd után értenek meg. A megígért segítőtárs ugyanis Jézushoz hasonlóan személy. Jézus és az Atya közös lelke. Belülről érint meg, a szívünket teszi fogékonnyá, hogy emlékezzünk arra az igazságra, ami Jézus által jutott el hozzánk. Nem a hazugság lelke, amely hamis reményeket ébresztene, hanem az Igazságé, amelyben megismerjük a teljes igazságot, és azt meg tudjuk különböztetni a tévedéstől, a félrevezető ál-igazságoktól.

A Szentlélek az Isten éltető lelke, akit Krisztus egyházára árasztott, hogy világító fáklya, belső tűz, lendületet, állandó lelkesedést és frissességet adó őserő legyen, aminek folyton érződnie kellene hétköznapi szeretetünkön és tenniakarásunkon is. A Szentlélek által ápolja egyházunk a kinyilatkoztatást, gondozza a jézusi tanítást és hirdeti az örömhírt. A Szentlélek segít minden hívőt, hogy saját magában is elmélyítse az evangéliumot, újból és újból felszítsa az istenszeretet tüzét, hogy ne akadjunk fönn az apostol ügyetlenségén, hanem érdeklődéssel és bizalommal fogadjuk a hétről-hétre hirdetett bibliai tanítást. Ha nem így történik: velünk, befogadókkal van a gond. Az ember az Isten kegyelmének edénye. Az edény csak akkor alkalmas a folyadék befogadására, ha ép, ha nem lyukas.

De gyarló emberek vagyunk, hitünk is megfogyatkozhat, a kegyelem kicsöpöghet a lyukas edényből. Az egyház hitét is gyöngíthetik a tagok bűnei, felszínessége, közömbössége, lustasága, amikor kényelmesen berendezkedünk a középszerűség nyugodt, felelőtlen állapotára és képtelenek vagyunk a változásra, amikor hiányzik a bátorságunk, és nem merünk kockáztatni. Ilyenkor-ahogyan Ferenc pápa nemrég fogalmazott- olyanok vagyunk, mint az alkalmi gyermekgondozó, akinek az a fontos, hogy a kisbaba aludjék, és ne rosszalkodjon. Nem anya(szent)-egyház vagyunk, aki szüli gyermekeit a Lélekben, hanem csak, pesztrálunk, „bébiszitterkedünk”, hogy fenntartsuk a változatlanság megkövesedett biztonságát. Csodálkozunk, hogy így nem hagyunk teret, helyet, szerepet a megújító Szentléleknek?

Jézus, amikor lelkét küldi apostolaira, mintha azt mondaná nekünk: Vállaljátok önmagatokat és egymást. Szegődjetek bátran szolgálatomba, legyetek a Szentlélek munkatársai, merjetek dönteni! Ha kell, menjetek szembe a fennálló kordivatokkal és trendekkel, és éljétek a szeretet parancsát akkor is, ha nem jövedelmező. Ne a triumfalista, győzedelmes egyház mögé bújjatok, hanem szolgáljatok és fedezzetek fel engem a legkisebbikben, azokban, akik között éltek.(Forrás:Sebestyén Péter)

 

 

 

Húsvét vasárnap

 

(…) Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia halottaiból.


Simon Péter látását, nézését az eredeti görög szöveg azzal az igével jelöli, mely az abszolút objektivitásra törő emberi megfigyelést jelenti: csak semmi beleolvasás a dolgok látható valóságába. A szeretett tanítvány látását kifejező ige viszont olyan emberi látást, szemlélést jelöl, amely képes a dolgok felszíni megjelenésén keresztül belelátni a lényegbe.

Az előbbi általában a férfiakra jellemző hozzáállás. Ha Ádám nem vétkezett volna, akkor ez az objektivitás a férfit állandóan, a végső tényhez és valósághoz, Krisztushoz vezetné. Azonban Ádám vétkezett, s ezzel látása beszűkült: jelentős mértékben elvesztette érzékenységét a külső világ jelenségei által hordozott belső üzenetekre. Pedig amint a frissen vasalt ing vagy a szépen megterített asztal is többet jelent egy ruhadarabnál vagy egy tál ételnél, mert valakinek a gondoskodó, figyelmes szeretetét közvetíti, úgy az üres sírban hagyott lepleknek is sajátos üzenetük van azok számára, akik nem csak testi szemükkel látnak.

Ilyen a szeretett tanítvány, aki az isteni szeretetre fogékonyan képes a tények mögé látni. Nincs szüksége angyali híradásra, sem a Feltámadott megjelenésére, hogy szívében a húsvéti hit megszülessen: elég látnia az ott hagyott (nem összehajtogatott!) lepleket, és ezek láttán nem emberi okoskodással következtet, hanem a szeretet intuíciójával érez rá Isten hatalmas művére. 

Mi mindannyian a magunk férfi vagy női módján szeretjük Jézust. Ez kiindulásnak jó, de nem elégséges ahhoz, hogy átvigyen bennünket ebből a világból a másik világba, az időből az örökkévalóságba, a halálból az életre. Egyedül az segít túllépni ezen a világon, ha hisszük és elfogadjuk Húsvét legnagyobb üzenetét: azt, hogy ő előbb szeretett bennünket, és szeret ma is, teremtő, halottakat dicsőségre támasztó szeretettel.( Forrás: http://barsitelekmm.blogspot.ro/)

 

 

„Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”

(Lk 22,42)

 

Az Írásokat sugalmazó Szentlélek megadta nekünk azt a kegyelmet, hogy Urunknak ne csak nekünk mondott szavait ismerjük, hanem belehallgathassunk imádságába is. Szenvedésének éjszakáján az Olajfák hegyén mondott imádsága, melyet a Lélekben intézett az Atyához, azért olyan fontos számunkra, mert ez az imádság az, mely egyéni szenvedését az egész emberiséget megváltó szenvedéssé alakítja.

Jézus passiójának külső szemlélő által látható és rögzíthető története csupán egy kisstílű koncepciós per és egy alávaló gyilkosság története, az emberi gonoszság legmélyebb pontja, ami viszont ezzel párhuzamosan belül, Jézus lelkében történik, hogy a Szentlélekben az Atyához imádkozva szenvedését és halálát értünk ajánlja fel örök szövetségül, az a mi megváltásunk története.

Az imádság nem egy elmondott szöveg csupán, hanem az a magatartás, amikor engedjük, hogy életünk egy nehéz helyzetét a teremtő Lélek belülről az Atyának kedves áldozattá alakítsa át, minden vonatkozásában, még abban is, ami érthetetlen számunkra. A Zsidókhoz írt levélben olvassuk Jézusról: „Testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta a haláltól; és hódolatáért meghallgatásra talált.” (Zsid 5,7) A továbbiakban pedig a levél az örök Lélek által végbevitt önfelajánlásról beszél (vö. Zsid 9,14), tehát pontosan arról, hogy az imádság során a Szentlélek átformálja a szenvedés emberi eseményét, és az Atya előtt kedves áldozattá teszi.

Nyilvános működésének során Jézus emberi akarata mindvégig tökéletesen azonos volt az Atya akaratával. Akkor azonban, amikor szembesül azzal, hogy meg fogják ölni, feszültség keletkezik az Atya eddig megismert akarata és az ő emberi akarata között.

Nem arról van szó, hogy Jézus nem akar engedelmeskedni az Atya akaratának, mely az ő halálát kívánja – ez durva félreértése lenne Isten akaratának és Jézus getszemáni szenvedésének. Egészen abszurd dolog azt feltételezni, hogy az Atya halálra akarja adni egyszülött Fiát, akiért, akiben és aki által teremtette az egész világot. Az Atya nem azt akarja, hogy Jézus meghaljon, hanem azt, hogy mindenkor az ő szeretetének tanúja legyen a földön. Ez az, ami Jézust kisgyermekkorától fogva élteti. Nagycsütörtök estéjén azonban ez az akarat mintha beleütköznék Jézus ellenségeinek határozott szándékába, hogy megölik őt. Más tehát az a „kell”, ami az Atyától jön, és más az a „kell”, amely a bűnös ember pszichéjéből származik.

Jézus számára nemcsak az okoz szenvedést, hogy emberi természete megborzad az erőszakos haláltól, amely az Atya akaratának teljesítése miatt vár rá, hanem elsősorban amiatt szorong, hogy ha őt kivégzik, akkor hogyan fog beteljesülni Izrael összegyűjtésének nagy műve, amelyért jött, és amely által fölragyog a földön Isten dicsősége. A célt illetően tehát most sem különbözik az ő akarata a mennyei Atya akaratától, de ami a módot illeti, elbizonytalanodik: normális és egészséges ember lévén nem akar meghalni, azt pedig még kevésbé akarja hagyni, hogy küldetése kudarcba fulladjon.

Az utolsó vacsorán találja meg azután a módot, ahogyan kínszenvedését, borzalmas kivégeztetését is az Atya nevének megdicsőítésére fordíthatja: úgy, hogy mindezt a bűnök bocsánatára ajánlja fel. Ezáltal halálát teszi meg az Istennek mint szerető Atyának végső, mindennél beszédesebb kinyilatkoztatásává. Bár emberi természetének nehezére esik elfogadni, hogy meg kell halnia, kinyilvánítja, hogy még kivégzésének eseményében is – amely minden, csak nem megdicsőülés, amely tökéletes ellentéte a templomi áldozatbemutatásnak, és totális profanizációja mindannak, ami szakrális, hiszen kiközösítik, megcsúfolják, meztelenre vetkőztetik, és a szent városon kívül, tisztátalan helyen végeznek vele, korának leggyalázatosabb halálnemét szabva ki rá – az Atya akaratát keresi, és az ő tervének megvalósulását szolgálja.

Az Olajfák hegyén mondott imádsága ezt a szándékát mélyíti el és teszi véglegessé: „Atyám, ha nincs más mód neved megszentelésére, ha ki kell innom ezt a poharat, akkor legyen meg a te akaratod. Keserű halálom legyen a te szentséged, a te szereteted, a te végtelen atyai jóságod végső és örök érvényű kinyilatkoztatása az emberek számára, akkor hát halálom által szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod!”

A János-evangéliumban ennek az imádságnak egy másik változatát találjuk, időben az utolsó vacsora elé helyezve. Ebben az Atya válasza is benne van az Úr Jézus szavára: „»Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, ments meg engem attól az órától? De hiszen azért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!« Erre szózat hallatszott az égből: »Megdicsőítettem, és újra meg fogom dicsőíteni.«” (Jn 12,27-29) A Lukácsnál szereplő angyal ugyanezt az üzenetet hozza Jézusnak az Atyától az Olajfák hegyén, hogy megerősítse (vö. Lk 22,43): „Fiam, a te halálod meg fogja dicsőíteni a nevemet, halálod által összegyűjtöm a megváltottakat az én országomba. A te megkékült ajkad, a te töviskoronával koronázott drága fejed, csupa vér tested lesz az én végső és végleges kinyilatkoztatásom, az utolsó kép, amelyet magamról adok. Biztos lehetsz benne, Fiam, hogy ezáltal megszenteltetik az én nevem, és eljön az én országom.”

Mennyire törődik az Úr Jézus az Ország eljövetelével! Erről az egyről semmilyen körülmények között nem mond le; ezért él, és ha meg kell halnia, hát halálát is annak szolgálatába állítja, hogy „az Isten szétszórt fiait egybegyűjtse” (Jn 11,52). És ott a Golgotán olyan kinyilatkoztatás történik, amely már túlhaladja Izraelt. Ennek jele, hogy Jézus halála pillanatában a templom kárpitja kettéhasad, s most már nincs, ami elzárná a Szentélyt a pogányok elől. Sőt, az ószövetségi templom sincs többé, mert Jézus saját Testének templomában gyűjti össze az Atya gyermekeit. Nem politikai, gazdasági és nem helyhez kötött szövetségre hívja őket, hanem ontológiai, létbeli, valóságos közösségre a valóságos Atyaistennel. (Persze ezt elsősorban a tanítványoknak kell majd megérteniük, hogy a pogányoknak is továbbadhassák, és minden embert meghívjanak az Isten országába.)

Gondoljuk csak végig: Az Úr Jézust a szíve legbensőbb rostjáig az Atya dicsőségének keresése járja át. Imádsága nem arról szól, hogy mit szeretne kapni az Istentől, hanem annak kifejezése, hogy testestől-lelkestől átadja magát az Atya szentséges akaratának. Vajon mi tudunk-e így imádkozni, amikor minden összedől, tudunk-e az Atyához fordulva a Szentlélekben értelmet adni a látszólagos értelmetlenségnek? Fel kell ismernünk, hogy arra kaptuk a Szentlelket, hogy mi is úgy imádkozzunk, mint Jézus, s így életünk és halálunk egyaránt Isten dicsőségére váljék, s az ő országa eljövetelét szolgálja.(Forrás: barsibalazs.hu - A Jézus 33 szava c. kötetből)

 

Felhívás a bűnbánatra (Lk 13, 1-9)

 

Szent Pál a keresztényeket fegyelemre és lemondásra inti Izrael meghatározó alakjait hozva fel a hit példáiként. A szentségek megfelelőit, előképeit az ószövetségben is megtaláljuk.



Josephus Flavius több olyan esetről is beszámol, ahol a helytartó a gyilkosságoktól sem riadt vissza, csakhogy terveit keresztülvihesse. Példaként említi a jeruzsálemi vízvezeték építését, amikor Pilátus erőszakkal távolíttatta el a tiltakozó népet, és katonáival többeket megöletett. De leír egy esetet is, amikor Kr. u. 35-ben szamaritánusokat mészároltatott le, miközben azok szent hegyükre, a Garizimre tartottak.

Világunkban az elektronikus hírközlő eszközöknek köszönhetően szinte pillanatokon belül hírt kapunk a különféle tragédiákról és rettenetes eseményekről, háborúkról és gyilkosságokról. Titokban már-már jólesően fellélegzünk, hogy hál'Istennek, nem velünk történtek.

Jézus voltaképpen úgy vonja le a katasztrófák tanulságait, hogy lecsillapítja szörnyülködésre hajlamos természetünket, és megtérésre szólít fel. Nem tesz politikai nyilatkozatot, hanem kérdéssel válaszol, és helyteleníti azt a farizeusi felfogást, miszerint a galileaiaknak valami súlyos bűnük lehetett, hogy Isten így megbüntette őket. Tiltakozik az ellen, hogy közvetlen megfelelést keressünk természeti katasztrófák, emberi sorsok tragédiái és személyes bűneink között. Természetes, hogy vannak átfedések, akár ok-okozati összefüggések is bűn és szenvedés között, de Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen. Tehát nem az a kérdés, ki a bűnösebb… vagy biztos azért haltak meg, mert megérdemelték…

Ő azt ajánlja, ne riogassuk ilyesmivel egymást. Ezek a vértanúk sem voltak bűnösebbek az élőknél…

Mi azt gondolhatnók: lám, milyen rosszak az emberek, milyen rossz a világ, lám Isten megbüntette… –, ezen felül viszont nem érint minket. Pedig mindannyian bűnösök vagyunk. Mindannyian megtérésre szorulunk. Hogy miért? Azért, mert a halál, bármilyen módon történjék is, végzetes és kérlelhetetlen. Amíg élünk, még javíthatunk, változtathatunk életünkön. Ha elutasítjuk a bűnbánatot, a halál nagy semmije s az örök kárhozat köszönt ránk.

Kispap koromban, amikor a gyóntatásról tanultunk, a tanár felhívta figyelmünket azokra a gyónókra, akik visszaeső bűnösök. Azóta többször elgondolkoztam ezen, és rájöttem, hogy bizonyos értelemben mindannyian visszaeső bűnösök vagyunk.

Jézus szava tehát önvizsgálatra késztet, mert mi sem vagyunk kevésbé bűnösök, mint akik valami katasztrófa folytán már életüket vesztették. És hogy mások rosszak, az nem ment fel a megtérés kötelezettsége alól.

A terméketlen fügefáról szóló példázat is a megtérést szorgalmazza. A vincellér még kikönyörgött egy év haladékot a fügefának, hogy termőre forduljon. Körülássa és megtrágyázza, hátha terem jövőre. Holott a fügefa arról híres, hogy bármilyen sovány talajban gyökeret ereszt, gyorsan nő és bőséges termést hoz.

A bűnben megkeményedhetünk, és a halál az előtt is bekövetkezhet, hogy mi rászánjuk magunkat a megtérésre. Jézus Krisztusban egy utolsó lehetőséget kapott az emberiség, hogy ráeszméljen üdvösségére. Ezt a lehetőséget el is veszíthetjük, el is játszhatjuk. Nagy a felelősségünk.

Nagyböjti belső utamon vizsgáljam felül: milyen termést hozott az életem? Érik életem gyümölcse, vagy terméketlenül szívom el mások életnedveit, szeretetét? Mi jellemzi eddigi életemet: meddő semmittevés, fogyasztás, vegetálás, vagy alkotás, szeretetszolgálat?… Mi az, amiről el tudok számolni a mennyei gazda előtt?

Ha csak a helyet foglaljuk, és terméketlenül lézengünk, valójában kártékonyak vagyunk… Nem halogathatjuk a megtérést mindig holnapra, nyugdíjas éveinkre. Isten országának építésében nem lehetünk lusták és megalkuvók. Mert a zárszámadás végén életünk fájára is azt mondják: vágd ki!

Sebestyén Péter

 

Hamvazószerda a nagyböjti idő kezdete.

"Atyád, aki a rejtekben lát, megjutalmaz téged!"

 

 Itt az alkalmas szent idő,

az üdvösségnek napjai,

hogy megtisztítsuk a szívünk,

lemosva vétkek terheit.  

 

Alkalmas szent idő. Alkalom a megállásra, a magunkba tekintésre.   Felelősen szeretném élni az életemet. Felelősen a másik emberért, felelősen a világért. Mit tehetek? Mire kell jobban figyelnem?

A mai naptól  kezdve a  nagyböjti időben 40  napon át  készülünk a  húsvét ünnepére. A bűnbánattartás  időszaka ez számunkra,  amely lehetőséget  ad, hogy Istennel való kapcsolatunkat rendezzük. Az Egyház három dolgot  ajánl a  nagyböjtre:  az   imádságot,  a   böjtölést  és   az  adakozást,   amit alamizsnálkodásnak is nevezünk.
A mai evangéliumban éppen erről a három cselekedetről tanít Jézus. A közös vonás ezekben a tettekben, hogy  nem az emberek szemében szeretnénk  jónak látszani általuk és nem is magunk dicsőségét keressük, hanem egyedül Isten kedvében szeretnénk járni. E gondolat legyen első nagyböjti útravalónk.

Emellett  fontos  azt  is  látnunk,  hogy  mindhárom  ajánlott  cselekedet vallásos cselekedet, s  ezt a böjtöléssel  és az adakozással  kapcsolatban külön is hangsúlyoznunk kell.  Ez a második  intelem a nagyböjtre.  Hiszen sokan fogyókúráznak, koplalnak vagy diétáznak,  de ez még nem böjtölés.  A böjt estében Isten kedvéért mondok le valamiről, hogy fegyelmezzem önmagam és jobban tudjak figyelni Istenre. Sokan vannak, akik szeretnek  adakozni, de ezt csupán azért teszik, hogy leírhassák az adóból, igénybe  vehessenek valamilyen kedvezményt vagy szerepeljenek a televízió adakozós  műsorában. Ez a fajta adakozás tehát nem kifejezetten vallásos cselekedet, még  akkor  sem, ha valóban segít a  rászorulókon. Az alamizsnálkodás esetében  Jézust látom  a  szegény  és  rászoruló   ember  személyében  és  Őneki   nyújtok segítséget, tehát itt is a vallási szempont érvényesül.

Harmadik útravalónk  pedig az  legyen a  nagyböjt idejére,  hogy  vallásos gyakorlatainkkal sose hivalkodjunk. A  jócselekedeteket, az adakozást,  az imádságot  ne  az  emberek  szeme  láttára  tegyük,  hanem  próbáljuk  meg titokban, hogy egyedül Isten lásson minket! (Forrás: virtualisplebania, Horváth István Sándor 2007)

 

 

 

A vigasságról és a farsang lélektanáról

(avagy arcainkról és álarcainkról)

Szalay Mária

A farsang évente visszatérő időszak, amelyben önfeledten, a vigasságnak, az örömnek próbálunk élni. Tudatosan, vagy néha kevésbé tudatosan, a bennünk munkáló vágyainkat szeretnénk ilyenkor - a vízkereszttől húshagyó keddig tartó napokban - megvalósulva látni.

Pszichológiai szempontból tekintve - a bálok, a mulatságok, a vigasság mellett - a farsang gondolatkörébe tartozik önmagunk felszabadultabb megmutatásának, de némileg elrejtésének is a vágya. Farsangi mulatságaink tartozéka a jelmez és az álarc. Kultúrtörténeti és fejlődés-lélektani szempontból is érdekes ez a jelenség. Mágikus erőt tulajdonítunk az álarcoknak, a jelmezeknek. Egy kicsit azzá akarunk válni, amit magunkra öltünk.

Mindnyájunkat a saját vágyvilágunk motivál. A kisgyerek felveszi az anyja ruháját, a kisfiú belelép az apa nagy cipőjébe. Ilyenkor azt gondolja a kislány, hogy ő tényleg a mama, a fiú pedig, hogy ő tényleg a papa, s megpróbálnak úgy is viselkedni. Kicsit így vagyunk a jelmezeinkkel is. A vágyaink "báloztatják" velünk ezeket a jelmezeket, hiszen egy kicsit mások szeretnénk lenni. Hiszen jó lenne sokszor erősnek látszani, elrejteni a gyengeségeinket, a nem megmutathatónak vélt oldalainkat, azt gondolva, hogy sokkal pozitívabban értékelne minket a környezetünk, ha mi olyan szépek lennénk, mint amilyenné a jelmez varázsol.

Ugyanakkor a jelmez meg is véd. Abban a pillanatban nem ér a nevem, és akit a jelmez megmutat, annak a nevében cselekszem. Tetteimért nem én felelek, hanem az, akinek látszani akarok.

Viselünk-e álarcot a hétköznapi életben? Vagy pedig egyszerűen csak arcaink vannak, amelyek mind rólunk szólnak, és a helyzeteknek megfelelően képessé tesznek arra, hogy a másik emberrel kapcsolatba lépjünk? A különböző helyzetekben másként viselkedünk. Mi magunk vagyunk mindig, arcaink nem mindig szükségképpen álarcok.

Előfordul azonban, hogy hétköznapi álarcaink kifejezetten a másik megtévesztésére szolgálnak. Amikor valaminek a látszatát akarom kelteni, tudva, hogy az tőlem teljesen idegen. Előnyt szeretnék elérni, vagy azt, hogy megfeleljek a környezet elvárásainak. A hétköznapi életben az álarc kifejezetten veszélyes. Rádermedhet az ember arcára, és akkor a személy elveszti a kapcsolatát belső lényegével. Mert hiszen az ember személyisége legmélyéből meríti önmagát, azt juttatja érvényre a különböző élethelyzetekben. Ennek pedig az a feltétele, hogy a megmutatott arcaink valóban hozzánk tartozzanak.

Nehezen nézünk szembe önmagunkkal. Nem könnyű elfogadni önmagunkat és korlátainkat. Senki sem tökéletes születése pillanatában, de a személyiségünket valamiképpen ki kell bontakoztatnunk, meg kell valósítanunk, fel kell fedeznünk a magunk talentumait, és a talentumainkat kamatoztatni kellene.

Az emberi élet első időszakában ez úgy történik, hogy nevelnek bennünket. Tizenéves korában az ember megpróbálja az értékeket felfedezni és figyelmét saját magára fordítani, hogy a talentumai után kutasson. Megtapasztalja, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog. Az értékek mellett a határokat is figyelembe kell venni. Márpedig emberi gyengeségből csak a jót, a tökéleteset szeretnénk elfogadni. Azt, ami könnyen, erőfeszítés nélkül széppé és értékessé tehet minket a külvilág számára. Az, hogy el tudjuk-e fogadni önmagunkat, teljesen attól függ, hogy milyen az Istennel való kapcsolatunk. Tudjuk-e olyan szemmel nézni magunkat, mint ahogyan a Teremtő, Elfogadó és Szerető Isten tud minket nézni. Ahogy ő itt és most elfogad engem a korlátaimmal, a lehetőségeimmel, a pillanatnyilag megvalósuló önmagammal, vagyis amilyen vagyok. Képes vagyok-e én ezt a szeretetet úgy viszonozni, hogy szeretettel elfogadom magam, mint a kibontakozás lehetőségét?

Meddig nevelhető az ember? Amíg él! Amíg önmagával, a környezetével és természetesen az Istennel aktív kapcsolatban van. Az ember alakítható, bár a nagy változás fiatalkorban könnyebb, hiszen az idősebb ember szokásrendszere már megszilárdultabb. Karakterisztikusabbak vagyunk felnőttkorban, de soha nem késő! Nem lehet elég korán kezdeni, és soha nem késő elkezdeni, hogy szokásrendünket megváltoztassuk, értékeket fogadjunk el, és aszerint alakítsuk az életünk további részét.

Visszatérve a farsanghoz, sőt már előre tekintve a közelgő böjtre is, érdemes önismeret céljából elgondolkodni azon, milyenek is a mi vágyott jelmezeink, vágyott arcaink? Milyenek azok a jelmezek, amelyeket soha nem vennénk fel? Milyenek azok az álarcok, azok az arcaink, amelyeket soha senkinek nem szeretnénk megmutatni? Mert akár azokkal a jelmezekkel és arcokkal szembesülünk, amelyek az ideált képviselik számunkra, akár pedig azokkal, amelyeket semmiféleképpen nem akarunk magunkra ölteni, mind a kettő rólunk szól.

Hamar elmúlik a hangos vigasság időszaka. Utána egy sokkal csendesebb idő következik, amelyben az igazi ideálkép felé vezető úton az önvizsgálat sok értékes információt adhat számunkra. Nekünk, keresztény embereknek nagyon nagy ajándékunk van: Jézus Krisztus, aki Megváltó, ugyanakkor egy teljes értékű emberi életet is élt elénk. Ő keresztény örömünk és reményünk forrása.

Nem az ő életét kell megvalósítanunk, hanem a miénket, és önmagunkból a saját talentumaink szerint kell kidolgoznunk egy életen át ennek a Krisztus-arcnak a ránk eső vonását.

(A szerző pszichológus, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola és az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanára.) Forrás: Uj ember

 

 

 

 

 

 

Halloween nem ártatlan pótfarsang – tiltakozások világszerte

 

Halloween nem ártatlan ünnep, hanem az ezoterikus világ szilvesztere – fogalmaz a Római Főegyházmegye Romasette című lapjának cikkírója.

A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, a boszorkányok, kísértetek és egyéb szellemek ünnepe, melyben összemosódott a római Pomona-nap, a kelta samhain ünnep és a keresztény halottak napja – olvasható a Wikipédián.

Az ünnepet elsősorban az angolszász országokban tartják, de mára világszerte elterjedt. Ünneplése ellen ugyanakkor számos országban tiltakoznak.

A RIA Novosztyi híradása szerint a dél-oroszországi Krasznodari határterület oktatási minisztériuma idén betiltotta a halloween ünneplését a több mint ötmilliós lakosságú régió iskoláiban. Hivatalos levelükben pszichológusok és pszichiáterek véleményét idézik, melyek szerint az ünnep komolyan veszélyezteti a gyermekek szellemi egészségét. „Az ilyen ünnepségeken részt vevő gyermekeknél gyakori a félelem, az érzelmek elfojtása, az agresszió, az öngyilkossági hajlam.” A tiltakozáshoz a helyi ortodox egyház képviselői is csatlakoztak, akik szerint halloween „a halál és a sátán kultuszának ünneplése”. Az ünnep a kilencvenes évek végén jelent meg Oroszországban; 2003-ban a moszkvai nevelési hatóság is betiltását javasolta az általános iskolákban.

Az elmúlt napokban a lengyel katolikus egyház is élesen bírálta a Lengyelországban is teret nyerő ünnepet. A varsói érsekség honlapján üzenetben figyelmeztet, hogy az Egyesült Államokból érkező és a lengyel fiatalok közt is egyre népszerűbbé váló halloween az okkultizmust és a mágiát népszerűsíti. „A halloween a pogány szellemtiszteletben és egy kelta halálisten kultuszában gyökerezik” – mutat rá az üzenet. Hozzáteszi: Anton LaVey, a modern sátánizmus alapítója a sátánimádat legnagyobb ünnepének tekintette a halloween-éjszakát, amely számos erőszakos és okkult cselekménynek ad teret. Az Egyház nyíltan elítéli az ilyen gyakorlatot, amelyet ellentétesnek tart a keresztény hivatással és az Egyház tanításával - olvasható a lengyel érsekség üzenetében.

A Vatikáni Rádió honlapján arról ír, hogy a Fülöp-szigeteki egyház is erős fenntartásának adott hangot halloween ünnepének és rítusainak terjedése miatt. A délkelet-ázsiai országba többnyire kereskedelmi okokból érkezett a halloween megünneplése a nyugati média és az Egyesült Államoktól való kulturális függőség miatt; elsősorban Manilában és a nagyobb városokban terjedt el. Számos püspök és pap aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a gyermekeket és a fiatalokat megfertőzhetik a gonoszt, a szellemeket, a boszorkányokat és a mágiát népszerűsítő halloweeni praktikák.

A Zenit cikke arra figyelmeztet, hogy a fiatalok ezotériához, okkultizmushoz való közeledését a halloween kapcsán nagyban elősegítheti az internet. A fiatal – talán puszta kíváncsiságból – rákeres a halloweenre, például mert ötletet keres egy jelmezhez vagy töklámpáskészítéshez. A talált oldalakon aztán nemcsak a halloweenről és az ezotériáról kap információkat, hanem az október 31. éjszakai mágikus szertartásokról is. A varázserő mindig is a mesevilág része volt, ám nagy a különbség az ártatlan, mesebeli varázslat és a babonás-mágikus cselekedetekre szóló hívogatás között. Ezért nem lehet halloweent egyszerűen pótfarsangnak felfogni. Az ártalmatlannak tűnő ünneplés veszélyes lehet: egy asztrológus meghívásának elfogadása azzal végződhet, hogy az illető egy mágus rabságába kerül. A megoldás: erősítenünk kell a fiatalok kritikai érzékét, és segítenünk kell őket, hogy ne fogadjanak el gyanútlanul semmiféle, látszólag az ünnephez kapcsolódó, megtévesztő üzenetet.

Forrás: Magyar Kurír

 

 

 

 

Évközi 29. vasárnap - B év

 

 

Iz 53,10-11

De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje betegséggel. Ha odaadja engesztelő áldozatul életét, meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül. Lelkének gyötrelme után meglátja a világosságot, megelégedett lesz; tudásával szolgám igazzá tesz sokakat, és bűneiket ő hordozza.

Zsid 4,14-16

Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban mentes maradt. Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre.

Mk 10,35-45

Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: ,,Mester! Azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.'' Ő megkérdezte tőlük: ,,Mit akartok, hogy megtegyek nektek?'' Azt felelték: ,,Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.'' Jézus erre azt mondta nekik: ,,Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?'' Ők azt felelték neki: ,,Meg tudunk.'' Ekkor Jézus azt mondta nekik: ,,A pohárból, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.'' Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket, és azt mondta nekik: ,,Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok; aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.''
   

Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban mentes maradt.

A mi fogalmaink szerint az, aki erős, nem tud együttérezni gyöngeségeinkkel; az, aki tökéletes, nem tudja elnézni, hogy mi tökéletlenek vagyunk; s az, aki bűntelen és tiszta, nem is tudja elképzelni, mik azok a kísértések, melyek nap mint nap leselkednek ránk. Úgy gondoljuk, csak az tud megérteni bennünket, aki maga is ugyanazzal a nehézséggel küszködik, mint mi, s csak az tud igazán együttérezni velünk és segíteni rajtunk, aki egyszer-kétszer maga is elbukott.

A mai szentlecke fényében ezt a közkeletű tévedést le kell lepleznünk és el kell vetnünk. Ha Jézus Krisztus emberebb ember lehetett volna és jobban átérezhette volna gyöngeségeinket a bűn megismerése által, egészen biztosan követett volna el bűnt. Csakhogy a bűn nem emberségünk, hanem csak megromlott emberi természetünk velejárója. (Kodály Zoltán mondta, hogy ha tévedni emberi dolog, nem tévedni még inkább az. Ennek mintájára mondhatjuk azt is, hogy ha vétkezni emberi dolog, nem vétkezni még emberibb.) Más a helyzet a kísértéssel. Ha Krisztus mentesült volna a próbatételtől, nem lehetett volna igazi ember, s nem is tudna együttérezni velünk. A mai nap örömhíre ezzel szemben éppen az, hogy ő is kísértést szenvedett, akárcsak mi, de mivel nem engedett neki, van ereje, hogy minket is megszabadítson. Mert Jézus Krisztus nem az emberfölötti ember csodálatra méltó, egyszersmind félelmetes ideáljának megvalósítója, hanem ennél sokkal több: a valódi erő, a valódi tökéletesség, a valódi bűntelenség és tisztaság megtestesítője.

Csak az az igazán erős, tökéletes és tiszta, aki együtt tud érezni mások gyöngeségeivel. A többiek legfeljebb erősnek, tökéletesnek és tisztának mutatják magukat, s közben elítélik azokat, akik gyöngék, tökéletlenek és tisztátalanok, éppen azért, mert ha megpróbálnának együttérezni velük, szembe kellene nézniük saját gyöngeségeikkel, tökéletlenségeikkel és tisztátalanságaikkal is. Akik meg elnézők mások gyarlóságaival szemben, legtöbbször maguk is ugyanannak vagy hasonló gyöngeségnek a rabjai.

Jézus Krisztus nem elnéző: ő szabadító. Nem úgy tesz, mintha nem volna bűnünk, hanem megszabadít bűneinktől. Nekünk csak annyit kell tennünk, hogy bizalommal elébe járulunk, tudva, hogy ő, aki áthatolt az egeken, át tud hatolni a mi gyarlóságunk sötét fellegein is, és engedjük, hogy gyöngeségeinken keresztül megmutatkozzék az ő halhatatlan ereje.(Forrás:BarsiBalázs.hu)

 

 

Szűz Mária mennybevitele (Nagyboldogasszony)

    

Ünnepe: augusztus 15

A legfiatalabb dogma Máriáról, de maga az ünnep igen ősi. Szent István király is nagyboldogasszony ünnepén halt meg. Mária, fia mellett, mint mindannyiunk édesanyja közbenjár értünk, imádságra, bűnbánatra hív mindannyiunkat. 

Dr Bernyik György 2004

Lk 1,39-56

„Áldott vagy te…”

 

Mária és Erzsébet találkozásának leírása Lukács evangéliumában (1,39-45) nem pusztán Jézus családjának családi eseményeiről tudósít, hanem sokkal inkább üdvtörténeti elbeszélés. Ez a találkozás ad alkalmat arra, hogy Lukács tisztelettel adózzék Mária hitének, és a történethez kapcsolódó himnusz által bemutassa Mária hitét. A jelenet középpontjában két asszony áll, de rejtve „méhükben hordozva” ott van a későbbi Keresztelő János és ott van a világ üdvözítője Jézus. Az üdvtörténet jövője jelen esetben két törékeny asszony testére és lelkére van bízva.

Lukács és az ókor a biológiai anyaságot és a lelki kapcsolatot nem választotta soha szét. Mécs László szavaival mondhatjuk: „…az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.” Ebben a szituációban Mária, akit a II. Vatikáni zsinat után az „első hívőnek” is nevezünk az egyetlen aki fia jövőjére, ismeretlenül is igent mondott.

A történet túl a két nő találkozásán fő története a „lélek működésének” is, hiszen, Mária és Erzsébet is, mindent a „lélek ösztönzésére” tesz és mond. Erzsébet kérdései teológiai kérdések, Mária számára nem csupán rokon, hanem az „Úr anyja” (43.v.), vagyis a jelenetet éppen Erzsébet felkiáltása teszi üdvtörténeti eseménnyé, vagyis nem csupán anyák, hanem próféta anyák nyilvános, és üdvtörténeti személyek rejtett találkozásává. Ennek a találkozásnak az örömét a hit adja „boldog vagy, hogy hitted”(45v.), mondja Erzsébet Máriának, és ennek a hitnek az öröme terjed ki előbb Erzsébetre, majd pedig az egész Zakariás házra, majd pedig az olvasókon keresztül az egész egyházra. A későbbiekben sok egyházi és liturgikus szövegben visszahangzik ez a mondat „boldog vagy, hogy hitted”. Mária hitének tehát kulcsszerepe van az Isten által kezdeményezett üdvtörténeti események sikerében.

A Magnifikát keletkezéséről szóló irodalmi és történelmi viták elcsitultak, annyit mindenesetre mondhatunk, hogy jól kifejezik Mária lelki állapotát, de naívság lenne azt gondolnunk, hogy Mária a pillanat hatására gondolta ki ezt a hosszú számos ószövetségi utalást tartalmazó éneket. Inkább Lukács merítette egy olyan himnuszból, zsoltárból, amely keresztény közegben az evangélium megírásakor Kr.u. 70 körül már használatban volt. Lukács gyermekségtörténete evangélium az evangéliumban, vagyis a gyermekségtörténet elbeszéléseiben úgy beszélnek a szereplők, ahogyan a feltámadás után tekintettek Jézusra. Lukács amikor mint maga írta „mindennek utána járt” nem csupán eseményeket gyűjtött össze, hanem össze gyűjtötte Jézus családja körül kialakult keresztény legendákat is, és a Jézusra alapozott messiási hit ébredésének első lépéseit. Érthető tehát, hogy őt tekintjük az első Mária teológia megírójának. Ezt fejezte ki az az ókori legenda, mi szerint Lukács festette volna az első Mária képet. Ez igaz, de nem ecsetel, hanem tollal és az ősegyház mariológiájának rögzítésével.

Lukács eme elbeszélésének irodalomtörténeti és művészettörténeti hatása igen nagy. A keresztény himnológia és a költészet számos esetben tért vissza ennek a jelenetnek a megformálására újra gondolására. Benne mindkét anya hős és példakép lett, akikre szívesen tekintettek vissza a keresztények.  Caelius Sedulius 450k így fogalmazza meg a keresztény egyház tiszteletét „ Szent anya, üdvözlégy, a Királyt szüléd a világra, azt aki országol mennyben és földön örökké.” Szt. Bernát azt írta 1140-ben született himnuszában a keresztény olvasóknak „Azt idézzed, egyre nézzed, milyen nagyra tétetett. Zengve tiszteld, ki az Isten boldogságos anyja lett.” Az egyház gyöngéd tisztelttel vette körül Jézus édesanyját, annak ellenére, hogy időközben a világi társadalomban megváltozott az anya képe és az anyák tisztelete is. Nem mindegy, hogy milyen módon tekintünk a hit őrzőire, ez nem csak másoknak adott tisztelet, hanem lelkünkben felépített érzés, mely bennünket is képessé tesz a hit születésének megértésére, és a hit érzésének megőrzésére.

......vissza a lap tetejére


 

A szentségimádásról


petrozseny_urnap_2011Elsô lépésként vizsgáljuk meg, hogy milyen módon is kell vagy kellene
viszonyulnunk az Oltáriszentségben jelenlevô Jézushoz. Ezt a jelenlétet
a Katolikus és az Ortodox Egyház vallja. (a szerkesztô)
Amikor II. János Pál pápa 2004. októberében meghirdette az Eucharisz-
tia évét, nem ötletszerûen cselekedett. Az idôsödô, egyre több fájdalmat
hordozó fôpap minden egyes tette Jézus búcsúbeszédéhez volt hasonla-
tos (vö. Jn 14-16 fejezetek). A lényeget, a legfontosabbat akarta övéi, a
reábízott nyáj szívébe vésni. Szeressék Jézust és szeressék a Szûzanyát.
A 3. évezred programja ez. Nem újat mondott, csak figyelmeztetett,
fölhívta a figyelmet. Ezért hirdette meg a Rózsafüzér évét 2003-ban,
2004-ben pedig az Eucharisztia évét. Don Bosco híres látomása eleve-
nedett meg a szemünk elôtt. Az Egyház hajója viharban van, minden-
ünnen támadják, és csak akkor kerül biztonságba, amikor két hatalmas
oszlophoz horgonyozzák le. Az egyik oszlop tetején a Szûzanya szobra
áll, a másikon egy hatalmas, hófehér Szentostya. A két horgony nem
evilági biztonságba kapaszkodik. A természetfölötti, az örökkévaló
világ az egyetlen biztos menedék. Jobban tudta ezt a Szentatya, mint
bármelyikünk. Ezért irányította figyelmünket az Eucharisztiára. „Az
Eucharisztia a jelenlét misztériuma, mely által leginkább megvalósul
Jézus ígérete, hogy velünk marad a világ végezetéig” (Mane nobiscum
Doine, 16).
Venite adoremus… (Jöjjetek, imádjuk)! Hangzik a felhívás újra és
újra. Sokan nekiindulnak, aztán megtorpannak. De hát hogyan imádjuk
Ôt? Mit kell csinálni a kitett Eucharisztia elôtt? Amikor elhallgat az
ének és csönd van, hogyan imádkozzunk, mit tegyünk ebben a csönd-
ben? Egyáltalán mi is az az adoráció? Ezekre a kérdésekre keressük a
választ a továbbiakban. Reméljük, minél többen kedvet kapnak ahhoz,
hogy belemerüljenek az Eucharisztia csöndjébe és egyre közelebb me-
részkedjenek Jézushoz…

Nem kell egyfolytában „programról” gondoskodni, hiszen itt szemé-
lyes találkozásról van szó (a „program” maga Jézus). Higgyük, hogy
van mondanivalója a számunkra! Még akkor is, ha ez az adorációban
nem mindig a szavak szintjén történik. A szeretet nyelvezete jóval mé-
lyebb és gazdagabb. Érdemes megpróbálni legalább egyszer egy csön-
des órát ajándékozni Jézusnak! Valami újat és nagyon szépet fogunk
megtapasztalni.

Hadd idézzük ezzel kapcsolatban II. János Pál pápát:
„Jó Nála lenni, a keblére hajolni, mint a szeretett tanítvány (vö. Jn
13,25), érezni az Ô szívének végtelen szeretetét. A kereszténységnek
a mi korunkban elsôsorban »az imádság mûvészetében« kell külön-
böznie másoktól! Jó, ha érezzük sürgetô szükségét, hogy hosszasabban
elidôzzünk lelki társalgásban, csöndes imádásban, szeretetünket kife-
jezve a Legszentebb szentségben jelenlévô Krisztusnál! Drága testvére-
im, hányszor, de hányszor tapasztaltam ezt, és mindig erôt, vigasztalást
és segítséget találtam” (Ecclesia de Eucharistia, 25)!
Az adoráció nem lecke, nem valami elmélet a szeretetrôl, hanem
a szeretet megtapasztalása. Születésünktôl a halálunkig szomjazzuk a
szeretetet. Amikor odatérdelünk az Eucharisztia elé, megérkeztünk a
forráshoz. Jézus már várt. Nagyon várt. Személyesen énrám. Vágyódik
arra, hogy a Szívére ölelhessen. Nem a külsômet vizsgálja, nem tesz föl
kérdéseket, nem vár el semmit, csak velem akar lenni. Az elfogadásnak
ebben a bensôséges meghittségében gyermekké válik az ember. Most
semmi sem fontos, csak az, hogy Jézus szeret. Nagyon szeret. Ebben
a pillanatban csak Vele vagyok és engedem, hogy szeressen. Jelenleg
nem vagyok semmi más, mint egyetlen szeretô odahajlás az Úr felé. Bi-
zalommal hajtom fejemet az Ô keblére. A gyöngédség tiszta misztériu-
ma ez. Fészket készítek magamnak az Ô Szívében. Hallgatom szívdob-
banását és elmerülök szeretete misztériumában. A bensôséges szeretet
pillanatai ezek. A lélek megpihen és újjászületik benne.
Az adoráció a tiszta szeretet párbeszéde Istennel. A meghittségnek
ebben a mélységében nincsenek már szavak, nincsenek már gondola-
tok. Csak a másik, a Te létezik egyedül. Az ember elfeledkezik önma-
gáról és csak egyetlen a fontos: Isten van. Milyen jó, hogy Ô olyan
csodálatos, olyan nagy! Az adoráló ember belefeledkezik Isten csodála-
tába. A szeretetre az Úr még nagyobb szeretettel válaszol: megmutatja,

megismerteti önmagát. „Aki szeret engem (…) én is szeretni fogom, és
kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,21) – mondja Jézus. A Teremtô
és a teremtmény elragadtatva nézik egymást. Ez a néma párbeszéd be-
szédesebb minden szónál. Nem létezik nagyobb öröm ennél a szeretet-
nél, a szeretetben való egységnél!
Amikor az adorációban átitatódtunk, feltöltôdtünk a Szeretettel, ak-
kor ismerjük fel igazán, micsoda feladatot bízott ránk Jézus! Tovább-
adni, sugározni ebbe a kihûlt szívû világba az Ô szeretetét. „Ti is úgy
szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket” (Jn 13,34). Nem
egy kicsit, nem ímmel-ámmal, hanem úgy, ingyenesen, érdek nélkül.
Számítgatás és mérlegelés nélkül pazarolni a szeretetet, ahogy Ô tet-
te. Nemcsak akkor, amikor éppen kedvünk van hozzá, hanem mindig.
Mindig ugyanolyan intenzitással szeretni mindenkit. Azt is, aki nem
annyira szimpatikus. Vállalni minden áldozatot, késznek lenni elmenni
a legvégsôkig. Ezt várja a Mester, ezt kéri tôlünk. S a tanítvány odaadó
szeretetében lassan Eucharisztiává válik, mert ez a cél. Ezért térdelünk
újból és újból az oltár elé. Ezért végezzük az adorációt.
Magyar Pál atya

.....vissza a lap tetejére

 

 

„Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen.”

Az Úr Jézussal érintkezni kell: odamenni hozzá és megérinteni, illetve engedni, hogy ránk tegye a kezét.

Kevés csak az érzelmek szintjén érintkezni vele, mert a legtisztább lelkesedés is lelohad, a legfennköltebb érzések is megváltoznak, talán épp az ellenkezőjükre fordulnak, mi magunk azonban több vagyunk ennél, személyiségünk érzelmeink mögött van.

Kevés az értelmi úton való érintkezés is a mi Urunkkal, mert bár nélkülözhetetlen, hogy legyen róla alapvető fogalmunk, tudásunk, hiába gyarapítjuk vele kapcsolatos ismereteinket nap mint nap, ő mindezeken túl van, elérhetetlen messzeségben, s ha akarja, értelmünk működését részben vagy teljesen kiiktatva lép kapcsolatba velünk, álomban vagy elragadtatásban.

Sőt még az akaratunk szabadságával történő érintés is kevés: hozhatunk döntéseket miatta és érte, de ha ezt nem az ő kegyelmének erőterében tesszük, erőfeszítéseink hiábavalónak bizonyulnak.

Testestül-lelkestül kell kiszolgáltatnunk magunkat Jézus érintésének, azzal a vággyal és hittel közeledve feléje, mint a hosszú évek óta beteg asszony, aki szenvedélyesen hitte, hogy már ruhája szegélyének érintésétől is meggyógyul. S mindenekelőtt a szentségek és a liturgia világa az a közeg, amelyben az Úr Jézussal a valóságos és teljes érintkezés létrejöhet. Azzal a tudattal kellene mindennap közelednünk feléje a szentáldozásban, hogy megérintjük az ő isteni hatalmát rejtő ruhájának szegélyét a kenyér és bor színében, ő pedig lelkünk mélyét érinti meg, megváltásának erejével legtitkosabb sebzettségünket gyógyítja. S ez akkor is igaz, ha külsőleg nem érezzük a gyógyulást. Az iránta való szeretetből elfogadott, értelmesen vállalt szenvedés mélyebb érintkezésre és egységre vezet a mi Urunkkal, mint a testi egészség visszanyerése. A gyógyulás vágyánál is erősebbnek kell lennie annak a vágyunknak, hogy vele egyesüljünk és az ő dicsőségére legyünk, akár úgy, hogy gyógyító ereje sokak előtt megnyilvánul rajtunk, akár pedig úgy, hogy szenvedéseinket egyesítjük az ő tisztaságos és végtelen érdemű szenvedésével.

Aki az Úrral akar érintkezni, az tartózkodjék a világ érintésétől. Utasítsa el az önző és tisztátalan érintéseket, hogy teste és lelke is részesüljön az Úr Jézus tisztaságából. És akkor eljön az ideje, hogy érintése, legyen az kézfogás, gyöngéd simogatás vagy áldó kézrátétel, Jézus Krisztus érintését hordozza, s az ő gyógyító, halálból feltámasztó, életadó erejét közvetíti.(forrás:barsibalazs.hu)

 

......vissza a lap tetejére

 

Jézus Szíve ünnepe - B év

Magasság és mélység

Jézus Szíve ünnep szentleckéjében Szent Pál Isten öröktől elrejtett s most Krisztusban megvalósult és az Egyházban hirdetett üdvösségtervét ünnepli, csodálja, szemléli elragadtatással. Ez az üdvösségterv, ez a felfoghatatlanul nagy isteni misztérium úgy jött el közénk Krisztusban, hogy alkalmazkodott a mi külső és belső világunk méreteihez. Ez a titok Krisztus szeretetének titka: megismertétek – írja az apostol – Krisztus szeretetét. 



Jézus Krisztus irántunk való szeretetének valódi méretei ugyan felfoghatatlanok számunkra, ez a szeretet mégis a maga teljességében nyilvánult meg, amikor Isten létére értünk meghalt, és a katona lándzsája megnyitotta oldalát. Ekkor feltárult és láthatóvá vált Isten öröktől fogva elrejtett szeretete és irgalma. Ennek a szeretetnek valóban van magassága, hiszen Isten örök belső életéből ered. És van felfoghatatlan mélysége is, mert Krisztus emberi testet öltött, magára vette bűneinket, és halálában az alvilág mélyét is bejárta. E szeretet szélessége és hosszúsága magát a történelmet jelenti, s benne minden világra jött embert, sőt a meg nem született magzatokat is.

 

Szélesség és hosszúság nem lenne érthető és elfogadható a magasság és mélység nélkül, mert ha Jézus nem volna az örök Atya egyszülött Fia, hogyan formálhatna jogot minden emberre, és hogyan, mi címen, milyen okból reménykedhetne benne minden ember, az üdvösség iránti reménykedéssel, ha nem győzte volna le a halált, és dicsőségesen fel nem támad? 



Szent Pál azonban a mi szívünkről is beszél: A hittel Krisztus lakjék szívetekben. Ha Jézus Krisztus valóságosan lakást vesz nálunk, személyünk legmélyén, akkor a megkeresztelt ember szíve végtelen méretekre tágul, és képessé válik arra, hogy hordozza Isten szentháromságos életét. (Forrás:barsibalazs)

......vissza a lap tetejére

 

 

"Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam.”


Mi, emberek szavakkal tanúskodunk. Tanúságunk akkor igaz, ha megfelel a valóságnak, illetve tetteinknek.

A Szentléleknek nincsenek szavai: ő úgy tanúskodik, hogy a valósággal, az igazsággal szembesít egyfajta sajátos belső személyes megvilágosítás által. Erre a megvilágosításra utalnak a lángnyelvek. Mindenkit külön-külön világosít meg: vagyis szembesít a végső valósággal.

Ránk bizonyítja a bűnt, egyfajta élesen és fájdalmasan megnyilatkozó evidenciával: ugyanakkor Jézusról is feltárja a végső igazságot, hogy Jézus az örök Isten öröktől születő Fia, aki értünk, éppen bűneink bocsánatáért halt meg, és a jövendőt is hirdeti: nem szavakkal, hanem azzal, hogy örömteli, tiszta, meg nem csaló reménységet ébreszt bennünk testünk feltámadása és az örök élet iránt.

A mi tanúságtételünk már kettőt jelent: tetteket és szavakat.

Egyiket sem vagyunk képesek megtenni, csak a Lélek által. A Lélek tusakodni kezd bennünk a test ellen, vagyis az istengyermeki, tiszta, örökkévalóságra nyitó vonzás kikezdi a bűnös önzés önmagába gravitáló irányulását.

A bennünk folyó kemény harc a szeretetért, mely a Lélek gyümölcse, igazolja, hogy találkoztunk a Szentlélek benső, csendes, de mindennél nagyobb bizonyosságot adó tanúságtételével.

Ha vállaljuk ezt a harcot, amelyről Szent Pál ír mai szentleckében, akkor képesek leszünk hitelesen tanúskodni szavainkkal is, szintén a Szentlélek által, hiszen senki sem mondhatja magától: „Jézus az Úr”, csak a Szentlélek által.

Erre a háromszintű tanúságtételre küld minket a Szentlélek most, hogy belépünk az Évközi idő mindennapjainak egymásutánjába.

 

 

Szemük láttára felemelkedett, és felhő takarta el a szemük elől.”

 

A Jézusról szóló örömhírt, evangéliumát azzal fejezi be Szent Lukács, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok Cselekedeteit kezdi: Jézus mennybemenetelével. Igen, a Jézusról szóló írás éppen azért az egyetlen igazi örömhír az emberiség számára, mert Jézus a mennyből, az Atyától jött közénk, és emberségünket az Atyához vitte, miközben személyével mindig is az Atyánál volt.

A Szentlélek alkotta meg Mária méhében az örök Ige testét, és a Szentlélek dicsőítette meg ugyanezt a testet, vagyis feltámasztotta, és felmagasztalta az Atya jobbjára. Szent Lukács két könyve abban is megegyezik, hogy mindkettő a Szentlélek elküldésével kezdődik. Amint Krisztus földi teste a Szentlélektől fogantatott, úgy Titokzatos Teste, az Egyház is a Szentlélektől fogantatott Pünkösd napján, és benne teljesedik ki az utolsó napon. Ebből azonban az is következik, hogy az Egyház oda is fog fölemelkedni, ahol már a Fő, Krisztus van emberi természetével: az Atya jobbjára.

A keresztény élet mennybemenetel.

Krisztus mindent magával vihetett a mennybe, mert nem volt egyetlen érzése, gondolata, szándéka sem, amely az Atyáéval ellenkezett volna. Minket is magával vihet, akiknek üdvösségéért leszállott a mennyből, akiket szent vérével megmosott a bűntől, és kiváltott a halál fogságából. Magával vihette Galilea tájait, mert az Atya szeretetében látta. Semmit sem látott nélküle, tőle függetlenül. Amikor a Kísértő fölvitte őt egy magas hegyre, és megmutatta neki a világ minden országát és gazdagságát, mivel mindezt az Atya iránti szerelem fényében nézte, az egészet magával vihette.

Most már az emberen múlik, mit választ: akar-e vele a mennybe emelkedni? Ha igen, akkor úgy kell élnie, hogy élete: emberi kapcsolatai, döntései, cselekedetei örökkévalósíthatók legyenek. A legédesebb és legbensőségesebb emberi szeretet sem menthető át az örökkévalóságba, ha Isten törvényein, vagyis az ő szeretetén, az egyetlen igazi és örök valóságon kívül volt.

A mennybemenetel itt és most történik velünk, amikor is elvetünk mindent, ami összeegyeztethetetlen Krisztus szeretetével, és vállalunk mindent, amit szeretete megkíván tőlünk. (forrás:barsibalazs.hu)

 

„Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek.”

 

A mi igazi Krisztusban való életünk szellemünk és értelmünk megtisztításával kezdődik. Ha itt nem engedjük végbevinni a tisztulást, akaratunk, pszichénk és testünk sohasem fog megtisztulni. Keresztes Szent János mintha a fordított sorrendet követné. Valójában azonban nem, mert a test fegyelmezése, megtisztítása csak akkor lehetséges, ha valaki elfogadja Isten létét; Krisztus istenségét, megtestesülését, megváltó halálát és feltámadását, a Szentlélek kiáradását és várja a holtak föltámadását.

Szellemünk megtisztulása abban áll, hogy a hitigazságokat mélységes hittel elfogadjuk: más emberi okoskodással össze nem vegyítjük, és a világmindenséget, a történelmet és saját életünket a tiszta hit ragyogó fényében szemléljük. Nagyon sok zavaros gondolkodású keresztény van. Fejében zűrzavar uralkodik, melyet nem egy közülük szándékosan tart fenn: eklektikus keverékét a kinyilatkoztatott igazságoknak és a ma divatos eszméknek.

Ez a fajta dogmatikai liberalizmus, amely felcseréli Urunk tanításának sarkalatos pontjait más elgondolásokkal, a názáreti Jézus arculcsapása és leköpdösése. A végső igazság nem lehet egy kicsit vagy félig igaz. A halálból feltámadott Krisztus vagy a második isteni személy, vagy hazug, vagy pedig őrült. Más lehetőség nincs. De ha ő Isten, mint ahogy hisszük, akkor az emberről, az örök életről mondott szavai az egyetlen igazság. Akinek gondolkodása nincs átitatva Krisztus alapigazságaival, az nem is tisztulhat meg. A végső igazság, a valóság elfogadása azért nehéz, mert megköveteli az embertől az egzisztenciális választ, akaratának, erkölcsi életének teljes meghódolását. Csak ha ez megkezdődött, tisztul meg a lelki és testi rész az emberben.

A mi Urunk azért mondja, hogy „ti már tiszták vagytok az általam hirdetett tanítás által”, mert ennek a tanításnak (isteni, végső kinyilatkoztatásnak) az a belső természete, hogy ha befogadta az ember, szinte öntörvényűen bontakozik ki benne és veti ki előbb szelleméből, majd pszichéjéből, végül testi életéből a tisztátalanságot.

A kinyilatkoztatásban rendkívüli belső koherencia és logika van. Mi, átlagkeresztények nemcsak bűnösök vagyunk, hanem még inkább következetlenek és logikátlanok. Nem merjük levonni Húsvét tanulságát: ha Jézus Isten, és ha halálával megváltott bennünket, akkor ő a mindenünk: életünk ura, testvérünk, barátunk, lelkünk kedvese, örök életünk, és nincs más név az ő nevén kívül, melyben üdvözülhetnénk.( Forrás: barsibalazs)

 

 

 

 

"Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt...

Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt."

 

 

Simon Péter látását, nézését az eredeti görög szöveg azzal az igével jelöli, mely az abszolút objektivitásra törő emberi megfigyelést jelenti: csak semmi beleolvasás a dolgok látható valóságába.

A szeretett tanítvány látását kifejező ige viszont olyan emberi látást, szemlélést jelöl, amely képes a dolgok felszíni megjelenésén keresztül mintegy intuícióval belelátni a lényegbe. Az előbbi a férfiakra jellemző hozzáállás, az utóbbi inkább a nőkre. A férfi az objektivitás embere. Ha Ádám nem vétkezett volna, akkor ez az objektivitás a férfit állandóan Krisztushoz vezette volna, a végső tényhez és valósághoz. De Ádám vétkezett, s ezzel látása beszűkült, és az objektivitásra törekvésből ideológia lett, mely röviden így foglalható össze: a külső világ jelenségei nem hordoznak belső üzenetet. De egy szál virág kedvesednek, a frissen vasalt ing, amit édesanyád kikészít vasárnapra, vajon nem hordoz üzenetet? A leplek elhelyezkedése az üres sírban ugyancsak üzenet értékű annak számára, aki nem csak testi szemével lát. Itt a régi világnak bizonyos szempontból totális túlhaladásáról van szó. Krisztusban nincs többé férfi és nő. Ez nem azt jelenti, hogy nem számítanak a nemek, hanem hogy Jézus Krisztus és az ő feltámadása nem lehet bezárva a férfira vagy nőre jellemző látás viszonylagosságába és esetlegességébe. Az ember képes Istenre, azaz teljes mértékben képes túllépni önmagán.

Ennek példája a szeretett tanítvány. Nincs szüksége angyali híradásra, még a Feltámadott megjelenésére sem, hogy higgyen: elég belelátnia a tényekbe azzal a tudattal, hogy végtelenül szeretve van, örökkévaló, isteni szeretettel. Az tehát, hogy a magunk férfias vagy női módján szeretjük Jézust, jó, de nem elégséges ahhoz, hogy átvigyen bennünket ebből a világból a másik világba, az időből az örökkévalóságba, a halálból az életre.

Egyedül az segít túllépni ezen a világon - a hit megszületése ez -, ha hisszük és elfogadjuk Húsvét legnagyobb üzenetét: azt, hogy ő előbb szeretett bennünket, és szeret ma is, teremtő, halottakat dicsőségre támasztó szeretettel.

"Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve."

Ahhoz, hogy föltámadhassunk, előbb meg kell halnunk. Szent Pál apostol természetesnek veszi, hogy a Krisztus-hívő meghalt a bűnnek és ennek a pusztulásra ítélt világnak. Nem szimbolikusan, nem átvitt értelemben, hanem valóságosan. Az a szakítás, amit a kereszténynek meg kell tennie a bűnnel és a bűn világával szemben, semmi máshoz nem mérhető, csak a halálhoz, mert a halál visszafordíthatatlan folyamat - a legsikeresebb szakítás az előző állapottal: aki meghal, semmit sem visz magával a régi életből. A kegyelem hatására képessé válunk erre. Ha nem így volna, Isten nem kívánná meg tőlünk. Sajnos, ezt a radikális szakítást a legtöbben mégsem tesszük meg, ezért Krisztusban való életünk lefojtott, pislákoló láng, és az a veszély fenyegeti, hogy kialszik. Szavakban megtesszük ugyan, de kiskapukat hagyunk nyitva az előző világ számára. Szándékunk, fogadásunk sem egészen teljes, pedig igenis képesek volnánk rá. Ebből azután megalkuvások, bonyolult önbecsapások és igen nagy zavarok sorozata következik. A Krisztushoz tartozás olyan totális szakítást követel a bűnnel és mindennel, ami a bűnt nyilvánvalóan előkészíti, elismeri, védelmébe veszi, hogy csak a halál visszafordíthatatlanságához hasonlítható. A szentek életében minden esetben ott van ez a tiszta, visszavonhatatlan döntés. Egyik-másikat ez a döntése egész életére meg is szabadította a kísértéstől, mint például Aquinói Szent Tamást, aki egyszer keményen elutasította a paráznaságot, és azután soha többé nem gyötörte a kísértés. Az ilyen Krisztusban és Krisztusért meghalt ember megtapasztalja Krisztus föltámadásának erejét. Valóban úgy él, mint aki új világra támadt fel a halálból. Nem is keresi többé az Élőt a holtak között, a sírban, a leplek között, a megdicsőült Üdvözítőt e világ nyilvánvaló ürességeiben, hanem ezeknek az ürességeknek üzenetét megértve már csak az odafentvalókat keresi, amelyek egyben "idebentvalók" is, vagyis az újjászületett ember szívének örök húsvéti valóságai. (Forrás: barsibalazs)

......vissza a lap tetejére

 

 

Elmélkedés Nagyhétre

 

 

Virágvasárnap


"Nyissátok meg a kapukat, és táruljatok fel, örök kapuk, hadd menjen be a dicsőségnek Királya!"
Az Egyház szent liturgiája Virágvasárnappal kezdi a Szent Háromnap ünneplését, elővételezve az Úr szenvedéstörténetének emlékezetét a passió éneklésével, de a húsvéti győzelem ragyogását is az ünnepi bevonulással és a Hozsanna éneklésével. Ha Virágvasárnap nélkül érkeznénk a Szent Háromnapba, félő, hogy Jézus egyéni történetét idéznénk föl csupán, a pert, a kínzásokat, a kivégzést. A mai szegényes, mégis dicsőséges bevonulás azonban már azt is ünnepli, hogy a mi Urunk győzött a halálon, és szent vére által megtörve a sátán uralmát a megváltásra szomjazó emberiséget az örök kapukon át a mennyei Atya házába vezeti. Ezen a napon megtanuljuk újra átlépni a Szentegyház küszöbét, úgy, ahogy kell: a megváltás mélységes hitével, az örök életnek és a test dicsőséges feltámadásának szilárd reményével s a Szentlélek által szívünkbe árasztott mennyei szeretettel. Az Egyház kapuja ugyanis az utolsó ítélet, a dicsőséges feltámadás és az örök élet kapuja. A mai napon nem egyszerűen körmenetet tartunk, hanem ünnepélyes bevonulást, mely önmagában is jelzi a húsvéti misztérium lényegét, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus ebből a világból emberi testével-lelkével bevonult az Atya dicsőségébe. Ő maga mondta az utolsó vacsorán: "Most elmegyek ahhoz, aki küldött engem." És: "Aki bennem hisz, az átment a halálból az életre, illetve: annak örök élete van, és nem esik ítélet alá." Ennek fényében bűnbánatot kell tartanunk: hányszor léptük át a templom áldott küszöbét unalommal, üres és hideg szívvel! Hányszor beszéltünk az Egyházról hálátlanul és szeretetlenül! Irgalmazz nekünk, megváltó Királyunk, Jézus! Ne zárd be előttünk szent Egyházad földi és égi kapuját, szelíd Királyunk, Jézus! A mai szentmise olvasmányai mind arról beszélnek, hogy az Úr dicsőségébe való bevonulás útja a végsőkig menő önkiüresítés és megaláztatás. De hiszen az Úr dicsősége, a Szentháromság belső élete is csupa önajándékozás: egyik személy sem tart meg semmit önmagának, hanem az Atya a Fiúnak, a Fiú az Atyának adja szeretetének teljességét, a Szentlelket, s őt árasztják ki ránk, emberekre is. Virágvasárnap ezért nemcsak Nagypéntek és Húsvét titkát előlegezi, hanem Pünkösdét is. A pünkösdi Lélek van jelen a mai nap túláradó örömében, abban a tiszta és komoly örömben, mely a kereszt által jött az egész világra.

 

Nagyhétfő


"Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvemet találom"
Nézd Jézust: ez a szemlélés vezet be a Nagyhét s a Szent Háromnap titkába. Őt szemlélve minden a helyére kerül és elnyeri értelmét. Júdás esete figyelmeztet arra, hogy a szegények ügyének felkarolása könnyen puszta ürüggyé válhat, ha csupán a szegényeket nézzük és nem Jézust. Aki őt szemléli, a szegényeket is észreveszi, és helyesen fogja felismerni, mit kell tennie értük, mert benne látja őket, s őt látja bennük. Csak az ismerheti fel a szegényekben Krisztust, aki már elég sokat szemlélte őt kizárólagos figyelemmel, mint oly sokan a szentek körül. Új evangelizációról beszélünk és a sokféle ínségről, amelyet nem nézhetünk tétlenül. Közben megfeledkezünk arról, hogy mindenekelőtt önmagunk evangelizációjára kell gondot viselnünk, s erre nincs jobb alkalom, mint az Urunk, Jézus Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériumaiban való elmélyülés. Hogy hirdethetnénk szóval és tettel, életünkkel az evangéliumot, ha nem hagyjuk, hogy előbb bennünket járjon át szívünk mélyéig? Mit tudunk adni a szegényeknek, a szenvedőknek, a hitetleneknek, ha érzéketlenül megyünk el hitünk legmélyebb titkai mellett? Ismét Máriától kell tanulnunk, aki újra csak példát ad nekünk, hogyan figyeljünk az egy szükségesre. Az ő ingyenes, pazarlóan nagylelkű szeretete méltó egyedül ahhoz a túláradó tékozló szeretethez, amelyet Isten Fia irántunk tanúsított. Az ő csendes, háttérbe húzódó, ugyanakkor ünnepet rendező lelkülete illik ahhoz a misztériumhoz, amelynek megünneplésére készülünk. S az ő tiszteletteljes, alázatos hódolata jár annak, aki áldozat lett értünk, hogy elvegye bűneinket. Ez a néhány nap az igazi keresztény lelkigyakorlat. Olyan lélekkel kell készülnöm rá, mintha életem utolsó Húsvétját ünnepelném itt a földön. Félre kell tennem a legnemesebb ügyeket, legfontosabb feladatokat is, háttérbe szorítani az emberi szempontokat, és szememet Jézusra függeszteni. Így talán azt is észreveszem, amikor a kínzások közepette rám tekint, mint egykor Péterre, aki ettől a pillantástól újjászületett a bűnbánat könnyeiben.

 

Nagykedd


"Júdás pedig, amint elvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt."
Tegnap, ma és holnap Júdás az evangéliumok "főszereplője". Valójában azonban nem igazi szereplő, csak a sötétség hatalmának eszköze, akiben jól végigkövethető a gonoszság feltartóztathatatlan mechanizmusa. Egyben intés is mindannyiunknak, amely ijesztő lehetőségre hívja fel figyelmünket. A tegnapi evangéliumban Júdás okvetetlenkedő megjegyzése még csak egyszerű ünneprontás volt, s a rosszindulatot és irigységet egy nemes ügyre való hivatkozás leplezte. Jézus tapintatos válaszában megvédte Máriát, akárcsak egy más alkalommal nővérével, Mártával szemben, ugyanakkor azonban már előre jelezte saját halálát, amikor temetéséről beszélt. Távoli figyelmeztetés volt ez Júdásnak, aki azonban nem hallgatott rá. A mai evangéliumban Jézus a bemártott falatot nyújtja Júdásnak. Ez a gesztus mintegy az utolsó figyelmeztetés, még egy végső lehetőség felkínálása. Júdás elveszi a falatot, de mindjárt belészáll a sátán. Ez azt jelenti, hogy véglegesen döntött: utoljára is elutasítja a felé nyújtott kezet. Jézus ezt látva szólítja fel: "Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!" Ezzel is kifejezésre juttatja, hogy nem tehetetlen elszenvedője, hanem irányítója az eseményeknek: elfogatása, megkínzatása és halála csak akkor következik be, amikor ő kinyilvánítja, hogy "elérkezett az óra". A holnapi evangéliumban Máté evangélista Júdás és a főpapok alkujáról is beszámol. És Jézus arról beszél, hogy most dicsőül meg az Emberfia. A sötétség hatalmának órája elérkezett, a gépezet beindult, de Jézus a gonoszság erőit Isten terve megvalósításának szolgálatába állítja. Az Izajás könyvéből vett három ének Jahve szolgájáról ezt előlegezi meg a Nagyhét első három napján. Rávilágít Jézus küldetésének lényegére, melyben egyszerre jut érvényre az Atya akaratához való hűség és az emberek iránti, vértanúságig menő szeretet.

 

Nagyszerda


"A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát."
Kétféle előkészület zajlik egymással párhuzamosan a mai evangéliumban: Jézus elfogatásának és perének előkészítése, ahol diadalt ül az emberi gonoszság, illetve az utolsó vacsoráé, ahol Jézus szeretetének legnagyobb jelét készül adni. E kétféle készület végső soron ugyanabba az irányba, a kereszt felé mutat, arra az eseményre irányul, amely emberi oldalról kivégzés, gyilkosság, Jézus felől nézve azonban az emberiség bűneiért felajánlott engesztelő áldozat. A kétfajta előkészületnek megvannak a külső mozzanatai, de fontosabbak a belsők, amelyek a szívek mélyén születnek. Jézus ellenfelei szívének gondolatait bőven volt alkalmunk megvizsgálni és elemezni az elmúlt hetek során: irigység, féltékenység, szűkkeblűség, keményszívűség, harag, gyűlölet és megátalkodottság kavargott bennük. Jézus szívében egyszerre van fájdalom és öröm. Fájdalom, mert el kell hagynia ezt a világot, s azokat, akiket szeretett. Fájdalom, mert még előbb azok fogják elhagyni őt. Fájdalom az emberi gonoszság és bűn miatt, amely mint zúgó örvény készül elnyelni őt. Fájdalom, amely a vajúdó asszony fájdalmaihoz hasonlatos, s amelyet felvált az öröm, mert ember született a világra. Öröm, mert az Atya akaratához mindvégig hűséges maradt. Öröm, mert együtt lehet azokkal, akik kitartottak mellette, s átadhatja nekik legnagyobb ajándékát, amelyet most még nem értenek ugyan, de elfogadják és átveszik, s majd később meg is értik. Öröm, mert bár küldetése látszólag kudarcot vallott, ezen az estén titokzatos, minden emberi elképzelést messze felülmúló módon kinyilatkoztathatja azt, amiért e világra jött. Ebből az egyetlen vacsorából él azóta is a világ, s születik meg a mennyország, az a menyegzős lakoma, amelynek asztalához mi is meghívást kaptunk Jézus Krisztus drága vére árán.

 

Nagycsütörtök

Nagycsütörtök olyan mélységesen megjelöli a Krisztus-hívő lelkét, érzésvilágát, de még a testét is, hogy ne is merjen vállalkozni senki se papságra, se szűzi életre, se házasságra anélkül, hogy bele ne merült volna a mai estén és éjszakán megnyilatkozó misztikus szerelembe, annak a titoknak végtelen gazdagságába, hogy a mi Urunk, Jézus szeretetének legnagyobb jelét adta. Az Úr vacsorájának bensőséges édessége és a véres haláltusa magánya összetartozik. Ez az igazi szeretet ára, s ha a szereteté, akkor az emberségé is. Légy pap vagy szerzetes, házas vagy egyedülálló, ha életedben nincs jelen ez a felbonthatatlan szeretetszövetség és ugyanakkor a végsőkig való magára hagyatottság és a vérrel verítékezés lehetősége, még nagyon az elején tartasz a Krisztus-követésnek. Jó azt tudatosítanunk magunkban, hogy a gyertyafényes, meghitt templomi virrasztás mögött valójában életünk legsötétebb órái húzódnak.
Mosni kezdte tanítványainak a lábát. Szellemünk és szívünk mindig lemarad az igazán jelentős történések fönséges nagyságához, drámaiságához képest. Péter és a többi apostol csak az Úr Jézus halottaiból való feltámadása után visszatekintve érezhette át ennek az estének és történéseinek egyedülálló voltát. Így vagyunk mi is mindannyian. Csak halálunk után, amikor eláraszt bennünket a dicsőség világossága, fogjuk megpillantani földi életünk eseményeit, többek között ezt a mai napot is, és látjuk, hogy Isten szent Fia nem a lábunkat, hanem a szennyes lelkünket, legbenső énünket mosta meg. Látni fogjuk, hogyan kezdte mosni első bűntudatunk és szentgyónásunk óta, és hogyan mosta utolsó gyónásunkig, és mi még csak nem is szabadkoztunk, mint Péter. Szinte természetesnek vettük, hogy van szabadulás a bűntől, amit a világ nem ismer, hiszen csak az önfelmentés hazug ideológiáiról és pszichológiai praktikáiról tud.
"Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!" Jöjj el, Szentlélek, és segíts rajtam! Egyedül te ismered Isten mélységeit és az én mélységeimet is. A mai nap legszebb titka éppen a két mélység találkozása. Itt most a végtelen isteni mélység az emberi mélységet, az én elesettségem mélységeit hívja, szólítja. Segíts, Szentlélek, hogy meg tudjam köszönni mindazt, amit ezen az estén kapott az Anyaszentegyház: az apostolok utódait, a püspököket és a papokat, a szentmisét, a szentáldozást, és a megmaradó krisztusi jelenlétet az oltáriszentségben. Nincsenek szavak megköszönni azt a végtelen, szerelmes isteni gyöngédséget, melyet ez a legszentebb szentség jelent. Emiatt otthon nekem ez a világ. Elvonulnak lelki szemeim előtt szentségimádásaim oltárai - gyermekkoromtól mostanáig. Micsoda gyönyörűséges belső történet ez! Miért nem ismeri föl ezt a titkot az emberiség? Majd felismeri az utolsó nap éles ragyogásában mint elszalasztott legnagyobb kegyelmet, és akkor, és éppen ezért

"sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk."
(Pilinszky János)

Majd halálfélelem vett erőt rajta, és még állhatatosabban imádkozott: verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre. Megfosztják az oltárokat díszeitől, mert Isten oltárát, Jézus arcát véres veríték borítja. Az apostolok alszanak, míg az Isten Fia szenved. Ez az alvás jellemző ránk; nem bírjuk elviselni, felfogni Isten szenvedését, és félünk Isten szeretetétől. Jézus ártatlan emberi akarata is vérrel verítékezés árán igazítható az Atya akaratához, hát akkor hogyne lenne nekem is nehéz egész vallási életem, hitem legnagyobb feladatát megvalósítani: Isten szent akaratába belevetni akaratomat? Jézus azonban kiérdemelte nekem, hogy ne legyen olyan nehéz. Ő egyedül szenvedett - én nem vagyok egyedül: ő maga van velem, bennem. Édes titok ez!
"Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!" Virrasztani és imádkozni: egy és ugyanaz. A test imádsága a virrasztás, a lélek virrasztása az imádság. Testestül-lelkestül kell megnyílni Isten előtt: ez a győzelem útja minden kísértés felett. A mai éjszakán a legnagyobb kegyelmet kérem: a mindhalálig tartó állhatatosságot... Azt kérem, hogy amikor elérkezik az én magamra hagyatottságom és gyötrődésem órája, Olajfák hegyi éjszakámban ragyogjon az én fénylő csillagom, Krisztus, és vele tudjam mondani: "Atyám, legyen meg a te akaratod... Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek..."

 

Nagypéntek


Ma nem annyira a szentírás szövegeire figyelek elmélkedésemben, hanem arra, hogy milyen emberi magatartást kér tőlem a liturgia Szentlelke, milyen egzisztenciális alapállást, hogy egyáltalán helyesen hallgathassam Isten Igéjét. Elnémulva leborulni. Ma a papság a szent szertartások kezdetén leborul, lefekszik a földre a nyitott tabernákulum előtt. Nincs ének, nincs hangzó szó, nincs beszéd. A nyitott tabernákulum Jézus megnyitott oldala. A szent Kereszt alatt vagyunk most. Itt a Szentlélek megtanítja a bűnös ember alaphelyzetét Isten végső megjelenése, kinyilatkoztatása előtt: ez az adoráció alaphelyzete. Így kellene elnémulva minden áldott nap leborulni a keresztre feszített Szeretet elôtt hosszú percekig - legalább lélekben - minden teológiai fakultásnak, minden püspöki irodának, minden katolikus intézménynek, kolostornak és családnak. Nincs igazabb emberi helyzet. A megújulás, a felkelés, az ige új füllel történő hallgatása, egy szebb és szeretőbb közösség létrejötte csak innét forrásozhat. Két ember mélységes szeretete, szövetsége is csak ebből a teljesen magányos és mégis együttes leborulásból épülhet föl. A kezdetek kezdete nem az igehallgatás, nem a hangos imádság, hanem a néma leborulás. Ezt ma szeretném megtanulni a szent pátriárkáktól, a prófétáktól és Isten minden szentjétől. Hittel felnézni a keresztre. A mai szent evangélium, a János-passió és a szent kereszt leleplezése a Szentlélek műve, aki azt akarja, hogy hittel feltekintsek az Úr keresztjére: "Íme, a keresztnek fája, melyen a világ üdvössége függött, jöjjetek, imádjuk!" A leleplezett feszületnek ez a néma, hittel történő nézése, szemlélése az üdvösség forrása. Aki a keresztre feszített Isten sebeire föltekint mint üdvösségének, élete végső megmentésének, beteljesülésének forrásaira, az üdvözül. A szentírás minden kijelentése csakis is itt, a Kálvária hegyén lesz egyértelmű. A kereszt hittel történő szemlélése az Írások megértéséhez vezet; nem akadémikus, hanem egzisztenciális megértéshez, amelyből az Egyház igazi élete fakad. Ezért írja Szent Pál: Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében... Bizonyos értelemben az egyházi év legmagasabb hegycsúcsára jutottunk fel. Jézus titokzatos jelenlétében (hiszen ő mint feltámadott már örökre jelen van) a Kálvária hegyéről lehet rátekinteni életem titokzatos vonulataira: arra, hogy honnét, hová. Minden, ami van, és mindenki, aki létezik, és minden esemény, ami eddig megtörtént és meg fog történni, csakis innét látható helyes arányaiban és igaz valóságában. A szinoptikus evangéliumokban arról olvasunk, hogy Jézus keresztre feszítésének órájában sötétség borult a földre. Ez a sötétség fölidézi a teremtés kezdetét, amikor a föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. De megjeleníti a bűnbeesett, megváltatlan ember állapotát is, ezt a nemlétezés sötétjénél is sűrűbb sötétséget, mely fölött nem lebeg Isten Lelke, mert Isten szeretetét visszautasította az ember. Jézus halálának pillanatáig, vagyis addig a pillanatig, amikor a megváltás megtörtént, és ítélet helyett a megbocsátás szentsége létesült, a végső értelmetlenség áthatolhatatlan éjszakája borult az emberiségre. Szent János evangélista viszont, akinek passiója a mai napon elhangzik, már az isteni irgalomból született új világról beszél, az új teremtésről, mely fölött ismét ott lebeg az Isten Lelke, a pünkösdi Lélek. Egyetlen evangélista sem állt a kereszt alatt, csak ő, s annyira elkápráztatta az új világ ragyogása, az a fény, mely Krisztus halálából áradt szét az egész világra, mindent és mindenkit bearanyozva az isteni irgalom sugaraival, és melyhez képest a teremtés hajnalán születő világosság csak halvány derengés volt, hogy a sötétségről ő "meg is feledkezett". Persze, hogy nem beszél sötétségről, hiszen Máriával, Jézus anyjával, a szeplőtelenül fogantatott, kegyelemmel teljes Szűzanyával állt a kereszt alatt, akiben a teremtés ártatlansága Fia kereszthalálának végtelen érdemére való tekintettel létezésének első pillanatától fogva eredeti fényében tündökölt. Persze, hogy nem említi a sötétséget, mert attól az órától fogva házába fogadta azt, akiben a világosság soha nem vált sötétséggé. Miközben ruháit szétosztják, egy darabból szőtt köntösére, Mária keze munkájára sorsot vetnek, az Üdvözítő utolsó szavaival a szeretett tanítvány anyjául rendeli Máriát, s utolsó sóhajával átadja nekik Lelkét, így szőve egybe Titokzatos Testét, az Egyházat. Ezért áll fényben a mai napon a Golgota. A Jézus halálából születő élet már jelen van, megtestesült. Ezért ragyog fel ma még fényesebben az Egyház misztériuma, a Szeplőtelen Szűznek és azoknak, akiket Jézus szeret, a Szentlélektől fogantatott, örök közössége.

 

 

Nagyszombat - napközben


Isten igéje nélküli nap! Igaz, van szentírásolvasás a reggeli lamentációban (Jeremiás siralmai), de nincs áldozatbemutatás, szentmise, hiszen az éjszakai vigíliamise már Húsvét szentmiséje, és így nincs evangéliumolvasás sem. Amikor éjszaka felhangzik az evangélium, az már Húsvét napját jelzi. Ezen a napon a csend által szól hozzám az én Istenem, és Jézus sírban fekvésének képe, ikonja által... Jézus számára is volt üzenete az égből jövő csöndnek. Az Atya akkor szólt hozzá utoljára a földön, amikor Jézus lelke megrendült a szenvedések keserű árnyékától a templomudvaron, amikor Atyja nevének megdicsőülését kérte. És majd szól hozzá a most következő éjszaka a 2. zsoltár szavával, amely az örökkévalóság éneke az Atya és a Fiú között: "Én fiam vagy te, én ma szültelek téged" - és erre a szóra a sírban fekvő test megdicsőül: romolhatatlan, örökkévaló, átistenült test lesz. A két szó között azonban ott van a csönd. Meg kell tanulnom ezt az édes-rettenetes csöndességet. Két isteni ige, két prédikáció, két szentírásolvasás, két találkozás között ott van a kereszthalálból részesítő csönd. Ki kell bírni ezt a csöndet: ez a szeretet ára. Ez maga a bizalom, hogy nem azért hallgat Isten, mert elfelejtett, hanem azért, mert isteni életébe akar belenöveszteni engem. Az emberi szeretet két jele között ott van a rémséges és gyönyörűséges hallgatás: olyan az, mintha nem élnénk, mintha élőhalottak lennénk, mert csakis a szeretet jeleiből élünk: a két jel között mi marad? A jel emléke és a várakozás az új jelre: mint Krisztus két eljövetele között az emlékezés (anamnézis), amely maga a szentmise, és a várakozás a második eljövetelre, amely a keresztény lét mélyén levő Advent. De a szentmise a Szentlélek teremtő ereje által a szeretet emlékét jelenvalóvá teszi, és így az Úr végső eljövetelét elővételezi. Két egymást valóban szerető ember között is ott van valami hasonló a két jelzés között: jelenbe hozó emlékezés és titokzatos eljövetel. Az emberi szeretet csöndje is csak a Szentlélekben viselhető el, mert nincs két szeretet, hanem csak egy, amióta Isten emberré lett és kiárasztotta szívünkbe szeretetét a nekünk adott Szentlélek által.

 

Nagyszombat éjjele

A keresztségre készülők, a hittanulók és velük mi mindannyian, akik már megkeresztelkedtünk, ezen az éjszakán még egy összefoglaló oktatásban részesülünk. Az olvasmányok közül egyik-másik elhagyható, vannak azonban olyanok, amelyeknek mindenképpen el kell hangzaniuk. Olvasni kell a világ teremtéséről, mert ezen az éjszakán a föltámadt Jézusban a világ újjáteremtését, az új eget és új földet szemléljük. Ádám bűnbeeséséről is kellene hallanunk, hiszen az új Ádámban, Krisztusban istengyermeki életet nyertünk engedelmessége révén. Hallanunk kell az egyiptomi szabadulás történetét, nemcsak azért, mert ez előképe a Krisztus vérében végbement szabadulásnak és a végső világvégi egyetemes szabadulásnak, hanem mert Isten korábbi nagy tetteit nem szabad elfelednünk. Az Egyház Izrael megszabadulásáért is hálát ad, és azt is ünnepli. Olvasni kell a próféták jövendöléseit a tiszta vízről, amely lemossa a bűnt (ez a keresztség), az új leheletről, melyet a Feltámadott közöl velünk (ez a Szentlélek), az új szívről (a megkeresztelt ember új teremtmény), az új törvényről, amely az új szívbe lesz írva (ez a szeretet). A keresztelés szertartása után aztán az Evangélium végső világosságában "asztalhoz ülhetünk", mint az emmauszi tanítványok, és vehetjük az élet kenyerét, magát a föltámadt Krisztust.
A mai éjszaka olvasmányrendje tükrözi az ősi hitoktatást, amelynek anyagáról azt mondja Szent Ágoston: a hittanulóknak mindent meg kell tanítani a világ teremtésétől kezdve Krisztusig, de csak nagy vonalakban, és arra rámutatva, hogy mindezt szeretetből tette értünk az Isten. Igazából ez a mai éjszaka egy titokzatos emmauszi út, ahol nem egyetlen szentírási szöveg ragyog fel az éjszakában lámpásként, hanem egyszerre az egész ószövetségi szentírás fénybe borul a feltámadt Krisztus jelenléte miatt, hiszen ő Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Az emmauszi tanítványoknak nem csupán az értelmük világosult meg, hanem szívük is lángolni kezdett, mert itt nemcsak összefüggések megértéséről van szó, hanem egy pár perc múlva történő belobbanásról, amikor felismerik őt a kenyértörésnél: mindent megértenek, vagyis a teremtést, a történelmet, Izrael útjait; az összes korábbi isteni ígéretet, mert nyilvánvalóvá lesz számukra, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, valóságos Isten és valóságos ember.
A mai éjszaka tanít meg minket elmélkedni a szentírásról, amely csak a Krisztusba vetett hit fényénél és a kenyértörés szentmisés valóságában érthető, ugyanakkor az írások (az Ószövetség) Krisztusra vetnek fényt: "Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?" Csak a "beavatottak", vagyis a megkereszteltek, megbérmáltak és a hittel áldozók "érthetik meg" a maguk teljességében az írásokat, mert azok Jézus Krisztusban vannak, aki az írások Alfája és Omegája, kulcsa, világossága, értelme és beteljesítője. Ebben az éjszakai nagy bevonulásban hozzánk társul a Feltámadott, hiszen a tűz, amelyet megáld az Egyház, jelképezi a nekünk adott Szentlelket, aki feltámasztotta Jézust a sírból. Tehát ugyanazon Lélekben van Jézus embersége, mint amely Lélek bennünk van a hit által ("Istenünk, te szent Fiad által isteni fényességed tüzét azaz a Szentlelket adtad híveidnek..." - hangzik a tűzszentelési könyörgésben). Erről a tűzről gyújtjuk meg a húsvéti gyertyát, amely a Feltámadott jelenlétének látható jele: Krisztus világossága; de meggyújtjuk saját gyertyáinkat is, mert bennünk is él és világít a Jézust feltámasztó Lélek. Így a Szentlélektől megvilágosítva és fölemelve Jézus feltámadott létmódjára olvassuk végig nagy vonalaiban az egész Szentírást - majd szenteljük meg a keresztelendők számára a vizet. A tűz (a Lélek: az égő húsvéti gyertya) beleereszkedik a vízbe, mert vízből és Szentlélekből születik újjá az ember Isten igéje által.
Csak ezután ülhetünk asztalhoz az éjszaka közepén az emmauszi tanítványok boldog és megrendítő felismerésével, de most már az apostoli közösségben, ahol Péter vezetésével teljessé vált a hitvallás. Minden szentmise rövidítve ezt az utat járatja be velünk, mert abba akar beavatni minket a liturgia Szentlelke, ami a mi igaz történetünk: hogy mi mind Jeruzsálemből (a Paradicsomkertből) jövünk szomorúan e világ útjaira, de hozzánk társul az élet Ura, az Isten szent Fia, a föltámadt Krisztus, és igéjével megvilágosít, szent testével és vérével új életet ad, és visszavezet; de már nem a régi Jeruzsálembe, hanem az újba, ahol angyalok és szentek sokasága vár bennünket. (Forrás:barsibalazs.hu)

......vissza a lap tetejére

 

Böjt: bifsztek helyett lazac, vagy keresztény szolidaritás?

 

Böjtölnek még a hívők a húsvéti készületi időben? A bűnbánat keresztény felfogása élő gyakorlat még, vagy csak hagyomány? Az Avvenire hasábjain Lorenzo Faz

zini olasz teológusokat szólaltatott meg a témában.

A La Civiltà Cattolica folyóirat igazgatója, Antonio Spadaro határozottan kijelentette: „Bűnbánatot tartani a nagyböjtben azt jelenti, megtanuljuk legyőzni pillanatnyi vágyainkat, hogy emlékezzünk arra, ami lényeges, hogy az Úrral együtt éljük meg a pusztai negyven napot, ne pedig csak a saját magunk társaságában.” A szicíliai jezsuita hozzátette: a keresztény bűnbánat nem valamiféle önostorozás, nem is öncélú aszkézis, amely az egészséges, kiegyensúlyozott élet miatt lényeges. Fontos ez a kiegyensúlyozottság, de a keresztény ember célja ennél sokkal radikálisabb: határozott megtérés Istenhez, a fogyasztói társadalom javai helyett a liturgiában örök javaknak nevezett értékek felé fordulás.

Cettina Militello, a római Marianum teológusa szerint nagyon fontos a bűnbánat mára nagyrészt elveszített  dimenziója: önmagunk visszavezetése az igaz értékekhez. A gazdasági válság elősegítette, hogy elgondolkodjunk azon, vajon az élet valóban egy folyamatos ünneplés-e, amelyben a szórakozásé, a választékos étkezésé, a márkás ruháké a főszerep.

Hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a böjtöt kapcsoljuk össze a keresztény szolidaritással: a diétának ne az legyen a célja, hogy szebbek, karcsúbbak legyünk, hanem hogy rátaláljunk a hiteles keresztény életre, a nélkülöző testvéreinkkel való szolidaritásra. A böjt nemcsak bűnbánat, hanem a létezés igazi értékeihez való visszatérés, amelynek során felfedezhetjük az étel, az emberi kapcsolatok, az anyagi javak valódi értékét. Kapcsolatban van ez a nélkülözőkkel: a velük való szolidaritás nem egy a sok lehetőség közül, hanem a keresztény testvériség alapvető része.

Massimo Salani teológus szomorú megállapításra jutott vizsgálódásai során: a hívők – különösen az idősebbek – a böjtöt főképp hagyományőrzésből

gyakorolják, nem pedig meggyőződésből. Szerinte a hitoktatás során nem kapott elég nagy hangsúlyt a böjtölés, az imádkozás és a szeretet cselekedeinek gyakorlása között fennálló alapvető kapcsolat. Az egyházatyák tisztában voltak azzal, hogy ha ezek közül az egyik is alábbhagy, a többi is hiábavaló. Vallja, hogy a bifsztek helyett nem lazacot kell ennünk, hanem inkább az erre szánt összeget kellene megosztanunk a legszegényebbekkel.

Lucio Coco, patrisztikával foglalkozó professzor erre ösztönöz: „Tedd kicsit félre magad, lassíts, ne a magad jólétével törődj, gondolj másokra! Vedd vissza saját énedet, ne engedj a hízelgő kísértésnek, amely hatalmat ígér neked!” Megmagyarázza, hogy a latin eredetű bűnbánat, penitencia szó gyökerében a bűn szó áll: vagyis arról szól, hogy vezekelnünk kell a bűnökért. Hiányzik azonban belőle a görög metanoia (gondolkodásmód megváltoztatása, megtérés) kifejezés gazdagsága. Ebben a szóban nem a bűnön van a hangsúly, hanem a szokások, a gondolatok, az életmód megváltoztatásán. „Az egyházatyák bűnbánata, vagyis megtérése elsősorban hitvallás, nem pedig igazságszolgáltatás” – mondja. Nincs igazi bűnbánat anélkül, hogy saját magunkat vissza ne helyeznék Istenbe.

A böjtnek milyen új formáira van szükség napjainkban? – kérdezte az újságíró a teológusokat.

Spadaro érdekes javaslattal állt elő: álljunk meg egy bevásárlóközpont közepén, csukjuk be a szemünket, mélyüljünk el, imádkozzunk csendben. A mindennapok őrült rohanásában vissza kell nyernünk a jó értelemben vett passzivitást. Gyakran azért cselekszünk, mert minden erre ösztönöz. Szükség van olyan időre, amikor nem engedünk a felénk érkező ingerek kísértésének, amelyek azt mondják: éhes vagyok, ennem kell; kaptam egy e-mailt, válaszolnom kell… A passzivitás ebben az esetben azt jelenti, hogy teret engedünk magunkban az emberekkel és az Istennel való találkozásnak.

Coco szerint azt kellene kiküszöbölnünk az életünkből, ami nem szükséges, ami a felesleg: például kikapcsolhatjuk a televíziót.  Militello azt javaslatot tette, hogy ilyenkor a közösségek vállalják fel más közösségek, más társadalmi osztályok, a nélkülözők gondját. A családban és a munkahelyeken is figyelmesebben hallgathatunk meg másokat.

Salani az ételtől való tartózkodás hagyományának megőrzésére hívta fel a figyelmet, hiszen „a böjt az imádság lelke” - ahogy az egyházatyák mondták. Nem azért, hogy lefogyjunk, hanem hogy újra felfedezzük a böjt, az imádság és a szeretet közötti kapcsolatot. (Forrás: Magyar Kurír)

......vissza a lap tetejére

Életünk a Tábor hegyéről nézve

 

a) A mai evangélium eseménye erősen szemben áll a múlt vasárnapival. Ott a kísértés próbára teszi Jézust, és meg is alázza. A Tábor hegyi fényesség most felmagasztalja és megdicsőíti. A két esemény két kiegészítő szempontja ugyanannak a misztériumnak. Két egymást kiegészítő arca Jézusnak. Ez jelzi azt is, hogy a tanítványnak is kétféle a magatartása. Mindkettőre elkerülhetetlenül szüksége van. Nem oly módon, hogy olykor az egyik magatartás válik aktuálissá, olykor pedig a másik. Akkor helyes a hívő életvezetésünk, ha valamelyik magatartás mindig jellemzi tudatos életünket. Az egyik: el kell fordulni a bálványoktól, a másik: életünket az élő Istenhez, a dicsőség Urához kell kapcsolni. A bűnök, a kísértések elleni küzdelmekkel végeredményben a bálványokkal fordulunk szembe. A jócselekedetek igen széles skálája pedig az élő Istennel való közösséget építi.

b) Jézus megdicsőülésének tanúi is vannak. Három tanítvány, akiknek különleges helyük van az apostolok között. Ők ott lesznek majd a vérrel verejtékezésnél is, akkor is, amikor Jézus feltámasztja Jairus leányát. Péter később büszkén írja levelében: ott voltunk vele a hegyen (2Pt 1,18). Ők most a hegyen egy Isten-jelenés, egy teofánia részesei. Ehhez tartozik a Jézus alakjából kisugárzó fény, és a fényes felhő, amelyhez hasonlóval már Mózes is találkozott a Sínai hegyen. Teofániában részesült Illés is, ha az más jellegű volt is, aki maga is ott van most Jézus mellett Mózessel együtt. Itt azonban a fényesség forrása Jézus embersége. Ez válik istenségének jelévé, ez jelzi igazi arcát, dicsőségét. Sokkal világosabban, mint Kánában, amikor Jézus a vizet borrá változtatta. Ott a csoda ugyancsak jel, amely valami döntően fontosat hirdet, de ez különbözik tőle. Itt a hegyen Jézus egész személyisége válik jellé. Egészen áttetszővé lesz Isten számára. Most világosan felismerhető Jézusban az istensége. Az apostolok tudatában is vannak, hogy miről van itt szó. A földre borulnak, ahogyan az ószövetségi Isten jelenésének tanúi is ezt tették. Ahogyan Keresztelő János Jézus megkeresztelésénél, most ők is Isten szavát hallják, amely világosan jelzi Jézusnak, ennek a rendkívüli embernek a kapcsolatát Istennel. Ő Isten Fia, akiben tökéletesen tükröződik az Atya, akit megajándékoz teljes szeretetével, akire teljesen rábízza szavait. Miért történik ez a csodálatos színeváltozás, mi ezzel Jézus szándéka? Nyilván szenvedésének megjövendölését akarja ezzel ellensúlyozni, hogy ezzel erősítse az apostolok hitét. Azt hirdeti, hogy a szenvedés és a halál nem tudják igazán elérni Jézus személyét. A sebek, a gyötrelmek ugyancsak nem képesek erre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Jézus szenvedése és halála nem lenne igazi. Az ő élete azonban legyőzhetetlen, ő valójában olyan fényben és dicsőségben él, amely túl van minden sötétségen. Ezért ő le tudja győzni a rosszat és a halált. A húsvét fényei tűnnek fel a szenvedő Messiás alázatában. Lukács ezzel a jelenettel kapcsolatban arról számol be, hogy Jézus Mózessel és Illéssel az ő eltávozásáról beszélgetett, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni (Lk 9,31).

c) Szenvedés, kereszt, könnyek, bűnök, hozzátartoznak az életünkhöz. A nagyböjti bűnbánatnak, önmegtagadásoknak meg kell gyengítenie függőségünket a földi táplálékoktól, amelyet most tágabb értelemben veszünk. Minden hozzátartozik ehhez, ami testi életünkkel van kapcsolatban. Ezek azonban kétféle módon tartozhatnak életünkhöz. Nézhetjük ezeket csak önmagunkban, és így életünkben is ezzel a szemlélettel fogadhatjuk. Ebben az esetben életünknek teljesen anyagi jellege lesz. Folytonosan megterheli, megzavarja a kudarc, a szenvedés. Ki vagyunk szolgáltatva testünk kívánságainak, korlátainak. A családi élet sok fáradsággal, emberi összeütközésekkel jár együtt. Kenyérkereső munkánkat is sokféle tehertétel veszi körül. Sok fáradsággal teljesítjük, igazságtalanságok járhatnak vele együtt, az embert megalázhatják, kihasználhatják. A társadalmi, a politikai életben sok a cselszövés, hatalmi és anyagi érdekek teszik zavarossá, kiszámíthatatlanná. Mindezt azonban más szemlélettel és más átérzéssel is nézhetjük. Most a hitünk átvilágítja az egész valóságot. Így most már nem vagyunk bezárva a szűk anyagi világba. testünk majd dicsőségbe fog öltözni, gyötrelmeink örömmé fognak változni, értelmet kapnak szenvedéseink, amelyeknek most már az a rendeltetésük, hogy szeretetünk megtisztuljon bennük. A hit fénye megalapozza az emberi összefogást és a kölcsönös segítségnyújtást. A földi város belenő Isten városába. Az örök dicsőség fénye, amely ránk vár, és amely titokzatosan már birtokunkban van, nincs arányban a jelen élet nehézségeivel. "Ez a mi mostani könnyű szenvedésünk ugyanis a dicsőségnek igen nagy, örök mértékét szerzi meg nekünk, ha nem a látható dolgokra figyelünk, hanem a láthatatlanokra. Mert ami látható, az ideigvaló, ami pedig láthatatlan, az örökkévaló." (2Kor 4,17) Jézus színeváltozása átformálja egész emberi életünket. Megkeresztelésünkkel gyökerében már birtokoljuk azt a dicsőséget, amelyet ő ígér nekünk.

 

 

Urunk színe-változása
"Fénylék orcája mint a nap, ruhái pedig fehérek lőnek, mint a hó. Felelvén pedig Péter, mondá Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lennünk!" (Mt 17,1-10).

Lelkétől, imában áthevült lelkétől változott el színe, "s midőn imádkozott, ábrázata más színű lőn" (Lk 9,29). Ez az Isten-egyesülésben boldogított lélek színeváltozása; a test és vér, a földi lét nehézsége és sötétsége lélekbe öltözik. Egyre azon dolgozunk, hogy több lélek áradjon ki a testre, az ösztönre, több lélek a munkára, társadalmi intézményekre. A léleknek testet, ösztönt természetfölötti szépségbe s fénybe öltöztető munkáját imának hívjuk; imáinkban dolgozunk azon, hogy átformálódjunk s tisztábbak, nemesebbek, lelkiebbek legyünk. Az erkölcsi erőkifejtés első lépése a színeváltozás felé az alázatos, meleg, erős ima!

Mikor e meleg áramlat a lélekben megindul, s felsőbb, édes világosság szűrönközik életünkbe, akkor Péterrel kiáltjuk: Uram, jó nekünk itt lennünk, itt a lelki emelkedettség magas hegyén, itt az isteni fölvilágosítások régiójában, itt az imádság fényes felhőjében, itt a világtól messze s közel az Istenhez; jó, jó nekünk itt lenni, s használjuk is föl a vigaszok e tavaszi virágfakadását, de tartsuk szem előtt, hogy a hegyről le kell jönnünk a poros, lapos világba. Jöjjünk úgy le, mint kiknek fényes a lelkük s telítve van lelkük a magaslatok fűszeres levegőjével.

S a másik színeváltozás? "és maga mellé vévén Pétert és Zebedeus két fiát, kezde bánkódni és szomorkodni s orcájára borula imdákozván: Atyám, ha lehetséges, múljék el a pohár tőlem; és méne tanítványaihoz és alva találá őket" (Mt 26,36-40). Itt a vérrel verejtékező "facies" [arc]; ez a szomorú lélek kiáradása a testre; a vigasztalanság és elsötétülés állapota. A földi ember irtózik tőle s alszik; boldog, ha magát felejti. Krisztus itt is imádkozik, küzd, s az Isten szent akaratán megnyugszik. Te akarod, Uram, kezedből veszem e kelyhet; ha vigaszt nem is érzek, mindegy; öntudatomba zárom a dicsőség biztosítékát, hogy a vigasztalanságban teljesített isteni akarat az örök életnek s minden kegyelemnek magva. (Prohászka: ÖM, 6:208; 267)

+

Bűnbánó ima
Megborzad a lelkem, Uram, ha visszagondolok mindarra, amit a Te kegyelmednél fogva be kell vallanom, és félek azokra gondolni, mikben egykor gyönyörködtem. Igaz, Uram, mennél jobban megszeretteted magad velem, annál inkább fájlalom gyalázatosságokban elmúlt életemet. De hisz igazságos dolog, hogy féljek Tőled, mert én ember vagyok, és irgalmadnak kincseit fölötte törékeny cserépedényben hordozom; meg nem is szabadítottál meg ellenségeimtől.

Nincs-e körülöttem a szánalmas hús, a férgeknek eledele? Tudom is, igen sokszor érzem, mert minden pillanatban leselkedik rám a rossz lélek, hogy csak egyedül néked vagyok adós én Megváltóm, azért, hogy megzabolázod bennem a testnek ösztönét azon időtől fogva, amióta első vallomásomat tettem; de még most sem távozott el tőlem; élek, és ezért félelemben és rettegésben kell cselekednem.

Látom, Uram, hogy jobban nem vesz körül egy alattomos ellenség sem, mint a hatalmas önszeretet, melynek igája alatt az eszem használata óta sóhajtozom, és az érzéki bűnök terhe, súlya. De mire való a bűnök összehasonlítása! Mind egyenlő volt, mert legkisebbikük is sokkal többet nyomott, mint szeretetem súlya. Adj, Uram, nekem könnyeket, hogy megsirassam őket, érzem ugyanis, hogy még nem bántam meg eddig eléggé. Óh, végtelen a Te jóságod bűneimmel szemben, Uram! Felteszem magamban, hogy a Te támogató kegyelmeddel életemnek minden napján megbánom őket.

Óh hányszor csalt ki szememből akaratom ellenére is könnyeket hazám iránti szeretetem gyöngédsége, vagy más dolgok iránti bűnös indulat. Hát most miért száradtok ki, könnyek, midőn a Megváltó Istennek kell megmutatnom szívem töredelmességét? Ha emberi és bűnös indulatoknak bizonyságai voltatok, miért álltok ellen a megbánás indulatának?

Tekints lelkembe, Uram, lásd, méltán félek-e, hiszen még máig is, akaratom ellenére, ellened lázonganak tagjaim.

Védj meg engem, én lelkemnek Üdvössége, minden hiú képzelgéstől és tetszelgéstől! Rajtad függök, és egyedül csak tebenned bízom! Amen. (II. Rákóczi Ferenc imája, Sík: DB, 509)

 

......vissza a lap tetejére

 

Kezdődik a nagyböjt

A nagyböjt a keresztények számára bűnbánati időszak, amely alkalmat ad a lemondásra, a hitben való elmélyülésre és kiengesztelődésre, hogy méltóképpen felkészülhessenek Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére.


Hamvazószerda abból az ősi hagyományból ered, hogy a hívők a vezeklés részeként hamut szórtak a fejükre. Ennek emlékét a mai napig őrzi a szertartás: az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon (és nagyböjt első vasárnapján) keresztet rajzol a hívek homlokára, miközben ezt mondja: Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel! A hamu egyszerre jelképezi az elmúlást és a megtisztulást.

Mivel a vasárnapokat az Egyház nem számítja böjti napnak, a VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt, így hamvazószerdától húsvét vasárnapig a böjti napok száma éppen negyvenet tesz ki.

Miért éppen negyven napig tart a nagyböjt? A Szentírásban számos esemény kapcsolódik a negyvenes számhoz, ami ezeknek a jelentőségét hangsúlyozza. Jézus Krisztus nyilvános működésének megkezdése előtt negyven napot töltött a pusztában. Negyven napig tartott a vízözön, negyven évig vándorolt a pusztában a zsidó nép, Mózes negyven napig tartózkodott a Sínai hegyen és Jónás próféta negyven napos böjtöt hirdetett Ninivében.

A böjt vallásos gyakorlata a figyelem középpontjába állítja a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozat és a könyörgés fontosságát, jelzi az ember Isten iránt tanúsított szeretetét és az érte való áldozatvállalását. Nagyböjtben a keresztények különös figyelmet fordítanak a szegények megsegítésére is.

Az Egyház hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt rendel: a 18 és 60 év közötti híveknek csak háromszor lehet étkezniük és egyszer jóllakniuk. E két napon és nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst.

 

......vissza a lap tetejére

 

Három szempont a misszióhoz

 


A keresztény vallás sajátossága, hogy kifejezetten missziós jellegű. Minden vallásban ott van a gondolat, hogy a tanítást tovább kell adni, a felismert igazságot másoknak is el kell mondani, viszont a kereszténység missziós tudata sokkal mélyebbről fakad: abból a tényből, hogy maga Isten jött misszióba hozzánk.

Ezért szeretnék a következőkben a misszió teológiai alapjairól beszélni. Az Egyház ugyanis azért misszionál, mert Isten is misszionál. Ezt a gondolatot a II. Vatikáni Zsinat „Ad Gentes” című határozata a következőképpen fogalmazza meg: „A zarándok Egyház, mivel az Atyaisten terve szerint a Fiú és a Szentlélek küldetéséből származik, missziós természetű.” (AG 2) Amikor tehát azon gondolkozunk, hogyan is kellene teljesítsük az evangélium hirdetésére kapott küldetésünket, akkor ebben a kérdésben a példakép számunkra Isten missziója. Amint Krisztus teljesítette a mennyei Atyától kapott küldetést és meghirdette az Isten Országát, úgy kell mi is tovább terjesszük Isten Országának az örömhírét az emberek között.
Az utolsó vacsorán az Úr Jézus így imádkozik az apostolokért a mennyei Atyához: „Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba” (Jn 17,18). Majd feltámadása után megerősíti tanítványaiban ezt a küldetést: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”(Jn 20,21)
De hogyan is küldte az Atya egyszülött Fiát az emberekhez? Mit jelentsen ez: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”?
Három gondolatot szeretnék ezzel kapcsolatosan kiemelni.
Először is Krisztus nem állítja önmagát a központba. Megtehetné, hiszen Ő Isten Fia, de az Úr Jézus mindig az Atyáról beszél, mindig az Atyára irányítja a figyelmet:
János evangéliumában olvassuk az Úr Jézus ezen szavait: „Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött, s aki lát azt látja, aki küldött. (…) Nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött, az Atya hagyta meg, mit mondjak, és mit hirdessek. S tudom, hogy parancsa az örök élet. Így amit hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta.“ (Jn 12, 44. 49-50)

Úgyszintén Jánosnál olvassuk: „(…) nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött.” (Jn 5,30) Velünk bizony gyakran megesik, hogy összetévesszük az Atya akaratát a mi akaratunkkal, felcseréljük az igehirdetésben az Atya tervét a mi elképzelésünkkel.
Amint a Fiú a mennyei Atyáról tesz tanúságot, hasonlóképpen, a mennyei Atya nem önmagáról beszél, hanem egyszülött Fiáról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok”, hangzik el a Tábor hegyen” (Mt 17,5).
Ez a szeretet titka: a másik személy javát akarja, annyira figyel a másik személyre és örvend neki, hogy szinte elfelejti önmagát. Ebben is látszik, mit értünk az alatt, hogy a Szentháromság a három isteni Személy szeretetközössége.
Másodszor, Krisztus nem erőszakos az igehirdetésben. Senkit sem kényszerít, senkit sem próbál szellemi és lelki fölényével lehengerelni. Olyan gyakran idézzük a teológiai tanulmányok során Szent Péter első levelét: „Legyetek mindig készek rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” (1 Pt 3,15). Sajnos gyakran megfeledkezünk a rákövetkező versről: „De ezt szelíden, tiszteletet tanúsítva és jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik Krisztusban való szép életetekért elhíresztelnek titeket, rágalmaikkal szégyenben maradjanak.” (1 Pt 3,16).
A keresztények érzik, hogy a misszióban nem létezhet más meggyőző erő, mint Isten szeretetének ereje. VI. Pál pápa mondta Kolumbiában: ,,Kérünk titeket, ne helyezzétek bizalmatokat az erőszakba és a forradalomba. Ha így tennétek, ez ellentétben állna a keresztény szellemmel. Az erőszak ahelyett, hogy siettetné, inkább késlelteti a társadalmi fejlődést, amire jogosan vágyódtok.” Ennek ellenére a történelem során sokszor előfordult, hogy a keresztények erőszakkal akarták vélt vagy valós igazságukat érvényre juttatni és az erőszak alkalmazásának kísértése, sötét árnykként mindig ott van az igazságra való jogos törekvésünk mellett.
Harmadszor, Krisztus figyelmes és ezáltal tudja észrevenni az Isten Igéjére szomjas embereket.
Észreveszi az út menti vak koldust, meglátja Zakeust a fán, szóba áll a szamariai asszonnyal, megszólítja Lévit a vámnál, türelmesen végighallgatja éjnek idején Nikodémust az ő kétségeivel és félelmeivel, meglátja a szegény asszonyt, aki minden vagyonát a templom javára adja, átérzi a gyászoló özvegy bánatát és lehetne sorolni tovább. Mi hány ember mellett megyünk el naponta, anélkül, hogy igazából találkoznánk velük, örömüket, bánatukat átéreznénk? Valóban át kell utaznunk hegyeken-völgyeken, tengereken túlra, hogy végre hirdethessük Isten igéjét?
A misszió nem attól sikeres, hogy látványos eredményeket tud felmutatni, hanem hogy lélekből fakad. Ami a lélekből fakad, az a Szentlélektől származik. És amint a Szentlelket sem látjuk, csak munkálkodásának gyümölcsei fölött örvendezünk nap mint nap, az evangélium hirdetése is gyakran észrevétlenül történik, csendes tanúságtétellel. Mindezek rejtve történnek, de ez ad életet a kereszténységnek. Az életbe ültetett evangélium.
„Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé! Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok!” (Mt 10,16)

Csont Ede

 

......vissza a lap tetejére

Mi fontosabb?

 

2011. december 23., péntek

Csont Ede


Nem egyszer történt meg, hogy amikor kihangsúlyoztam, hogy a kereszténység legfontosabb ünnepe Húsvét, sokan értetlenkedve visszakérdeztek:
- Hát nem a Karácsony a fontosabb? Sokkal többen ünneplik, a téli díszek, a karácsonyfa manapság már a nem keresztényeknél is divat. Az ajándékozás nagy ünnepe lett a karácsony és a szeretet üzenetével minden ember tud azonosulni, hitétől függetlenül. Ezzel szemben a bonyolult húsvéti szertartások csak a papoknak és a beavatottaknak mondanak valamit, a kereszt egyenesen ijesztően hat az idegen számára.

Vajon miért tartja az Egyház a Húsvétot a legfontosabb eseménynek és miért áll mégis sok ember szívéhez közelebb a Karácsony?
A középkori freskófestők és faragók egy kis változtatással gyakran átértelmezték a betlehemi Kisded születését, megszűntetve  annak  idillikus hangulatát. A következő változtatásról van szó: ezeken a freskókon, domborműveken a Szűzanya nem a jászolba fekteti a Kisjézust, hanem egy sírverembe, kőkoporsóba. A pólya úgy hat, mintha gyolcsleplek lennének.  Amikor először láttam ezt a fajta betlehemes képet megdöbbentem és elgondolkoztam. Hogy talál a komor sírverem az örömteli jelenetbe? Mit akar üzenni a művész?
Bizonyára előrevetíti Jézus földi életének a végét, de ugyanakkor az emberi élet végére is reflektál. Arra a tényre, hogy emberi létünk sebzett. Az emberi életet megsebezte a  bűn és a halál. Ebből a sebből jön minden nyomorúságunk, minden bánatunk és bajunk. És ezt a sebet akarja Isten meggyógyítani.

Egy mosolygó kisgyermek láttán önkéntelenül mi is elmosolyodunk, mert remény, derű, ártatlanság és kedvesség tölti el lelkünket (kevés ember van, aki nem tud mosolyogni egy boldog kisgyermek láttán). Bárcsak mindig ilyen maradna, kedves, mosolygós és ártatlan, mondjuk. Nem szívesen gondolunk arra, hogy minden kisgyermek egyszer felnő, elfelejti a játékot, komoly lesz, megöregszik és meghal.
A középkori művész nem engedi, hogy elmerengjünk egy bájos karácsonyi kép láttán. Könyörtelenül eszünkbe juttatja, hogy mi emberek nem könyörültünk Azon, Aki eljött, hogy rajtunk megkönyörüljön:
„A világosság világít a sötétségben, de  a sötétség nem fogta fel.” A betlehemi Kisded az emberré lett Isten. Ez az ember meg fog halni. Érted. Sőt, pont azért jött el, hogy veled sorsközösséget vállalva, életed legsötétebb pillanataiban is veled legyen.

 

......vissza a lap tetejére

 

Három fényforrás

Csont Ede

 

Ismerősként tekint le ránk a petrozsényi templom oltárképéről szent Borbála, akinek oltalmát ma, a templom búcsúünnepén különösképpen is kérjük. A kép bal felében, homályba burkoltan, szinte fel sem tűnik a torony, mai szentünk egyik jelképe. A toronyról viszont nyomban eszünkbe jut Szent Borbála legendájából az a részlet, amikor apja toronyba zárja és így próbálja eltántorítani lányát a kereszténységtől. Borbála viszont a meglévő két toronyablak mellé egy harmadikat is csináltat, megvallva ezzel a Szentháromságos egy Istenbe vetett hitét. Így hitében megerősödve továbbra is hűséges marad Krisztushoz.
Talán ezért is áll közel a bányászokhoz Szent Borbála alakja, mert a bezártságban, a sötét toronyban is megőrzi lelke szabadságát, hiszen ragaszkodik ahhoz, aki az mondta magáról: „én vagyok a világ világossága.” (Jn 8,12) Annál is inkább szükségünk van Szent Borbála példaképére, mert gyakran úgy érezzük, már nem is kell és talán már nem is lehet a bányába leereszkedni és ott megküzdeni a sötétséggel, a veszéllyel, hanem a sötétség jött fel ide hozzánk, a föld felszínén kell megküzdenünk a kilátástalansággal, a borúlátással, az életünk egén megjelenő komor felhőkkel.
Engedjétek meg, hogy kissé átértelmezzem Szent Borbála legendáját: azon gondolkoztam, vajon melyik lenne az a három ablak, amelyen keresztül fény árad be a mi életünkbe.
Az első ablak, amely megvilágosítja életünket egyben a legelemibb érzés, éspedig az, hogy az ember elégedett, ha életében valami jól sikerül, és ez jól van így. Isten az életet ennek minden nehézsége és küzdelme ellenére elsősorban örömünkre, ajándékba adta. Örvendjünk az életnek, Isten adományának. Mekkora ajándék létezni, embernek lenni, hogy kereshetjük Istent, szolgálhatunk Neki. A jól és becsülettel elvégzett munka örömmel tölt el, hiszen tudjuk, hogy Isten, aki ismeri minden gondolatunkat, áldását adja mindennapi munkánkra:

„Milyen sokrétű a te műved, Uram!
Mindent bölcsességben alkottál,
s a föld teremtményeiddel van tele.
Dicsőség legyen az Úrnak mindörökké,
örüljön az Úr műveinek.” (Zsolt 104)

Örvendjünk a világnak, a természetnek. Petrozsényi káplánként meglepődtem, hogy nagyon sokan nem ismerik a gyönyörű tájakat, amelyek itt körbevesznek. Amikor a télen hat fiatallal felmentem a Kicsi Páringra, akkor derült ki, hogy én másfél év leforgása alatt harmadjára, ők viszont életükben először jártak ott.
Mindannyian ismerjük a szürke téli estéket, amikor a köd és a szénszag rátelepszik a völgyre, de elég kevesen ismerik azt a fenséges csendet és tisztaságot, mely karnyújtásra van tőlünk és arról tanúskodik, hogy Isten a világot jónak teremtette.
A második ablak életedben embertársad, aki melletted él. Természetes, hogy az ember örvend, ha nincs egyedül, ha van, akivel megossza örömét és bánatát, ha vannak segítőkész barátai, ha a rokonok összetartanak, ha a szülők gondoskodnak gyermekeikről. Hogy mekkora bánat, amikor valaki egyedül marad, azt leginkább akkor láttam, amikor elsőpéntekeseket látogattam. Persze nem örökké öröm számunkra a másik ember. Bűneink következménye, hogy gyakran a másik embernek nem tudunk örvendeni, hanem haragszunk rá, irigykedünk, pedig szívünk mélyén megvan a vágy, hogy szeressük az embereket.

Életed legfontosabb pillanata
a jelen pillanat,
legfontosabb embere,
akivel most kell leülnöd beszélgetni.
Legfontosabb tette a szeretet.
(Eckhart mester)

Az első két ablak mintegy természetszerűen adva van: mindenki örvend a saját életének, mindenkinek vannak fontos személyek az életében.
A harmadik ablakot, viszont nekünk kell megnyitanunk: ez a harmadik ablak az Istenre figyelés. Egy történetet szeretnék ezzel kapcsolatosan elmesélni:
Egy egyszerű, csak általános iskolát járt parasztfiú, aki nem kapott vallásos nevelést, elszegődött az útépítőkhöz. Mivel az útépítő brigádban ő volt a legfiatalabb, az idősebbek rábízták a lakókocsik őrzését, amíg ők begyalogoltak a közeli faluba, iszogatni. A fiú unalmában kiült a meleg nyári estéken az árokpartra és nézte a csillagos eget. Majd kikeresett magának egy csillagot és mindig azt figyelte merően. Így múlt el – számára igen kellemesen – sok nyári este.
Ám egy ilyen égre figyelő, hosszú órán a csillaga megmozdult és nőni kezdett és szikrázva mintegy beleszívódott a fénye a mellébe. A fiú akkor olyan mély megrendülést és áhítatot érzett, hogy újra meg újra elmondta azt az egyetlen imádságot, amit tudott: a Miatyánkot. Ettől kezdve szinte izgatottan várta a következő estéket, s azt, hogy egyedül maradjon. Ez az élménye és a Miatyánkmondása többször megismétlődött, és ő hallatlanul boldognak érezte magát.
Ezt a sorozatos élményt az első alkalommal – amikor falujába hazamehetett – elmondta a falu lelkészének, aki őt megkeresztelte. De mert az soha nem olvasott a nagy misztikusok és meditálók hasonló „fényélményéről”, skizofréniára gyanakodott. A fiút elkísérte a falu körzeti orvosához, aki a fiút beutalta egy intézetbe.
Az intézeti kezelő orvos hetekig különös figyelmet szentelt érdekes páciensének, és úgy találta, hogy az az osztályon mindenkin csak segít. Segíti a gyérszámú személyzetet munkájában a betegek körül. Megható szeretettel szolgál, ahol csak tud. Természetes kedvességgel bíztatta az elkeseredetteket, szomorkodókat, kimosta edényeiket, megetette az öregeket, s közben ő a betegség legkisebb nyomát sem mutatta. A vizsgálatok alatt minden lelete negatív maradt ezért korlapján – sine morbo – „nem beteg” záradékkal hazaküldte.
Az orvosnak valóban igaza volt. Ez az egyszerű falusi fiú valóban nem volt beteg, csak a csillagos ég alatt a nyári csöndben úgy találkozott a Szentségessel, mind egykor a nagy keresztény meditálók, s ahogy azok, akik korházba küldték – soha.
(Gyökössy Endre – Magunkról magunknak, 244-245)
Kedves testvérek, arra kérlek, tartsátok nyitva életetekben ezt a három ablakot: örvendjetek Isten ajándékaiért életetekben, örvendjetek azoknak az embereknek, melyeket Isten ajándékba mellétek rendelt, még akkor is, ha olykor keresztnek érzitek testvéreteket, végül pedig örvendjetek magának Istennek, aki Krisztusban nekünk ajándékozta önmagát. Ne felejtsétek el, hogy igazából a harmadik ablak tette világossá Szent Borbála számára a torony sötét zárkáját és adott értéket a már meglévő két ablaknak.
Ha pedig úgy érzitek, nehéz ablakot nyitani Istennek életünkbe, hát halljátok meg hangját Annak, aki türelmesen vár a veletek való találkozásra:
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja a szavam és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel. 3,20)

......vissza a lap tetejére

 

Az élet minősége

Adventi gondolatok

Újból itt az advent. A természet már nyugszik, az ember is keresi a csendet. Keresi azt a mély, lélektisztító csendet, amelytől a gyertyafények lángja megrezzen. A lélek várakozik az Úr jövetelére. A befelé forduló ember abban találja meg advent értelmét, hogy embertársai felé lélekkel közelít.

Ha a szeretet evangéliumi parancsát valóra váltanánk, további parancsolatokra talán nem is volna szükség. Csakhogy manapság a szeretet - a szó értelme - elveszítette az értékét. Addig koptatták, a cselekedetek helyetti ismételgetéssel, hogy értékét veszítette.

Tettekké kell váltani a szeretetet. Kell, mert felebarátaink szükséget szenvednek. A szeretet a XXI. század elején nem más, mint készség a jóra. Ha szükséges, akkor az áldozathozatal is indokolttá válik. Ehhez azonban erkölcsi értékekben megalapozott cselekvő embertársakra van szükség. Helyesen szeretni azt jelenti, hogy jóra való készséggel, morális cselekedetekkel embertársainkat megsegítjük.

Szeretni annyi, mint megtenni a jót, kerülni a rosszat. A tevékenység pedig az értelem, érzelem és akarat egységéből fakad. A legalapvetőbb értelmi tevékenység a különbségtétel a jó és a rossz között. A gyermekek nevelése során szükséges tudatosítani bennük, hogy a jó nem feltétlenül az, ami kellemes, hanem az, ami az ember javát szolgálja. Az értékrendet szükséges kristálytisztán meghatározni. Fontos tudniuk például, hogy a pénz nem érték, hanem fizetőeszköz. Ami és amik körülveszik az embert, azok tárgyak. Amit magunkban hordozunk, azok az értékek. Felelősségteljesen kell döntésképessé válnia az ifjúságnak. Hangsúlyozni kell, hogy "helyesen dönteni értelemmel és akarattal" kell és lehet, vagyis szubjektív tényezőktől elvonatkoztatva, elfogultságoktól mentesen. A tárgyilagos megközelítés akkor sem mellőzhető, ha valaki (leginkább az érintett személy) nem ezt várta. Ez a felelősségteljes, embertársi megközelítés az akarati elemmel párosul: akarni kell a jót. És ezt a jót helyesen, jól kell akarni: igazsággal és megigazultan, megtisztult lélekkel, ahogy a Mester tanította.

A közmorál, pontosabban annak hiánya lassan odáig fajul, hogy az ifjúság szinte már restelli magát, amikor nem olyan, mint azok, akiket nem becsül semmire. A közösségi szellem nem felemeli, hanem lehúzza a jó szándékú személyt. Ha azonban az ifjú felvértezve indul a világba, akkor nem jut vakvágányra, még ha lesznek is tévedései, ballépései.

Most sem fog megkímélni bennünket a karácsony előtti hadjárat, az ajándékozási mánia. Pedig kemény helytállást kíván a boltok megrohamozása, a naphosszat való tülekedés őrülete. Nem lát messzire az, aki nem veszi észre, hogy a karácsonyi ajándékozás már régen nem a szeretet megnyilvánulása, hanem a kereskedők "nagy kaszálása". Az ajándék eredendően azt a szándékot tükrözte, hogy ami nekem adatott, amit megtermeltem, létrehoztam, azt megosztom a nagyobb családommal, közösségemmel, felebarátaimmal. Az eredeti szándék egyre torzul, évről évre veszélyesebb kórrá válik, amely sérti a tiszta gondolkodást, az értékrendet. A torzult gondolkodás következtében a helytelen cselekedet karcolatot húz a lélek tükrén, így történik ez az ünnep összefüggésében is, hiszen elfeledi, hogy a karácsony: születésnap. Nem tudatosítja, hogy akkor ott, Betlehemben, egy városszéli istállóban Kisded született. Az édesanyja rongyokba takarta, jászolba fektette, az állatok leheletükkel melengették. Ő, ez a Kisded lett a világ Megváltója.(Forrás: Új ember - Kisida Erzsebet)

......vissza a lap tetejére

Krisztus király

 

„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.“ (Mt 25,33-36)

Az Úr mércéje az együttérző szív, melyből a jócselekedetek fakadnak. Érző szív – mit is jelent ez?
Gondold el a következő helyzetet: az osztályban két diáktársad négyest kap. Egyik barátod, a másikat viszont ki nem állhatod.
Hogyan viszonyulsz?
Az ellenszenves kudarcának bizonyára örülsz, úgy érzed, jogosan kapta a négyest, mert nem tanult, a múltkor is lemásolta valakitől a házi feladatot, ráadásul még henceg is tudásával, gúnyos, pökhendi és beképzelt. Úgy kell neki.
A barátodat viszont sajnálod, hiszen pechje volt, éppen nem készült, ami mindenkivel megesik, tudta a leckét, csak éppen összezavarodott. Meg hogyan fogja ezt elmondani otthon, hiszen szülei amúgy is nagyon szigorúak hozzá, most biztosan megbüntetik. Igazán nem érdemelte meg azt a négyest.
Hát ez a különbség az érző szív és a kőszív között.
„Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek.” (Ez 36,26)
Nem tudom, mennyire vagyok együttérző. Nem tudom, van-e érző szívem. Olykor úgy tűnik, mintha igen, mintha sikerülne megértenem másnak a szenvedését, kudarcát, nyomorúságát. Nagyon gyakran pedig úgy tűnik, hogy nincs. Csak magammal vagyok elfoglalva, és ha őszinte vagyok, be kell ismernem, hogy nem igazán érdekel a másik ember.
Azt tudom viszont, hogy vágyódom az érző szívre. És hiszem, hogy Isten hiteles vágyainkat beteljesíti.
Csont Ede

 

 

November 1. - Mindenszentek főünnepe

 

Kik is azok a mindenszentek, akiknek ünnepét üljük ma? Kik azok a boldogok, akiknek Jézus a hegyi beszédben megígéri az Isten országát, az üdvösséget?
l. Az ünnep rövid története. Mai formájában is több, mint ezeréves ünnep ez, eredetében és jelentésében pedig visszamegy az első keresztény századokra.
Minden nép mindenkor tiszteletben tartotta nagyjait és elődjeit. A hajdani rómaiaknál az ünneplés és tisztelet legnagyobb foka volt, hogy őseiknek és hőseiknek isteni és félisteni címeket adományoztak, akiknek aztán szobrot emeltek, esetleg szentélyt állítottak fel. Marcus Agrippa az összes istenek tiszteletére templomot építtetett Kr.e. 27-ben, s a felépült szentélyt Pantheonnak nevezték el. Itt mutattak be áldozatot az összes istenek tiszteletére.
A keresztények természetesen csak az egy igaz Istent imádták, s távoltartották magukat a bálványimádó szokásoktól. Ezért többen életükkel fizettek. Sok ezren haltak meg hitükért csak Róma városában, az első századokban. A vértanúkat az élők hősöknek tartották, és tisztelték őket. Elsősorban ők voltak méltók a feltámadt Krisztust, az égi Bárányt kísérni a mennyei Jeruzsálemben, hiszen ők vértanú halálukban, véres életáldozatukban lettek Krisztushoz basonlóvá. Ünnepük, az összes mártírok ünnepe a húsvéti időszakban volt, a húsvét utáni pénteken. (Péntek Jézus szenvedésének és halálának a napja!) IV. Bonifác pápa 610. május 13-án keresztény templommá szentelte fel a Pantheont, a keresztény mártírok tiszteletére, ,,Sancta Maria ad Martyres'' címmel. IV.Gergely pápa (827-844) helyezte át az ünnepet november 1-jére, amely lassanként az összes szentek ünnepévé vált.

2. Testvéreink, barátaink, ismerőseink ünnepe ez, azoké, akik üdvözültek (s nemcsak a szentté avatottaké). Sőt, a saját - reménybeli - ünnepünk is, mert mindnyájan arra vágyunk, hogy egykor a mindenszentek seregében éljünk a mennyben. Mindennap kell erre gondolnunk, örök célunkra, mint Szent Cyprián írja: ,,...amikor lenyugszik a nap és végetér napunk, kell, hogy újra imádkozzunk, és kérjük, hogy ismét felkeljen fölöttünk a fény, és kérjük azt is, hogy Krisztus eljövetele az örök élet kegyelmét hozza meg nekünk...'' (De or. dom. c. 35. PL 4,542.) (Forrás: szepi.hu)

 

A mai ünnepünk, a Mindenszentek főünnepe méltatlanul el van ferdítve, ki van forgatva, össze van keverve a Halottak napjával. Mi ezt annak idején a szemináriumban gúnyos-kritikusan úgy fogalmaztuk meg - elnézést a kifejezésért -, hogy a Mindenszentek fényes ünnepét elárasztja a hullaszag. Ugyanis ennek az ünnepnek a temetőhöz és a halottakhoz semmi köze sincs. A holtakra, a halálra holnap, november 2-án emlékezünk, halottak napján.

Ha megkérdeznénk az embereket, a templomba járókat is, hogy mi ez az ünnep, szinte biztos, hogy mind azt mondaná, hogy ezen a napon a halottakra emlékezünk.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a mai ünnep egy örömünnep. Azokat a szenteket - minden szentet ünnepeljük, akik eljutottak életük, és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra Isten örök Országába. Mert ezek a szentek is az Egyház tagjai. Az Egyház ugyanis nemcsak a földön élő valóság, hanem három része van.

 

Az első része az úgynevezett küzdő Egyház.

Ez a tulajdonképpeni földi Egyház. Küzdőnek nevezzük, mert mi itt a földi életben küzdünk az ördög cselvetései, a bűnök és az élet számtalan vihara között az örök életre eljutni. A szentmisében az alapítás szavainak elbeszélése után az eucharisztikus imádságban így imádkozunk a küzdő Egyházért, s tulajdonképpen saját magunkért: ".szent és katolikus Egyházadért (.) tartsd meg békében, őrizd meg egységben, szolgáddal János-Pál pápánkkal, István főpásztorunkkal, és mindazokkal, akik az egyetemes és apostoli hitet hűségesen őrzik és vallják."

Az Egyház másik része a szenvedő Egyház.

Ezt az Egyházat a tisztítótűzben szenvedők alkotják. Ők is az örök élet részesei már, hiszen a tisztítótűz után Isten Országába jutnak, csak még vezekelniük kell bűneikért. Érettük az eucharisztikus imádságban így imádkozunk: "Kérünk, Urunk, hogy nekik és minden Krisztusban elhunyt hívőnek add meg a boldogságot, a világosságot és a békét a te országodban."

Az Egyház harmadik része a megdicsőült Egyház.

Ezt a szentek alkotják, akik eljutottak már Isten örök Országába. Az ő közbenjárásukért is imádkozunk az eucharisztikus imádságban: "A szentek közösségében tisztelettel megemlékezünk mindenekelőtt a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról, istenünk és Urunk, Jézus Krisztus édesanyjáról, apostolaidról, vértanúidról és minden szentedről. Az ő érdemeikért és könyörgésükre add, hogy mindenben érezzük oltalmadat."

Az Egyháznak ez a három szintje szüntelen élő kapcsolatban van egymással. A küzdő és a megdicsőült Egyház szüntelen szüntelen könyörög a szenvedő Egyházért, hogy a tisztítótűz ideigtartó büntetésétől mihamarabb megszabaduljanak. A megdicsőült Egyház pedig - a szentek - közbenjárnak értünk.

A mai nap az ünneplés napja. Azokra az emberekre emlékezünk, akik megmutatták az utat, hogy igenis el lehet jutni az örök életre a Krisztus által meghirdetett élettel, s egyáltalán az hirdetik, hogy a halál után van folytatás; sokkal szebb, mint amire legmerészebb álmainkban is gondolni mernénk.

A mai ünnep üzenete pedig az, hogy szenteknek kell lennünk, hogy eljussunk Isten örök Országában.

Meghökkentő ez: pont én legyek szent?

Úgy gondoljuk, hogy az életszentség a papoknak és a szerzeteseknek van fenntartva, akik egész életüket Istenre, Isten látványos szolgálatára szentelték. A megkereszteltek többségének, akik a világ dolgaival vannak elfoglalva, ebben nem lehet részük.

Ez egy óriási tévedés. Ugyanis az életszentségre minden megkeresztelt ember meg van hívva - legyen az pap, vagy egyszerű kétkezi munkás. Nemcsak a papok, szerzetesek lehetnek tehát szentek, hanem számunkra névtelen keresztények milliói, akik azonban nem névtelenek Isten előtt, mert csendesen és hűségesen élték keresztény hitüket. Hiszen hallottuk az olvasmányban: az üdvözültek szeregének száma megszámlálhatatlan.

Mi is lehetünk tehát szentek, sőt szenteknek kell, hogy legyünk, máskülönben nem jutunk el Isten örök országába. Ebben példaképeink és segítőink a szentek. Példaképeink azok, akiknek életét feljegyezték, s az Egyház biztos módon tartja számon őket az üdvözültek között. Segítőink, mert közbenjárásukkal segítenek minket, a küzdő Egyházat az élet rögös útján. Csak egy a fontos, hogy akarjunk szentek lenni és kérjük az ő közbenjárásukat, mert Isten világában szabad akaratunké az első szó.(Forrás: Ócsai József)

......vissza a lap tetejére

 

November 2. - Halottak napja

 

 

 

Különös nap ez a mai. Ilyenkor hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem kímélve az ország más részeiből vagy egyenesen határainkon túlról, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát helyezzen szeretteinek sírjára. Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben azt mondják: mert így szokás. Tény azonban, hogy ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal. Találkozik a gyermek, akinek legtöbbször csak azt a számara izgalmas és játékos eseményt veszi észre a mai napból, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál. Találkozik találkozik a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon elveszett hozzátartozóit idézi fel. S találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.

Halál.

Fogyasztói társadalmunk elegáns társaságaiban modortalanságnak számít szóba hozni a szenvedéssel, halállal kapcsolatos dolgokat. Ha mégis a halálról kényszerülünk beszélni, akkor legfeljebb általános alanyban fogalmazva annyit mondunk: az ember meghal. Az ember, de sosem én, s voltaképp a halált olyan dologgá szelídítjük, amely senkihez sem tartozik. Menekülünk az igazság kimondása elől, hogy az ember halálra születik.

Ma - modortalanság ide, vagy oda - érezzétek a halál fagyos leheletét a temetőket járva, mint a fagyos szelet, amellyel szemben akárhogy öltözködünk is, talál egy rést ruházatunkon, ahová metsző jegességgel behatol. A halállal szemben nincs menekülés: mindannyiunkat utolér előbb, vagy utóbb.

A halállal kapcsolatban két út tárul fel. Az egyik az, amelyik sehová sem vezet, csak a megsemmisülés sötét feneketlen szakadékába. Ha éles tekintettel járunk a világban, akkor láthatjuk, hogy a mai modernnek nevezett társadalmak ezen az úton járnak, amelyre méltán használhatjuk a halál kultúrája elnevezést. Hiszen a mindenáron való evilági érvényesülés a halál utáni élet totális tagadásából fakad.

De létezik egy másik út a halállal kapcsolatban. Akik ezen az úton járnak egyfajta módon hitet tesznek amellett, hogy valaminek lenni kell a halál után. Teszik ezt egy ösztönös optimizmustól vezettetve, vagy pedig azért mert az elmúlt ateista propaganda ellenhatásaként ma felerősödtek a különböző okkult tanokat hirdető mozgalmak.

Ennek az útnak egy sokkal világosabb folytatását nyitotta meg a keresztények Istene, mert a kereszténység a halál tapasztalatára egyedülállóan eredeti és meghaladhatatlan választ hozott. Ez a válasz abban áll, hogy fölértékeli az ember életét az őt megillető méltóságra.

Az ember Isten képmására van teremtve, s belé van ezáltal oltva a halhatatlanság csírája. Ezért van folytatás a halál után. Erre a gondolatra azonban minden más vallás valamilyen szinten eljutott, hogy a lélek halhatatlan. Amit a kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a kereszténységet egyedivé teszi ezen a területen is, az az, hogy az Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s az, hogy halála után feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian - hívők és hitetlenek egyaránt - feltámadjunk. Más dolgok mellett ezek azok a sajátos vonások a kereszténységben, amelyet soha emberi elme ki nem talált volna, ezek azok, melyek közvetlenül Istentől származnak. Ha ő ezt nem adta volna tudtunkra, ma sem tudnánk.

Jézus Krisztus megtestesült, magára vette emberi természetünket. Ezzel Isten isteni szintre értékelte fel az emberi életet.

Jézus Krisztus feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy mi utána mindannyian feltámadjunk. Ez a kereszténység lényege, amire azt mondta Szent Pál: "Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem." Ha Krisztus nem támad föl, akkor a kereszténység csak egy a sok kulturális irányzat között, amely ma divatos, holnap pedig idejétmúlttá lesz. Ennek fényében elszomorító, hogy ma milyen kevesen hisznek a feltámadásban még a magukat hívőnek, kereszténynek valló emberek között is. S akkor ezek az emberek szoros értelemben nem is nevezhetők keresztényeknek.

A mai nap kérhetetlenül szembesít a halállal és a feltámadással. A kérdést neked kell eldöntened: te melyik utat választod? Azt, amely a semmibe torkollik. Azt, amelyik homályosan hisz az örökkévalóságban, vagy pedig ennek Istentől megvilágított szakaszát, mely hisz a feltámadásban. A kérdést neked kell megválaszolnod, hogy milyen hittel léped át a temetők kapuját, melyre az van felírva: Feltámadunk!

A halállal és a feltámadással való számvetés, számvetés egész életünkkel is. Mert a befejezés határozza meg mindazt ami előtte van. Döntésed nemcsak elméleti. Nem elég elhinni, hogy van Isten, aki értelmet adhat további életednek, ha rábízod magad, hanem úgy is kell élni.

Végezetül egy mondatot vigyetek haza mintegy összefoglalásaként mindannak, amit mondtam Mózes szájából: "Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok!" (Forrás: Ócsai József)

.......vissza a lap tetejére

 

Istenkeresés

 

Szerző: Csont Ede - volt petrozsényi segédlelkész -

1990-ben miután a kommunista egyházüldözés megszűnt, először szervezték meg Medjugorje-ben a fiatalok találkozóját (Mladifest). Azóta évente július 31. és augusztus 6. között tartják meg a rendezvényt, melyre az idén körülbelül 50.000 fiatal és több mint 500 pap gyűlt össze.

Hajlamosak vagyunk a csodákat a mesevilágba vagy a régmúlt időkbe száműzni. Olykor viszont életünk eseményei arra késztetnek, hogy ne térjünk ki a kérdés elől: Hiszek-e a csodákban? A kérdésre bizonyára nem lehet végleges választ adni, de ennél is fontosabb az őszinte keresés, mely csak az igazság szenvedélyes szeretetében lehetséges. Annak az igazságnak a szeretetében, mely a keresztény ember számára maga Jézus Krisztus: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” (Jn 14,6)

Medjugorje
Medjugorje (horvátul: Međugorje – hegyek között) egy jelentéktelen horvát falú volt Jugoszláviában (ma Bosznia-Hercegovina államban). Nemzetközileg ismertté 1981 után vált, amikor hat gyermek azzal a hírrel érkezett haza, hogy a közeli hegyen (Podbrdo) megjelent nekik a Szűzanya. Ettől kezdve a gyermekek, de a helység élete is gyökeresen megváltozott. Egyre többen érkeztek Medjugorje-be. Némelyek kíváncsiságból, csodát látni, mások viszont attól az őszinte vágytól vezérelve, hogy Istenhez közelebb kerüljenek, lelkük és testük sebeire orvoslást nyerjenek.
A rendszerváltás óta évente megszervezik Medjugorje-ben a fiatalok találkozóját. A találkozó idei jelmondata: „Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nékem a te szavad szerint” (Lk 1,38) A szervezők gondoskodtak arról, hogy a program bőséges és választékos legyen: ima, tanúságtételek, gyertyás körmenet, zene, tánc… A programok legtöbbje horvátul folyt, de ezeket a zarándokok, akik hatvan különböző országból érkeztek, szimultán fordításban 18 nyelven követhették.
A nap fő momentuma este volt: 18:00-tól rózsafüzért imádkoztunk, 19:00-től szentmise következett, majd szentségimádással zártuk a napot.
Hasonlóképpen a hétnek is voltak fő eseményei: augusztus 4-én a Cenacolo közösség a bibliai üdvtörténetet hozta színpadra és tette elmélkedés tárgyává.
A Cenacolo közösség a modern világ szegényeit akarja felkarolni: a kiábrándult, fáradt vagy drogos fiatalokat, akik kétségbeesésbe és céltalanságba süllyedtek. Ebből a háttérből megközelítve az előadás nem csak a bibliai üdvtörténetről szólt, hanem a szereplők egyéni üdvtörténetéről is. Hiszen a gyönyörű koreográfiát, a díszleteket, a tehetséges színjátszást olyan fiatalok alkották, akik saját tanúságtételük szerint, pár évvel korábban céltalanul tengődtek az utcákon.
Maradandó élmény volt a záró szentmise a Križevac hegyen. Éjjel mentünk ki a hegyre, keresztutat végezve. Sok ezer zarándokkal közösen a sziklák között megbújva vártuk meg a hajnali öt órát, a szentmise kezdetét és a Napfelkeltét. Augusztus 6.-a volt, Urunk színeváltozásának ünnepe. Valahogy így váltakozik a mi életünkben is a világosság és a sötétség, de Isten mindig velünk marad:
„Ha azt mondanám: Borítson el a sötétség, és az éj úgy vegyen körül, mint máskor a fény:
Neked maga a sötétség sem homályos, s az éj világos Neked, mint a nappal.”  (139. Zsolt.)

A csodák
Medjugorje-ben többféle csodáról is beszámolnak az emberek. Első helyen említik a jelenéseket, de beszélnek nap-csodákról, gyógyulásokról, fényjelekről, megtérésekről és még sok más csodás jelenségről.
Erdélyi zarándokcsoportunk körében sokat beszéltünk arról, hogy egyáltalán mit is érthetünk „csoda” alatt. Nagyon hálás vagyok ezekért a beszélgetésekért, mert mindig könnyebb Istent közösen keresni, mint egyedül. Ezekből a közösen felismert gondolatokból szeretnék egy párat megosztani:
A csoda soha sem lehet öncélú. Isten soha sem tesz csodát a csoda kedvéért, hanem csak az emberek üdvössége érdekében. A csoda örökké az emberért van, Isten dicsőségére.
A csoda soha sem kötelez. Örökké megvan a lehetőségünk, hogy a csodát elfogadjuk, vagy elutasítsuk. Ha a csoda nyilvánvaló lenne, akkor nem lehetne kitérni elfogadása elől. Ez esetben mindenki hinne Istenben, csakhogy ez a hit nem szeretetből fakadna.
A csodák beilleszkednek a természet rendjébe. Istennek nem kell a természet törvényeit felülírnia, hogy csodát tegyen. A világot Isten olyan módon teremtette, hogy az emberek „(…) keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk…” (ApCsel 17,27-28) Talán nem kellene annyira természetesnek vennünk, hogy egy csodálatos világban élünk és akkor többet felfedeznénk Istenből a világban.

Kételyek
A jugoszláv püspöki konferencia 1991-ben nyilatkozatot adott ki: az eddigi vizsgálatok alapján nem állítható, hogy természetfeletti jelenések és kinyilatkoztatások történtek volna Medjugorje-ben. Mivel azonban a világ minden tájáról sokan érkeznek Medjugorje-be, elsősorban a megyéspüspök feladata, hogy gondoskodjon a hívek lelki szükségleteiről. Ezt a véleményt osztja a jelenlegi helyi megyéspüspök, Msgr. Ratko Perić is. A medjugorje-i jelenségekhez közel álló ferences testvérek közül ugyanis egyesek megtagadták a püspök iráni engedelmességet és más vétségeket is követtek el, az egyházszakadás veszélyét okozva az egyházmegyében. Ezek következtében a Szentszék egyházi büntetésbe részesítette a vétkeseket.
A Szűzanya soha sem buzdíthat szakadásra, ellenségeskedésre és engedetlenségre. Lehet hogy az engedelmesség és az Egyház iránti hűség kevésbé látványos, de mégis biztos út Isten felé.
A Szentatya 2010-ben egy nemzetközi bizottságot nevezett ki, hogy kivizsgálja a Medjugorje-ben történteket. Ennek a kivizsgálásnak az eredményére még várni kell.
A végleges döntésig csak állítólagos jelenésekről beszélhetünk. Hivatalos egyházmegyei zarándoklatokat nem szabad szervezni, csak magánzarándoklatokat, azzal a feltétellel, hogy ne vegyük kész ténynek a jelenések létét.
Számomra a csoda a mély gyónásokban, a tartalmas beszélgetésekben, az őszinte istenkeresésben mutatkozott meg. Nem tudom, hogy Isten hamis jelenéseket használ-e fel, hogy a közös imádság ereje által embereknek megadja a megtérés kegyelmét, vagy önző emberek használnak fel valós jelenéseket saját elképzelésük és érdekük érvényesítésére. Nehezen szokjuk meg, hogy a búza és a konkoly együtt van jelen a világban. Az viszont tudjuk, ahol „ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)

Forrás: http://csede.blogspot.com

 

 

 

 

 

Szentbeszéd a Magyarok Nagyasszonya-kápolna búcsúja alkalmából

 

Erdő Péter
bíboros, prímás
esztergom-budapesti érsek

Krisztusban Kedves Testvérek!

 

Magyarok Nagyasszonya ünnepén mindig újra és újra arról elmélkedünk, hogy nekünk, magyaroknak valóban különleges kapcsolatunk van-e a Szűzanyával? A történelem emlékezete úgy őrzi, hogy igen. Hiszen itt e kápolnában is láthatjuk azt a jelenetet, amikor a hagyomány szerint Szent István felajánlja a Szűzanyának a koronát, és a koronában, mint jelképben az egész országot, az egész népnek a sorsát. Okkal tehette ezt élete végén, hiszen tőle származó fiúörökös nélkül halt meg. Tudta, hogy vagy idegenre száll az ország, vagy olyan magyarok kezdik el újra igazgatni sorsát, akik az ő művét, a kereszténység, az európaiság kiépítésének a művét nem értik, vagy nem osztják teljesen.

Bízik tehát a Szűzanyában. Maga a legenda konkrétan azután bukkan fel először a forrásokban, amikor a Szentszék hangoztatni kezdi, hogy Szent István tulajdonképpen Szent Péternek ajánlotta a koronát. Erre lehetett akár válasz, hogy nem annyira Szent Péternek, hanem magának a Szűzanyának ajánlotta fel. Ebben láthatjuk Árpád-házi királyainknak komoly elhatározását arra, hogy minden szempontból, minden oldalról megőrzik az ország szuverenitását. Ha tetszik, ez nem csak a szent korona, a magyar szuverenitás gondolatának a jelképe a nehéz történelmi századokon keresztül, hanem Magyarok Nagyasszonyának a különleges tisztelete is. Egyébiránt a magyarság imádságában is kifejezte, hogy meg van róla győződve: különleges kötelékek fűzik a Szűzanyához.

Hogy is imádkozzuk az Üdvözlégyet? Az elején, aminek a szavait hallottuk a mostani evangéliumi szakaszban is, ugyanúgy, mint a világegyházban bárki. De a közepén, a későbbi hozzáfűzött könyörgésnél nem úgy kezdjük, hogy Szent Mária, nem úgy kezdjük, hogy Santa Maria, Heilige Maria, hanem azt mondjuk, hogy „Asszonyunk Szűz Mária”. Tehát szubjektív módon, saját magunkkal kapcsolatba állítva a Szűzanyát, ő a mi Asszonyunk, nem egyszerűen csak Krisztus Édesanyja, hanem nekünk is különleges pártfogónk.

Ez a gondolat az évszázadok során különösen nehéz időkben újra meg újra felmerült. Erőteljesen merült föl a töröktől való megszabadulás évtizedeiben. Az 1600-as évek végén, az 1700-as évek elején valamennyi magyarul író katolikus szerző, legyenek azok szerzetesek, püspökök, világi papok, vagy akár olyan világiak, mint Esterházy Pál nádor, mindenképpen hangoztatják, hogy ezt a felszabadulást is a Szűzanya közbenjárásának, a Szűzanya anyai szeretetének tulajdonítják. Nem puszta elmélkedésről van szó, hanem olyan embereknek az élménybeszámolójáról, akik személyükben tanúi vagy részesei voltak ezeknek az eseményeknek.

Ha Hevenesi Gábor jezsuitát olvasom, aki azt mondja, hogy „ott volt bent az ostromolt Bécsben” – tudjuk, Kollonich Lipót titkáraként –, amikor Sobieski legyőzte a török hadsereget és a vezérkarral együtt bevonulva a városba, első útja a Loretói Szent Szűz kápolnájába vezetett, hogy Szűz Mária különleges közbenjárásáért adjon hálát Bécs felszabadításáért. Egyébként ugyanezt tette közben Nagy Lipót császár is, aki Passauban imádkozott ugyanerre a szándékra. Tehát a Szűzanya csodájának hitték és vallották. És ebben az évben még Esztergom is felszabadult.

Nem véletlen, hogy ezeknek az éveknek és évtizedeknek a kísérői a könnyező Mária képek csodái Magyarországon. Még azt is firtatják a szerzetes szerzők, hogy miért pont nálunk történnek ezek, és miért könnyezik Szűz Mária? Sokféle választ adnak rá, mindenképpen könnyezhet az ország állapotán – mondják –, való igaz, a török után olyan országot találtunk, amelyben egyharmad annyi ember élt, mint Mohács előtt. Közép-Magyarországnak még a gazdasági hasznosítása is új közösségek betelepítését kívánta. Olyan országot találtunk itt, ahol bizony nem volt egyetértés. Nem volt egyetértés vallási, politikai elképzelések dolgában, és sok más tekintetben sem. Tehát kellett a Szűzanyának a szánalma is, kellett, hogy igyekezzünk ráhangolódni Isten akaratára, és közös utat keressünk.

Egy másik híres jezsuita, Csete István főleg Erdélyben működött, ugyanezekben az években Vizkeleti Zsigmond álnéven, mert akkoriban az Erdélyi Fejedelemségben a vallásszabadságnak bizonyos jelei ellenére a katolikusoknak természetesen nem volt teljes a vallásszabadságuk. Nos, ő is azt írja Pázmány imádságos könyvének 1701-es második kiadásában, az előszóban, hogy „nagy dolgokat élünk át napjainkban, a Szűzanya közbenjárására megújul az ország. Megszabadulnak egyre-másra az egyes vármegyék, és kezdődik a nagylelkű, nemes embereknek az áldozatos munkája”. És felsorolja, dedikálja a könyvét egy erdélyi arisztokratának, akinek köszönetet mond, név szerint több templomnak a romokból való újjáépítéséért, s megjegyzi: itt Rómában pedig a Szent István emelte magyar zarándokházat is ő állíttatta ismét helyre.

Tehát a török idők utáni újjászületésnek a külföldi zarándoklatokban, még az itteni magyar templom, kápolna és zarándokház ügyében is meg volt a hatása. Ma megint egyfajta újjászületésnek az idejét éljük. Megint ellentmondásos és nehéz folyamat ez, mint ahogyan a felszabadulás eufóriája és a kuruc kor háborúi is időben egybeesnek. Mégis arra kell néznünk, ami megújul, arra kell néznünk, amit mi a Szűzanya segítségével tehetünk ennek a megújulásnak az érdekében.

Talán egy korai kezdet ez a kápolna? Hiszen 30 évvel ezelőtt, amikor II. János Pál fölszentelte, ez is már egy kicsi lépés volt. Akkor nem nagyon beszéltek arról, hogy ezek a kis lépések milyen irányba kell, hogy vezessenek. Ma már jobban látjuk, a Gondviselés jobban tudta: a kis lépések nemcsak a saját erejükből, hanem az egész világ átalakulása folytán odavezettek, hogy sokkal nagyobb szabadságokat élvezünk, mint azelőtt, és valóban tehetünk egyéni erőfeszítéseinkkel is azért, hogy hitben, reményben, értelmes életben megújuljon az egész népünk.

Ehhez Istennek a kegyelme, a Boldogságos Szűznek a pártfogása kimeríthetetlen erőforrás. Ma is megkísérthet bennünket az emberi reménytelenség, ma is eszünkbe juthat, hogy mit tervezünk mi, amikor az ország lakossága évente 30-40 ezerrel csökken. Amikor a népességnek a kortáblája olyan elöregedést mutat, mint kevés más országban Európában. Nem csak mi tervezünk. A lehetetlenség ellenére is lehet reménykedni és ennek a reménynek a cselekedeteink számára is utat kell mutatnia. Ehhez kérjük a mai napon a magunk, és egész népünk számára is a Boldogságos Szűz Mária közbenjárását. Ámen. (Elhangzott 2010. október 12-én Rómában, a Szent Péter bazilika altemplomában lévő Magyarok Nagyasszonya-kápolnában)


......vissza a lap tetejére

Krisztusban szeretett Testvéreim és Híveim!

Közeledik idén is szeptember vége, amikor egyházunkban Szent Jeromosnak, a Szentírás pártfogójának emléknapja közelében az utolsó vasárnapot Szentírás vasárnapjaként ünnepljük. 
Egyházunk a II. Vatikáni Zsinaton nyíltan megfogalmazta, hogy “Krisztus hívei előtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a szentíráshoz” (DV 21). Meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt ahhoz, hogy rádöbbenjünk mi, katolikusok is arra, hogy a Biblia a miénk, és ha igazi Krisztus-követők akarunk lenni, akkor hallgatnunk kell Isten igéjét a szentmisében, de rendszeresen olvasnunk kell a Szentírást egyénileg és közösségileg is. Isten igéje ugyanis életforrás: segít bennünket abban, hogy felfedezhessük, mit vár el tőlünk Isten, és hogy üzenetét életre váltva hiteles keresztények lehessünk. 
Azok, akik már felfedezték a Szentírás értékét, tanúsítani is tudják, mekkora segítség lehet keresztény életutunkon. Az elmúlt év során szép számban érdeklődtetek lelkipásztorainknál, hitoktatóinknál a Szentírás iránt, és sok szép kezdeményezésnek is lehetünk tanúi a plébániákon, egyesületek, lelkiségi mozgalmak keretében, melyek során a résztvevők közösen is olvasták Isten igéjét és aztán törekedtek életre váltani azt. Jelentősen hozzájárult mindez ahhoz is, hogy a kommunió évében egyházközségeink, közösségeink ne csupán természetes szinten tartsanak össze, hanem a természetfölötti lelkületben is növekedjenek. Hála és köszönet mindezért! 
Lelkipásztori Tervünk keretében jövőben a misszió éve következik, amikor tudatosan is törekszünk arra, hogy hirdessük az Örömhírt, tanúsítsuk Krisztust. Szentatyánk, XVI. Benedek pápa is hangsúlyozza, hogy „a küldetés Isten Szavának hirdetésére Jézus Krisztus minden tanítványának a keresztségből következő feladata” (Verbum Domini, 94). Viszont nagyon könnyen lélektelen hirdetőivé válhatunk Isten igéjének külsőleg, ha nem vagyunk rendszeres hallgatói belsőleg (vö. Dei Verbum, 25). Éppen ezért ezután is tanulnunk kell „Jézus Krisztus fölséges ismeretét” (Fil 3, 8) a Szentírás gyakori olvasásával. Figyelnünk kell Isten szavára mind a szentmisében, mind az egyéni, mind a közös szentírásolvasás keretében. Hallgatnunk kell, mit kér tőlünk Isten ahhoz, hogy jó követői lehessünk. És meg is kell valósítanunk életünkben az ő elvárásait, mert csak így lesz bennünk igazi élet. Csak így lehetünk élő keresztényekké, hogy hitelesen tanúsítsuk őt együtt és külön-külön. 
Főegyházmegyénkben a Szentírás üzenetének terjesztése céljából tavaly szerveztünk először gyűjtést. Addig ezt a tevékenységet szervezetten mintegy másfél évtizeden át szinte kizárólag külföldi katolikus testvéreink támogatása révén tudtuk végezni. Hálásan megköszönöm ez alkalommal azt, hogy tavaly ilyenkor kérésemet öntudatosan meghallgattátok, és nehéz anyagi körülményeitek közepette is meghoztátok az áldozatot, hogy általa egyre többen és egyre mélyebben meghallhassák Isten bátorító üzenetét. Sokaknak segítségére tudtunk lenni ezáltal abban, hogy Katolikus Magyar Bibliatársulatunk közvetítésével jutányosan hozzájuthassanak Bibliához, vagy az év során részt tudjanak venni különféle rendezvényeken, ahol felfedezhették Isten igéjének értékét, tanulhatták, hogyan kell olvasni a Szentírást, vagy azt is, hogyan lehetnek mások segítségére ebben a kegyelmi lehetőségben. 
Idén is meghirdetem a gyűjtést főegyházmegyénkben szeptember 25-re, Szentírás vasárnapjára híveim körében erre a célra. Kérem a kedves híveket, lehetőségeik szerint kapcsolódjanak be pénzbeli adományaikkal e gyűjtési akcióba jövő vasárnap a szentmisék keretében. Anyagi gondjaink közepette is hozzuk meg a magunk áldozatát, hogy a jövőben is tudjuk hirdetni az Örömhírt, még bőségesebben, még hatékonyabban. Hálás köszönet előre is ezen áldozatotokért!
Emellett természetesen buzdítalak benneteket most is arra, hogy olvassátok is a Szentírást, és fogadjátok be lelketekbe Isten üzenetét. Belőle mindig reményt és erőt meríthetünk az élethez. És kapcsolódjatok be a jövőben is a különféle rendezvényekbe, melyeket a Szentírás üzenetének népszerűsítése szempontjából szervezünk. Idén is megszervezzük a Főegyházmegyei Biblia-napot október 1-én Sepsiszentgyörgyön, a Szent József plébánián. Buzdítalak benneteket e főegyházmegyei rendezvényen való résztvételre. Ünnepeljük idén is együtt a Szentírást. Hadd „terjedjen és jusson dicsőségre egyre szélesebb körben Isten igéje“.
Szentírás vasárnapja alkalmából szeretettel adom mindnyájatokra főpásztori áldásomat.
Gyulafehérvár, 2011. szeptember 12.

       + György s. k.
érsek 

 

Szűz Mária születése öröm az égben, öröm a földön

 

Ünnepe: Szeptember 8

Amikor az édesanya születésnapját üli, az egész család apraja-nagyja  örömmel ünnepel. Ma az egész teremtett világ, az ég és föld ünnepeli mennyei  Anyánknak, a Boldogságos Szűznek születésnapját. A Szent Szűz a mi mennyei jó édesanyánk, mi valamennyien az ő gyermekei vagyunk, illik tehát, hogy áhítatos lélekkel ünnepeljünk a mai napon és elhozzuk égi Anyánk lábaihoz gyermeki szeretetünk és hódolatunk ajándékát. Egy festőművész gyönyörű képben festette meg a mai ünnep szent titkát, a Boldogságos Szűz születését. A képen minden örül, ünnepel. Az ég és föld  ujjongva szemléli az újszülött Szűz Máriát. A Szentháromság szeretettel tekint le rá, és kegyelmének bőségét árasztja lelkére. Glóriát éneklő angyalok mennyei koronát és liliomot nyújtanak feléje hódolatuk jeléül. Szent Anna asszony, a boldog édesanya, felemeli újszülöttét az ég felé és felajánlja az Istennek gyermekét, Isten legszebb teremtményét. Szent Joakim pedig apai örömének kifejezésére bíborpiros rózsát tart feléje. A kisboldogasszony fején pedig szelíd hajnalcsillag fényében ragyog a szenteket megillető fénykoszorú és árasztja sugarait az egész világra. Ez a kép azonban minden szépsége  ellett is inkább sejteti azt a kimondhatatlan öröme, mely a Szent Szűz születését övezte. Ha valakinek, akkor a Szent Szűznek a születése öröm volt az égnek és földnek egyaránt. És vajon miért örvend az ég és föld a mai napon a Szent Szűz születésén? Az ég azért mert megjelent a világban Isten legszebb, legcsodálatosabb teremtménye, a föld pedig azért, mert felvirradt rá a megváltás hajnala. Öröm az égben: A Szent Szűz születésével az Isten eleven temploma készült el. Az angyalok minden pillanatban színről színre láthatják Istent, de a Boldogságos Szűz szíve alatt hordozva. Az angyalok leborulva imádják azt az Istent, Akit a Boldogságos Szűz fiának fog szólítani. Az Isten anyjának fogja szólítani azt a kisdedet, aki ma született, az angyalok pedig Királynőjüknek ismerik el és hódolnak előtte. Öröm a földön: De nemcsak az ég, az angyalok számára jelent örömet a Szent
Szűz születése, hanem elsősorban a földnek, az embereknek öröme , tehát a mi örömünk az. Hiszen a Szent Szűz elsősorban a mienk , Ő is ennek a földnek szülötte. Ádám gyermeke. Hiszen a mai  ünnepen először a föld számára született, a mennyország számára Nagyboldogasszony ünnepén, amikor felvitetett a menny angyalai közé, hogy elfoglalja az Őt megillető királynői trónust. De addig is itt élt a mi földünkön, vállalta munkát, a szenvedést, vállalta az Isten anyaságot, de a kereszt alatt elvállalta azt is, hogy édesanyja legyen mindazoknak, akik szent Fia kereszthalálának gyümölcseiben részesülni fognak Az Ő születésével beteljesedett az ősevangélium, mely a paradicsomi bűnbeesés után hangzott el, megszületett a megígért asszony, kinek ivadéka megtiporja a sátán fejét. Az ő születése bizonyítéka annak, mennyire becsüli az Úr Isten legszebb keze munkáját, legbecsesebb teremtményét, az embert még bűnös elesettségben is , mert az élet, egy új élet világát fakasztotta a Szűzanya személyében Ádám korhadt törzsén. A Szent Szűz születése hirdeti a földnek, hogyhogy az évezredes várakozás sötét éjszakája vége felé közeledik, feltűnt a hajnalcsillag, és jelzi, hogy nincs messze a napfelkelte, amikor a keleti láthatáron feltűnik, életünk világító, melengető Napja, Krisztus, hogy világítson a sötétben járó, Isten után tapogatódzó embereknek, hogy melengesse a  űnbedermedt, jéghideg emberi szíveket. Ezért örül a föld Szűz Mária születésének.
Mi, akik őseink buzgóságával eljöttünk ide a Szűzanya oltára köré, hogy  meghatódott lélekkel álljuk körül képzeletben azt a bölcsőt, melyben ezelőtt sok-sok évszázaddal Megváltónk édesanyjának , de a mi édesanyánknak is áldott szent teste ringott , mondjunk köszönetet a mai szép ünnep titkáért, a Boldogságos Szűz születéséért.
Kisboldogasszony! Köszönjük rajtad keresztül az Úristennek, hogy téged anyául választott , és nekünk is anyául rendelt. Köszönjük, hogy ennek a földnek leányai közül kiemelt téged és a szentségnek oly magas fokára helyezett, hogy a menny angyalai is szépséged láttán csodálkoznak: Ki az aki eljön, mint a hajnal pírja , szép mint a hold, tiszta, mint a nap, félelmes, mint a táborok jól rendezett serege. Köszöntünk téged születésedben, és hisszük, hogy te is köszönts bennünket halálunkban, amikor megjelenünk Szent Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus előtt. Ámen. (forrás: http://old.posticum.ro/HU/Pdf/Balintfy/Kisboldogasszony%20unnepe%20nagymise.pdf)

......vissza a lap tetejére

 

Szent István király, Magyarország fővédőszentje

Ünnepe: augusztus 20

Ünnepnap számunkra, kiemelkedő ünnepnap. A kezdetekre emlékezünk, arra az útra, amelyen a szent király indította el nemzetünket, és amelyet ma nekünk kell járnunk, amelyet ma nekünk kell megtalálnunk, és másoknak is megmutatnunk. Csak a szentistváni út járható ma is. Csak ezen az úton boldogulhat nemzetünk.

  • Esztergomban született 969 körül. A keresztény hitre térve Szent Adalbert püspök megkeresztelte. Atyjának, Géza nagyfejedelemnek művét folytatva kereszténnyé tette nemzetét. II. Szilveszter pápától kért megerősítést és koronát. 1000-ben Magyarország királyává koronázták. Feleségével, Boldog Gizellával és fiával Szent Imrével a magyar család első szent példáját adták. Igazságos, békeszerető és szent életű király volt, aki az Egyház törvényeit megtartotta és alattvalói igazi javát kereste. Tíz püspökséget, több kolostort alapított, az egyházi életet messzemenően támogatta. Miután utolsó fiúgyermekét, Imrét is elvesztette, országát a Boldogságos szűz Mária oltalmába ajánlotta. 1038. augusztus 15-én halt meg, és Székesfehérvárott, az általa épített Nagyboldogasszony-székesegyházban temették el. Szent László király avatta szentté 1083. augusztus 20-án.

  • Nemzeti életünk jelentős évfordulót ünnepel: a keresztény Magyarország fennállásának ezeréves évfordulóját. A magyarság pogány népként érkezett keletről a Kárpátoktól övezett és a Dunától, Tiszától öntözött síkságra. Elsősorban a csatákban mutatkoztak meg kiváló képességeik. Nyilaik sokkal hatékonyabbak voltak a hasonló nyugati harceszközöknél. Háromszáz méterre is elrepültek és sebesítettek, 50 méterről pedig a páncélt is átütötték. A kengyel is magyar találmány volt, amely azt tette lehetővé, hogy a lovon száguldó katona hátra tudott fordulni lován, és viszonylag biztosan tudott nyilazni. Persze ismerték már a földművelést is, tehát nem éltek nomádok módjára. A sírokban megtalált ékszerek ötvösművészetük fejlettségét és szépérzéküket bizonyítja. A kardokhoz, nyílfejekhez magas fokon kellett ismerniük a vasolvasztás és a vas megmunkálásának technikáját. Ezer lovas felszereléséhez legalább egy tonna vasra volt szükség, és azt meg is kellett munkálniuk. Vallásos mondaviláguk a sokistenhitből és a sámánizmusból táplálkozott. Az ég az istenek világa, a föld az embereké. A föld közepén áll az égig érő világfa, ez köti össze az eget a földdel. Hittek a túlvilágban, de a túlvilági életet a földihez hasonlónak képzelték el, ezért temettek a holtak mellé lovat, fegyvereket, szükségleti eszközöket. 

    Géza és Sarolta fia, István 18-20 éves lehetett, amikor a magyar nép királya lett. Ilyen körülmények között könnyen beláthatjuk, milyen nagy személyes értéke és kegyelmi ajándéka volt a keresztény hit. Még akkor is, ha már apja, Géza is valamennyire keresztény volt, ha ő már gyermekkorában kapta meg a keresztség szentségét, és ha kiváló nevelője is volt Szent Gellért személyében. Vajon milyen körülmények között alakult ki keresztény öntudata, és mi alapozta meg ezt? Amikor már fölszentelt királyként szembe kellett néznie a pogány Koppány lázadásával, hogyan jutott el addig a döntésig, hogy a keresztény magyar államiságot fegyverrel is meg kell védenie? Ezek mind vallásos életének személyes titkai, ennek eredményét azonban világosan ismerjük. Még azon az áron is megvédte a keresztény hitet, hogy eközben magyar vér folyt a csatában. A másik döntés ugyancsak karizmatikus kegyelmi ajándékot és kormányzási tehetséget tételezett fel. Döntenie kellett arról, hogy a keleti kereszténység vagy a nyugati kereszténység népeihez csatlakozzon-e? Anyja bizánci keresztény volt, az ország keleti és déli részén bizánci szertartású monostorok, templomok emelkedtek, bizánci missziós püspök tevékenykedett az országban. Ő mégis II. Henrik leányát, Gizellát vette feleségül, kíséretében lovagok jöttek nyugatról nagy számban, és bencés szerzetesek alapítottak kolostorokat, amelyek közül Pannonhalma volt a legnevezetesebb, és az is maradt napjainkig. Mint uralkodó, azonban továbbra is pártfogolta a keleti keresztényeket. Az ortodox egyház éppen napjainkban vette fel őt szentjeinek sorába. Esztergom már Géza fejedelem idején is a főváros volt, most István az egyházi és világi hatalom középpontjába tette. Kialakítja a nyugati szertartású egyházi élet alapjait, tíz püspökséget szervez, minden tíz falunak templomot kell építenie, ahová az egyes falvak lakosságának vasárnaponként el is kellett mennie misére. Székesfehérvárott rendszeresen törvénynapokat tartott, ahol panaszokat hallgatott meg, igazságot szolgáltatott. 

    A mai keresztény magyarság kulcskérdése ugyancsak a szilárd katolikus hívő magatartás kialakítása. Ma ehhez kevés segítséget nyújtanak a keresztény kultúra művészeti, irodalmi és tudományos eredményei. Ma már sehol nincs keresztény társadalom, ezek értékeit turisták nézik múzeumokban, képtárakban, templomokban. Megragadja őket ezeknek szépsége, elgondolkodnak annak az életnek a milyenségén, ahol ezek az alkotások létrejöttek, de a mai élet alakításához ezek nem sokban járulnak hozzá. A mai életet a televízió műsora táplálja, a számítógépek Internet-hálózata, a jobb kereseti lehetőségek, és még sok minden ehhez hasonló. 

    Hitünk megalapozásához keressük meg azokat az utakat, amelyek megfelelnek a mai helyzetnek! A legfontosabb az, hogy a felnőtt keresztények tekintsék szívügyüknek hitük, hívő életük elmélyítését. Még a II. Vatikáni zsinat tanításai között olvashatjuk, hogy minden hívő törekedjen az élethelyzetének megfelelő krisztusi tökéletességre. Ezt a célt elsősorban a kisközösségek igyekeznek elősegíteni a saját lelkiségüknek megfelelő módon. Nagyon sok lelki gyümölcsöt teremne, ha az egyházközségek életében is komoly helyet kapna a keresztény tökéletességre való törekvés előmozdítása. Egyre többet hangoztatjuk, hogy a hitoktatás alanyai elsősorban a felnőtt keresztények. Ennek szolgálatában alakulhatna ki az a lelkiség, amely feladatának tartja a keresztény élet folyamatos elmélyítését. Milyen nagyszerű lenne, ha a keresztény családok tagjai ilyen szellemben alakítanák családi életüket, gyermekeik vallásos nevelését! Ezt alapozza meg a mai evangélium tanítása: "Mindaz, aki hallgatja tanításomat és tettekre is váltja, hasonlít a bölcs emberhez, aki házát sziklára építette." (Mt 7,24 s.köv.) MK (forrás: virtualis plebania)

......vissza a lap tetejére

 

 

SZENT ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI


A MAGYAR törvénytár törvénykönyveit az a politikai és erkölcsi útmutatás nyitja meg, melyet Szent István király Intelmei néven ismer a magyar történettudomány. Más elnevezése: Institutio morum, azaz Erkölcsi tanítás; teljesebb nevén: De institutione morum ad Emericum ducem. Szigorú keresztény világfelfogással megírt kalauz ez a kormányzás gondjai előtt álló trónörökös részére. A gyöngéd atyai érzelmek nemesen olvadnak össze benne a higgadt uralkodói intésekkel és a komoly vallásosság hangjaival. A magyar Corpus Juris régi egybeállítói kegyeletes érzékről tettek tanuságot, mikor az Intelmeket a magyar törvények közé felvették, sőt azok élére állították. Közjogi erejű rendelkezés ez a leendő király okulására. 
A király legfőbb kötelességei: a katolikus valláshoz való rendíthetetlen ragaszkodás, az egyház védelme, a papok megbecsülése, a nemesekkel való türelmes bánásmód, az irgalmas bíráskodás, a jövevények szíves befogadása, a tanácsadók megbecsülése és a példaadó ájtatosság. 
Mélyen érzem – úgymond az író –, hogy mindent az Isten akaratából áradó okosság törvénye éltet és igazgat; látom jól, hogy amit ennek az életnek javára és tisztességére Isten kegyelme adott, mindazt részint az isteni parancsolat, részint az emberi nem belátása alkotja és oltalmazza; tudom bizonyosan, hogy nemcsak híveinknek és szolgáinknak tanácsolunk és parancsolunk ezen a földön: «azért hát, szerelmes fiam, ne legyek én se rest, neked még életemben tanulságot, intést, oktatást és tanácsokat adnom, hogy mind a magad, mind a te alattad valók élete módját azokkal ékesítsed, valamikoron a Mindenható engedelméből országlani fogsz én utánam». Illik, hogy figyelmesen hallgass reám s elméd megőrizze a te atyádnak parancsolatait, mert Salamon szavával szólok hozzád: «Hallgasd, szerelmes fiam, a te atyádnak bölcseségét és el ne hagyjad a te anyádnak oktatását, hogy ékes legyen a te fejed és megsokasuljanak életednek esztendei». Mikor Salamon fia eldobta magától atyja szavát és felfuvalkodott kevélységében, végezetre kivettették a királyságból. Isten választott népe, a zsidó is, mivel hogy nem engedelmeskedett az Úr törvényeinek, különböző módon veszett el: némely részét elnyelte a föld, némely részét irtó had ölte meg, némely része egymást koncolta fel. «Hogy ez ne essék rajtad, engedj nekem, fiam! Gyermek vagy, édes kicsi szolgám, pelyhes ágy lakója, kit minden gyönyörűségben tápláltak és neveltek; hadakban, munkában járatlan vagy és gyönge is a különféle nemzetek támadása ellen, melyekben én már életemnek jóformán minden idején forgottam. Itt az idő, hogy ne mindig a puha párnát ölelgesd, mely elkényeztet és tunyává teszen, ami a férfiasság elvesztegetése, a gonosz gerjedelmek melegágya és a parancsolatok megutálása, hanem olykor keményebben is bánjanak veled, hogy elméd figyelmessé legyen az én tanításomra.»
Tanításaim során az első hely a szent keresztény vallásé. «Elsősorban is parancsolom, hagyom, javallom neked, én szerelmes fiam, ha kívánatos előtted a királyság koronájának tisztessége, légy a katolikus keresztény apostoli hitnek szorgalmatos megtartója és úgy őrizzed azt, hogy minden alattad valóknak példát mutass.» Ha valamikor találkoznának olyanok, akik a Szentháromság alkotmányát meg akarnák bontani, ilyeneknek ne adj oltalmat, mert az efféle emberek mindenestől megmételyezik a szent vallás híveit és széjjelszórják Isten nyáját. Necsak a vallás parancsolatait tartsd meg, hanem védelmezd az egyházat is. A főpapi rend a király székének ékessége. Legyenek ők a te tanácsadóid, úgy őrizd őket, mint szemed fényét, mert Isten őket rendelte az emberi nem pásztoraiul, náluk nélkül nem állnak sem a királyok, sem az országok. Ha valaki közülük feddést érdemlő vétekbe esnék, négyszem között dorgáld meg őt.
A főrangúak, ispánok, nemesek, vitézek atyáid és testvéreid legyenek, mert ők oltalmazzák az országot, ők győzik le ellenségeidet. Harag, gyűlölség és kevélység nélkül uralkodjál rajtuk; légy békés, szelíd, emberséges. Ha türelmes maradsz, szeretni fognak minden vitézeid; ha fennhéjázó leszesz, idegenek telepednek országodba. Ne mondj magad ítéletet, mert királyi méltóságod csorbulást szenved, hanem az ügyeket bocsásd a bírák elé, akikre bízva vagyon, hogy törvény szerint igazítsák el azt.
A külföldiek befogadása nagy haszonnal jár. Róma is akként gyarapodott, hogy különféle tartományokból sok ember sereglett a római királyok köré. A különböző helyről érkező jövevények különböző szókat, szokásokat, fegyvert és tudományt hoznak magukkal, mind ez a király udvarát ékesíti s megrettenti az ellenség magahitt szívét. «Lám, gyönge és töredékeny az egynyelvű és erkölcsű ország. Hagyom azért, fiam, adj nekik táplálást jóakarattal és tisztességes tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogysem másutt lakoznak. Mert ha te elrontani törekedel, amit én építettem, vagy ha széjjelhányod azt, amit én gyüjtöttem, bizony mondom, nagyon kárát fogja vallani országod.»
Tarts tanácsot magad körül s ez a tanács ne bolond, nagyzoló és tehetségtelen emberek gyülekezete legyen, hanem nagytiszteletű bölcsek és vének szóljanak benne. Ifjakkal ne tanácskozzál, az öregektől kérj tanácsot. Ki-ki abban legyen foglalatos, amit az ő ideje hoz magával: az ifjú a fegyverben, a vének a tanácsban. Kövesd őseid példáját, mert nehéz lesz uralkodnod, ha nem az előtted való királyok nyomdokain indulsz. «Kicsoda az a görögök közül, aki görög törvénnyel igazgatná a rómaiakat, avagy ki az a rómaiak közül, aki római törvénnyel igazgatná a görögöket? Senki. Kövesd azért az én szokásaimat, hogy a te néped között kiváltképen becsültessél és dícséretet nyerj az idegenek előtt.»
Az imádság gyakorlása főeszköz az üdvösségre, a szüntelen való könyörgésben megtisztulás és bűnbocsánat vagyon. Könyörögj Istenhez, hogy a henyeséget tartsa távol tőled s adjon tenéked segedelmet minden jóságos cselekedetekben és adjon győzelmet minden ellenséged ellen. Legyen a király kegyes és irgalmas, mert a kegyetlenséggel és gonoszsággal fertőzött király haszontalanul keresi a király nevet. Légy irgalmas minden szenvedőhöz. Légy alázatos, hogy Isten felmagasztaljon mind itt, mind a jövendő életben. Légy mérsékelt, hogy senkit se büntess mód felett. Légy szemérmes, hogy a bujaság fertőjét, ezt a koporsóhoz vezető utat, elkerüljed. «Mindezekből, amiket itt egybeszedegettem, készül a királyság koronája, mely nélkül sem itt nem országolhat senki, sem az örök életre el nem mehet senki.»
Az Intelmeket 1031 előtt, tehát még Szent Imre herceg életében, készítette egy ismeretlen író. A műben maga Szent István király lép fel az Intelmek szövegezője gyanánt, de a mű szerzője nem ő, hanem országának valamelyik tanultabb egyházi embere. A hagyományos magyar történetírói felfogás ugyan Szent István személyében jelölte meg a szöveg íróját, egyesek Szent Gellért püspököt vallották az Intelmek szerzőjének, ez azonban mind csak feltevés; bizonyos csak egy, hogy az érdemes író katolikus pap volt. Szövegének főbb forrásai: a Szentírás, a frank királyok törvényei, a toledói zsinat határozatai, Sevillai Szent Izidor enciklopédiája és néhány kisebb középkori vallásos szöveg. 
Az Intelmek szerzőségének kérdésével sokat foglalkozott a magyar történettudomány. A régibb történettudósok Szent István királynak tulajdonították a kis munka minden sorát, de utóbb felmerült az a vélemény, hogy az Intelmeket valamelyik tudós pap készítette a király megbízásából. A külföldi uralkodók ez időtájt gyakran írattak papjaikkal atyai tanácsokat fiaik és utódaik számára s ezt a szokást követte Szent István király is. Toldy Ferenc, Horváth Mihály, Szalay László, Fraknói Vilmos és Karácsonyi János szerint Szent István alkotása az egész munka, Kovachich Márton és Pauler Gyula szerint az Intelmekben a szent királynak inkább csak eszméi vannak irodalmi formába öntve, Batthyány Ignác és Békefi Remig szerint Szent Gellért az ismeretlen szerző. Az utóbbi feltevés tetszetős érvekkel is támogatható, de vannak súlyos ellenérvek is. A Szent István nevéhez fűzött Institutio és Szent Gellért Deliberatio című munkája között gondolkodás és stilus dolgában nagy a különbség.
Kiadások. – Az Intelmek legrégibb kéziratát a bécsi Nemzeti Könyvtár őrzi. – Szövegét először Zsámboki János tette közzé 1581. évi Bonfinius-kiadásának függeléke gyanánt: Antonii Bonfinii rerum Ungaricarum decades. Frankfurt, 1581. – Első magyar fordítása Spangár Andrástól a Pethő Gergely-féle krónika folytatásában: Magyar krónika. Kassa, 1738. – Gondos latin szövege és magyar fordítása Nagy Gyulától a Corpus Juris Hungarici milléniumi emlékkiadásában: Magyar törvénytár. I. köt. Budapest, 1899.
Irodalom. – Az Intelmekre vonatkozó irodalom egybeállítása Békefi Remig értekezésében: Szent István király Intelmei. Századok, 1901. évf. – Závodszky Levente: A Szent István-, Szent László- és Kálmán-korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Budapest, 1904. – Zoltvány Irén: A magyarországi bencés irodalom a tatárjárás előtt. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Budapest, 1902. – Karácsonyi János: Szent István király élete. Budapest, 1904. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1915–1919. – Balogh József: Nemzet és nemzetköziség Szent István Intelmeiben. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf. – U. az: Szent István király, a békefejedelem. Magyar Nyele. 1927. évf. – U. az: Szent István király és a Róma-eszme. Budapesti Szemle. 1927. évf. - Pintér Jenő: Magyar irodalomtörténet (1930-1934)

......vissza a lap tetejére

 

 

 

 

 

Tábor-hegyről Golgotára

Urunk színeváltozása és a Szent Kereszt felmagasztalása


Az idő és az örökkévalóság partját köti össze Urunk színeváltozásának és a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe. Negyven nap - egy érett, emberi tapasztalás ideje - választja el egymástól a két ünnep dátumát (augusztus 6. - szeptember 14.), ezzel is jelezve, hogy Krisztus dicsősége, borzalmas kereszthalála és diadala összetartozik...
Az első ünnep kialakulása a magyar történelemmel is kapcsolatban van: III. Callixtus pápát a nándorfehérvári csata előtt egy évvel választották Szent Péter székébe. A hetvenhét éves pápa azonnal felismerte a török elleni harc világtörténelmi feladatát. Hajókat építtetett, ágyúkat öntetett, és közben prédikátorokat küldött Európa szinte valamennyi országába, hogy a mohamedán félhold elleni keresztes hadjáratra buzdítsák az embereket. Így jutott el hazánkba Kapisztrán Szent János. Európa népeinek többsége akkor sem hallgatott kellőképpen a pápára. Voltak, akik tiltakoztak a kivetett hadiadók ellen, mások különbékét kötöttek a szultánnal. II. Mohamed százötvenezer fős seregét, amely kétszáz hajóval és háromszáz ágyúval érkezett Nándorfehérvár alá, Hunyadi János maroknyi keresztesei visszaverték. A győzelem örömmel töltötte el a pápát, aki hálaadásul elrendelte Urunk színeváltozásának ünnepét és a déli harangszót, figyelmeztetni akarván ezzel Európa népeit az összefogásra, mely sajnos nem jött létre.
Ugyanakkor mély, lelki tartalma is van Urunk színeváltozása ünnepének: Jézus isteni dicsősége átragyog testi mivoltán. Valahogy úgy, mint amikor a tűz belülről átjárja, és folyékonnyá izzítja a vasat. Az álmukból felriadt apostolok Jézust látják, amint Illéssel és Mózessel közeli haláláról beszélget, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Mindezt azonban akkor még nem értik az apostolok, és lelkesen felkiáltanak: Mester, jó nekünk itt lennünk! Ott, abban a pillanatban könnyűnek tűnt Péter és társai számára engedelmeskedni a mennyei szózatnak: "Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok". Jézus azonban úgy rendelkezett, hogy a hegyről vissza kell térni a hétköznapok világába, és folytatni kell azt az utat, amely Jeruzsálembe, a Golgotára vezet. A Katolikus Egyház Katekizmusa a tábor-hegyi színeváltozásról ezt írja: "Egy pillanatra Jézus megmutatta isteni dicsőségét, ily módon megerősítette Péter hitvallását. Ugyanakkor megmutatta, ahhoz, hogy bemehessen dicsőségébe, Jeruzsálemben a keresztet kell elszenvednie". (KEK 555)

Jézus életünk középpontjában

Urunk színeváltozása után az apostoloktól többé senki sem vehette el azt a benső, felszabadult örömöt, amelynek részesei lettek. Később azt is megtapasztalták, hogy a szenvedésen és a szörnyű kereszthalálon túl, az a máshonnan jövő szikra továbbra is bármikor képes felizzítani Jézus testét, az egyházat! Ez az a tűz, amely a megkereszteltek kétezer éves történelme során oly sok férfi és nő életén át ma is fényt és meleget ad a világnak, a magyar népnek. Ezt látta meg II. János Pál pápa is, amikor 2002-ben, a rózsafüzér évében a Világosság olvasójának negyedik titkát ebben jelölte meg: "Aki a Tábor-hegyén megmutatta isteni dicsőségét". Az egyház égi édesanyjával, Szűz Máriával együtt elmélkedik erről a titokról, hiszen ha a kiválasztott apostolok látták Uruk dicsőségét, a Szűzanya az angyali üdvözlet óta ennek a titoknak a vonzásában élt: akinek földi testet adott, az a Teremtő egyszülött Fia.
A tábor-hegyi színeváltozás mindazok életén keresztül folytatódik a világban, akik komolyan veszik a mennyei Atya szavát, és Jézust hallgatják: átváltozott családok, hitvesi és gyermek-szülő kapcsolatok, Jézustól átváltoztatott munkahelyi légkör... Közös jellemzőjük, hogy Jézus állítják életük középpontjába, nemcsak az öröm, hanem a szenvedés és a megpróbáltatások, a keresztek idején is. Kívülállók talán kíváncsian megkérdik: Miért van az, hogy nem esnek kétségbe az első kudarc alkalmával? Miért, hogy nem akarnak rögtön válni, nem kiabálnak, nem rohannak a visszafordíthatatlan felé? Mert tudják, hogy a Tábor-hegy nem végállomás. Onnan még messzebb visz az út: le a síkságra és föl egy másik hegyre, a Golgotára. Ezt az utat pedig nem egyedül, hanem Jézussal teszi meg minden ember.


Egy biztos pont: Jézus keresztje

Többek között ezért is összetartozik Urunk színeváltozásának és Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe. Ez utóbbi a hagyomány szerint Krisztus keresztje fölött 335-ben Jeruzsálemben emelt bazilika szentelési évfordulója. Egy asszony szívében fellángolt a kereszt vágya, az élet vágya: Nagy Konstantin császár anyja, Heléna császárnő hajóhadat szervezett és a Szentföldre indult, hogy végigjárja Jézus életének helyszíneit, és megtalálja a szent keresztet. Néhány évszázaddal előtte Arkhimédész felkiáltott: Adj nekem egy biztos pontot, és kifordítom sarkaiból a világot. Mi, keresztények, mindnyájan hisszük, hogy Jézus keresztje az a biztos pont, amely - nem "kifordítja sarkaiból", hanem - felemeli a világot. A négyágú kereszt kozmikus jelentést hordoz: átöleli a négy égtájon élő emberiséget, összeköti az eget és a földet, biztos világítótoronyként vezeti a tévelygőket.
Egy alsó-ausztriai templom freskója jut az eszembe, ahová egy zarándoklat alkalmával jutottam el. A művész úgy festette meg, mintha négy kéz nyúlna ki a kereszt ágaiból: az első bezárja a poklot, a második megnyitja a mennyországot. A harmadik napvilágra vezeti az elhunytakat, a negyedik kézen fogja az élőket. A kereszt diadalának teológiája jelenik meg a freskón. A filippiekhez írt levél sorai elevenednek meg: "Krisztus Jézus, mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta önmagát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön, az alvilágban, és minden nyelv hirdesse, az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr" (Fil 2,6-11).
Valaki azt mondta, az emberiség történelme két fa között játszódik le: az egyik a tiltott fa gyümölcse, a másik a kert közepén az élet fája, és mindegyikünk egyszerre csak az egyiket ölelheti át! Eszünkbe jut a zsoltáros, amint az élet és a halál lehetőségét vázolja fel, vagy amikor Mózes két utat mutat né­pének, és hozzáteszi: Válaszd az életet!
Jézus is ezt mondja nekünk: bízzatok bennem, én legyőztem a halált. Szívesen tekintek fel a feszületre, melyet előző korok hívői helyeztek el utak mentén, épületeken vagy szobák falán. Ezek a keresztek általában nagy pillanatokra figyelmeztetnek: első szentáldozásra, esküvőre, hálaadásra gyógyulásért... Beszédes keresztek. Győzelemről szólnak, határtalan szeretetről és örök szövetségről: így szeretett az Isten!   (Forrás: http://magazin.ujember.katolikus.hu/Archivum/2004.08/24.html ) - Papp Tamás

 

......vissza a lap tetejére

 

LOYOLAI SZENT IGNÁC


Július 31.
*Loyola, 1491. +Róma, 1556. július 31.


1521 pünkösd vasárnapján a francia tüzérség Navarrában tűz alá vette Pamplona citadelláját, és egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette az egyik baszk nemesembert, Inigo Lopez de Loyolát, aki a spanyol király szolgálatában állott. Ez az esemény Franciaország és a Habsburg-ház harcában, amely az egész korszakra rányomta a bélyegét, alig számított valamit, mégis történelmi jelentőségű: ez a kő ágyúgolyó szolgált indítékul ahhoz, hogy Inigo de Lopez a spanyol király szolgálatát fölcserélje Krisztusnak, az ég és föld Urának szolgálatával, és így Inigo lovagból Szent Ignác váljon.
Ignác Guipuzcoas tartomány egyik baszk nemesi családjának sarja, amely ősidők óta ezen a titokzatos tájon, a birtokain gazdálkodva élt. A napvilágot 1491-ben látta meg, közelebbről nem tudjuk, mikor; a tizenkét testvér közül ő volt az utolsó. Mint egy spanyol nagyúr apródja, s később mint fiatal tiszt, dicső jövőről álmodozott. Később maga is megvallotta: ,,Örömét találta abban, hogy gyakorolja a fegyverforgatást, és azt a hiú vágyat melengette a szívében, hogy dicsőséget szerez magának''. És amint későbbi bizalmasai utalnak rá, bátor volt ,,a játékban, a nők körüli forgolódásban, a verekedésben és a hadakozásban. Megkísértette a test, és le is győzte.''
A sebesülés azonban véget vetett a becsvágyó nemes érvényesülésének. Sebesült lába, hiába tettek meg mindent az orvosok, rövidebb lett. Hosszú ideig kellett feküdnie otthon, Loyolában a kastélyukban. Olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél egy karthauzi szerzőtől, Szász Rudolftól és egy Szentek élete. A sebesült először kedvetlenül lapozgatta őket, de aztán egyre jobban elámult, s végül egészen e művek hatása alá került. Maga adott később számot erről a sorsfordulót jelentő új, nagy élményről: ,,Amikor evilági gondolatokat forgatott magában, ezek nagy örömére voltak. De amint elfáradt, és elterelődött róluk a figyelme, kedvetlen lett, és úgy érezte, mintha teljesen kiszáradt volna. Hanem amikor arra gondolt, hogy mezítláb elzarándokol Jeruzsálembe, és vad salátaféléken fog élni, vagy egyéb önmegtagadásokat vállal, ahogy a szenteknél olvasta, nemcsak addig talált vigaszt, míg ezeknél a gondolatoknál időzött, hanem később is megelégedett és vidám maradt, amikor már nem forogtak effélék a fejében. És megtanulta, mi a különbség a Sátán lelke és az Isten Lelke között. És ez volt az első elmélkedése az isteni dolgokról.''
Innen azonban még hosszú volt az út, amíg Ignác világosan felismerte, mit akar tőle az Isten. Amikor félig-meddig már felépült, először egy karthauzi kolostor magányára gondolt. Aztán -- még mielőtt tisztába jött volna magával -- elzarándokolt a Szűzanya kegyhelyeire, Aranzazuba és Montserratba. Ez utóbbi közelében fekszik Manréza, ahol először csak rövid ideig akart maradni, de aztán majdnem egy egész esztendőt eltöltött. Ez egyrészt a vigasztalások ideje volt, másrészt pedig a már-már kétségekig fokozódó lelki gyötrődésé, illetőleg a misztikus átalakulásé. Ignác maga később így jellemezte ezt az időszakot: ,,Manrézában Isten úgy bánt velem, mint egy tanítómester a gyerekkel, és megsérteném Isten fölségét, ha kételkednék benne, hogy Isten bánt így velem.'' Itt élte át élete legnagyobb kegyelmét, amelyről harminc esztendővel később így számolt be: ,,Miután ment egy darabot az úton, leült a Cardoner-folyóval szemben. Ekkor kezdett a szeme megnyílni. Nem mintha valami arcot látott volna, hanem sok mindent felfogott és megértett, a lelki életet, a hitet és a teológiát illetően. Ezt olyan nagy világosság követte, ami mindent más fényben mutatott. Képtelenség részleteiben számot adni arról, amit akkor meglátott. Csak úgy lehet összefoglalni, hogy értelmében nagy világosság támadt. Ha egybeveszi azt a kegyelmi segítséget, amelyet több mint 62 éves koráig élete egész folyamán Istentől kapott, és ehhez hozzáadja, amit valaha is tudott, akkor se tartja ezt annyinak, mint amennyit ekkor egyetlen alkalommal kapott. Az élmény annyira hatott rá, hogy lelkében a fény nem aludt ki. És úgy érezte, mintha más emberré vált volna.'' Itt, Manrézában született a Lelki gyakorlatok című könyve, amely segítségére volt abban, hogy átformálja a világot.
Ignác először koldusként Rómán és Velencén át a Szentföldre zarándokolt. Az volt a szándéka, hogy ott marad, és hirdeti a hitetleneknek az Evangéliumot, de ez lehetetlennek bizonyult. Mást kellett határoznia, amit később visszatekintve így írt le: ,,Miután a zarándok felismerte, hogy nem az az Isten akarata, hogy hosszabb ideig Jeruzsálemben maradjon, állandóan azon töprengett, hogy mit kell tennie. Végül arra a meggyőződésre jutott, hogy egy ideig tanulnia kell, ha segíteni akar a lelkeknek.'' Ebből következően visszatért és több mint tíz évet szentelt a tanulásnak Barcelonában, Alcalában, Salamancában és Párizsban. A gyerekekkel be kellett ülnie az iskolapadba, hogy latinból az elemi ismereteket elsajátítsa; végül a magister artium fokozatig jutott el. Közben azonban az embereknek is nagy figyelmet szentelt: egyenként odaadta nekik a Lelki gyakorlatokat, és ezzel hozzásegítette őket életük megváltoztatásához.
Ez a világi apostolkodás újszerűségénél fogva felkeltette a hivatalos egyházi körökben a gyanakvást. Igaz vallásosságát és azt a személyes lelki gondozást, amit folytatott, újra meg újra megvizsgálta az inkvizíció. Hosszú kihallgatásoknak vetették alá, s két ízben be is börtönözték. Minden alkalommal fölmentették. Mégis az a tény, hogy a vizsgálatot megismételték, arra vallott, hogy szembekerült a hagyományos formákkal és nézetekkel, vagyis, hogy újító az Egyházban. Ám az egyházi tekintéllyel való összeütközései nem ingatták meg Ignácot abban a meggyőződésben, hogy helyes úton jár, de ugyanígy az Egyházhoz való hűségét sem csorbították. Minden esetben ugyanazt a magatartást tanúsította: egyfelől alárendelte magát az Egyház hierarchiájának, amelynek tekintélyét magától értetődően elismerte, másfelől viszont törekedett rá, hogy az ügy érdekében védje jogait és jó hírét. Más szóval: az egyházi tekintéllyel szemben Ignác nem tanúsított felforgató magatartást, de megalkuvó sem volt soha.
Már Barcelonában ,,fölébredt benne a vágy, hogy néhány embert közösségbe gyűjtsön, akikből aztán Jézus Krisztus harsonái lehettek volna'', de az első kísérletei nem jártak eredménnyel. Csak Párizsban sikerült neki közösséget összekovácsolnia az első társakból, név szerint ezekből: Xavéri Ferenc, Petrus Faber, Diego Lainez, Simon Rodrigues, Nicolas Bobadilla, Alfonso Salmeron. Mind elvégezték Ignácnál a lelki gyakorlatot, és arra a következtetésre jutottak, hogy -- amint Lainez megfogalmazta -- ,,teljesen szakítanak a világgal, és a szegénység és a kereszt útjára lépnek''. 1534. augusztus 15-én közös fogadalommal pecsételték meg szövetkezésüket Párizsban, a mártírok kápolnájában: teljes szegénységben és szüzességben Istennek szolgálnak, segítenek a lelkeknek, és elmennek a Szentföldre; ha azonban egy éven belül nem sikerül oda eljutniuk, vagy ha nem maradhatnak tartósan Palesztinában, akkor Rómában felajánlják szolgálataikat a pápának, ,,hogy Krisztus a helytartója által mutassa meg nekik szolgálatának útját''.
Elhatározták, hogy véget vetnek Párizsban tanulmányaiknak, s 1537 tavaszán Velencében találkoznak, hogy innen induljanak a Szentföldre. Míg az időpont elérkeztére vártak, június 24-én Ignácot és társait pappá szentelték; de első szentmiséjét Ignác Betlehemben akarta bemutatni. Megtudták, hogy bár harmincnyolc esztendeje nem volt rá példa, abban az évben nem indul zarándoklat a Szentföldre, mert küszöbön áll a háború a törökökkel. Így a fogadalom második része lépett érvénybe: a pápa rendelkezésére bocsátják magukat.
Róma felé tartva, az utolsó pihenőhelyen Ignác belépett La Storta félig-meddig düledező kis templomába, és itt egy látomásban megkapta útjára a jóváhagyást: nem Jeruzsálem a cél, hanem Róma. Rómába érve társaival együtt felajánlotta szolgálatait III. Pál pápának, és első szentmiséjét is itt mutatta be 1538 karácsonyán a Santa Maria Maggiore- bazilikában, a Jászol oltáránál. Itt latolgatták jövőjüket a párizsi magiszterek, akiket a nép ,,zarándok papok''-nak vagy ,,reform-papok''- nak nevezett el. S hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy közösségüket fenntartják, és szerzetesrenddé alakítják át, amelynek ,,Jézus Társasága'' lesz a neve. 1540. szeptember 27-én elkészült a Regimini Militantis Ecclesiae című ünnepélyes dokumentum, amellyel III. Pál pápa jóváhagyta az új alapítást. Miként várható volt, társai egyhangúlag Ignácot választották meg első generálisuknak. Igaz, ő megkísérelte, hogy kitérjen előle, de meg kellett magát adnia, és vállalnia kellett a társaság terhét az elkövetkező tizenöt esztendőre, egészen haláláig. A társaság tagjai ,,könnyes szemmel adtak hálát Istennek, amiért jóságában idáig vezette őket, és a különféle nemzetek fiait egyetlen testté forrasztotta össze, nekik pedig megengedte, hogy ezt a napot megérjék''.
Tízévi munka után az alapító szilárd szervezeti keretet adott a társaságnak a Konstitúcióval, melynek megalkotása közben így járt el: ,,minden nap misézett, és közben Isten elé terjesztette azt a pontot, amivel épp foglalkozott. Utána imádságba merülve gondolkodott rajta. És az imádságot is és a misét is mindig könnyek közt fejezte be.'' A szabályokat alapos megfontolás után alakította ki, megfogalmazásukhoz természetesen figyelembe vette tapasztalatait, társai véleményét és tanulmányozta más rendek történetét is.
Miközben alapítása belső megszervezésén és kiépítésén fáradozott, Ignácra nehezedett a számban egyre gyarapodó és mind messzebbre kiterjedő Jézus Társasága összes gondja. A társaság csakhamar elterjedt egész Európában; Indiában és Távol-Keleten az első jezsuiták elkezdték a missziós munkát. A generális magas követelményeket támasztott fiaival szemben. Maga és társai számára irányt szabott ezekkel a szavaival: ,,Ennek a világnak a dolgait megvetni nem nagy dolog, ellenben az Isten dolgaiban gondatlanul eljárni, az egyszerűen tűrhetetlen.'' Létrejöttek és az egyházi megújulás központjaivá váltak az első jezsuita kollégiumok. Ebben a Collegium Romanum, a Római Kollégium járt elől, amely a Társaságon belül minden teológiai képzés mintájául szolgált, valamint a Római Német Kollégium, a későbbi és mindmáig működő Collegium Germanicum-Hungaricum.
Ignác, bár folytonosan betegeskedett, fáradhatatlan volt. Egyszer maga is megállapította: ,,Harminc esztendő alatt akár esett, akár fújt, semmi nem tartott vissza attól, hogy az Isten szolgálatára tervbe vett munkát órára pontosan el ne kezdjem.'' Ehhez hozzá lehet fűzni: és hogy be is fejezze.
1556. július 31-én véget ért Ignác földi élete. Egy titkár azt írta, hogy úgy halt meg, mint bárki más. De műve, a Jézus Társasága, az öntudatra ébredő és megújuló Egyháznak ez a fontos bázisa szilárdan állt. Kb. ezer tagja volt. Jelentősége azonban messze felülmúlta a tagok számát.
Egy bizalmas barátja azt a szellemet, amely Ignácot áthatotta, és amelyet a Lelki gyakorlatokkal és a Konstitúcióval a Társaságnak is átadott, ezekkel a szavakkal jellemezte: ,,Ignác atyánkban nagyszerű természet és átfogó szellem párosult. Ezeknek az adottságoknak a birtokában, és Urunk kegyelmével minden erejét latba vetette, hogy nagy dolgokat vigyen végbe, és minden tette csupa tűz volt. Akár a Társaságot nézi az ember, amelyet alapított, akár a Lelki gyakorlatokat, úgy találja, hogy csupa életet árasztó szeretet, csupa lobogás, soha nem nyugvó buzgalom, állandó felhívás és ösztönzés a lelkek tettre kész megsegítésére. Nem látjátok, hogy háborúban állunk, hogy a csatatéren vagyunk? Isten szolgája nem lehet lusta!'' Szent Ignácra semmi sem lehet jellemzőbb, mint életének, a Lelki gyakorlatok egész szellemének és a rendi szabályok fő irányvonalának rövid, de találó foglalata: Omnia ad maiorem Dei gloriam -- Mindent Isten nagyobb dicsőségére!.
Ignácot 1622-ben avatták szentté, s ünnepét a következő évben felvették a római naptárba.

A szent tűz emberének -- így fordíthatnánk le a nevét -- az életéből, aki mindent Isten dicsőségére tett, saját írásai és társainak, valamint a kortársaknak a följegyzései szolgáltatnak -- megindító -- dokumentumokat.
Életének ,,szélsőségessége'' mindjárt szembetűnik, ha ifjúkora a följegyzésekből megelevenedik előttünk: ,,A Loyola család egyike volt a haza legvégzetesebb sorsú családjainak... Inigo életvidám és elegáns ifjú volt, kedvelte a pompát az öltözködésben, és szeretett nagy lábon élni, büszke volt divatos, szőke hajára, és nagy gondot fordított a körmeire... Hozzá volt szokva, hogy páncélban járjon, vállig érő hosszú hajat, két színű, felhasított öltözéket és tarka barettet hordott.'' -- Az egyik akta beszámol a huszonnégy éves Inigo ,,éjszakai kilengéseiről és súlyos visszaéléseiről, amelyeket tudatosan követett el, az álnokságtól sem riadva vissza. Kemény és hajthatatlan akarata csak a betegágyon mutatkozott meg. Az ágyúgolyó által szétroncsolt csont rosszul forrt össze. De ő nem akart nyomorék maradni, ezért műtétet kért az orvosoktól. Anélkül, hogy elkábították volna, újra eltörték a csontját. Egyetlen jaj sem hagyta el ajkát, csupán összeszorított öklei árulták el, mennyit szenvedett. Amikor a sebek begyógyultak, kiderült, hogy a jobb lába rövidebb a balnál, és hogy egy csontdarab a térde alatt kiáll. Hogy tovább viselhesse elegáns tiszti csizmáját, amely úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, lefűrészeltette a kiálló csontot, a rövidebb lábát pedig nyújtatta -- heteken át mozdulatlanul feküdt a vas szerkezetben -- hogy újra tudjon táncolni, lovagolni és vívni.
Öszvérháton ment fel Montserratra, amelynek tetején egykor a grál lovagok vára állt, most pedig zarándokhely a ,,Fekete Madonna'' tiszteletére. Itt fordult el Ignác a világtól, úgy, ahogy azt a lovagregényekben olvasta: életgyónást végzett, a kolostornak ajándékozta az öszvért, a ruháját odaadta egy koldusnak, a Madonnának pedig felajánlotta a fegyverét, és egy egész éjszakát ott töltött előtte állva. Másnap a korai mise után elindult a Szentföldre, de csak Manrézáig jutott el. Durva zsákvászonból varrott köntösben koldulva járta a kis utcákat. A lábán háncssarut viselt, a kezében vándorbot volt, rajta tökkulacs. A haját és a körmeit elhanyagolta, így akarta korábbi hiúságát jóvátenni. Az utcagyerekek visongtak, amikor meglátták, és így kiabáltak utána: ,,Zsák papa!'' Egy csipkebokorral benőtt barlangban oly kegyetlenül megkínozta magát, hogy kétszer is közel került a halálhoz. De utána csodálatos világosságban lett része.
Jeruzsálemből hazatérve Ignác nekiállt a tanulásnak, de túl korai lelkipásztori buzgalma hátráltatta és sok bajba keverte. Így például Barcelonában majdnem megölték, amiért egy egész zárdát meg akart reformálni. Az apácák ugyanis addig szabadon fogadták tisztelőiket, az udvarlók pedig -- szórakozásuktól megfosztva -- bosszút esküdtek és felbéreltek néhány mór rabszolgát. Ezek rátámadtak Ignácra és kísérőjére, és úgy összeverték őket, hogy a kísérője belehalt, Ignác pedig eszméletét vesztve maradt az utcán.
Amikor az egyetemista Ignácot nagy buzgalmáért, amely a hagyományos egyházi keretbe nem illett bele, az inkvizíció letartóztatta, segítséget ajánlottak neki, de ő elutasította: ,,Az, akiért idekerültem, majd kiszabadít, ha ez akarata szerint lesz.'' Az egyik látogatójának, aki fölkereste a börtönben, és együttérzett vele, ezt mondta: ,,Ezzel csak azt áruljátok el, hogy ti nem vágytok arra, hogy Krisztus szeretete egészen foglyul ejtsen benneteket. Azt hiszitek, hogy a börtön a legnagyobb rossz? Nincs annyi bilincs Salamancában, amennyinél Isten iránti szeretetből ne kívánnék még többet viselni.''
Vonzó erejének Párizsban sem tudtak ellenállni, így itt is szemére vetették, hogy a követőit -- szegényeket! -- teljesen megőrjítette, meg hogy eretnek és varázsló, aki a máglyára való. Egy alkalommal Ignác a barátaival nem az előadásokra, hanem templomba ment. Emiatt a rektor olyan haragra gerjedt, hogy elhatározta: az engedetlen diákokat sújtó büntetést alkalmazza. A teremben már együtt voltak a diákok, a nyilvános kizárásra várva. Akkor belépett a rektor Ignáccal, s hirtelen letérdelt előtte -- így kért könnyes szemmel bocsánatot. Az egybegyűltek, akiknek Ignác megaláztatását kellett volna végignézniük, győzelmének lettek a tanúi.
Miután tanulmányait befejezte és a Szentföldön nem tudta tervét megvalósítani, a köréje gyűltek közösen elhatározták, hogy a pápa rendelkezésére bocsátják magukat. Róma felé tartva az utolsó állomásukon, La Stortában Ignác belépett a félig-meddig összedőlt kis templomba. Amit itt átélt, közölte egyik útitársával, Lainezzel, aki így számol be róla: ,,Amikor Sziénából Róma felé tartottunk, történt, hogy atyánk sok lelki vigaszban részesült. Elmondta nekem, hogy olyan volt, mintha az Atyaisten ezeket a szavakat véste volna a szívébe: ťRómában részesültök kegyelmemben.Ť Atyánk nem tudta, mit jelentsenek ezek a szavak, azért hozzátette: ťNem tudom, mi történik velünk Rómában, lehet, hogy keresztre feszítenek bennünket.Ť Aztán azt mondta, az történt, mintha látta volna Krisztust a vállán a kereszttel, és mellette az Örök Atyát, aki ezt mondta: ťAzt akarom, hogy ezt (ti. Ignácot) fogadd szolgáddá!Ť Jézus tehát szolgálatába fogadta, s ezt mondta neki: ťAzt akarom, hogy nekem szolgálj!Ť Ezután Jézus nevére nagy áhítat töltötte el, és ezért azt akarta, hogy a társaságát Jézus Társaságának hívják.''
A Társaságot illető eszméi teljesen ,,középkoriatlanok'' voltak, de épp azt testesítették meg, amire az Egyháznak -- a jövőt tekintve -- szüksége volt. Ehhez tartozott az is, hogy a páterek közül senkinek sem volt szabad semmiféle tisztséget elfogadnia.
Ferdinánd császárnak ezt írta Ignác: ,,Ha elfogadnánk, magunk ásnánk meg a sírunkat... A világ olyan romlott, hogy ha csupán megfordulnának a közülünk valók valamelyik udvarban, akár a pápánál, akár a hercegeknél, vagy a kardinálisoknál, vagy pedig a nemesembereknél, már híre terjedhetne, hogy becsvágyó törekvéseink vannak.''
Ugyanígy, mivel Ignác ellene volt mindenfajta fizikai, vagy erkölcsi kényszernek, egy jezsuita sem lehetett soha tagja az inkvizíciónak.
A társaság hatását egy vád is mutatja, amelyet valaki a pápánál emelt, de akaratlanul is fején találta a szöget: ,,Ezek a papok az egész világot meg akarják reformálni.''
Ignácot ,,világi misztikája'' (K. Rahner) arra késztette, hogy ennek a világnak a dolgait is örömmel elfogadja. Amikor Lainez egy alkalommal azt bizonygatta, hogy a földet készen volna rögtön fölcserélni az éggel, Ignác ezt válaszolta neki: ,,Én a helyedben inkább itt maradnék lent, és dolgoznék az Isten dicsőségére.'' Ugyanebben a szellemben az imádság túlbecsülésétől is óvott: ,,Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk Istent. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.'' Ebben az értelemben tanácsolja Ignác: ,,Őrizd meg minden dologban a lélek szabadságát. Ne kacsintgass az emberek felé, hanem legyen a lelked annyira szabad, hogy mindig meg tudd tenni az ellenkezőjét is.''
Ignác szerette, ha az arcok derűsek körülötte. ,,Nevessetek, és erősek lesztek!'' -- szólt oda a testvéreinek, és az egyiknek ezt mondta: ,,Örülök, hogy mindig azt látom, hogy nevetsz. Amíg a szabályokat megtartod, nem lehetsz soha túlságosan vidám.'' Egy másikat, aki nagyon kedvetlen volt, azzal vidított fel, hogy eljárt neki egy baszk táncot. És amikor látta, mekkora étvággyal kebelezi be az egyik társa az ebédet, arra bátorította, hogy csak ,,folytassa, táplálkozzon jól, hogy erős legyen, és tudja szolgálni Istent és a Társaságot''.
,,A kis spanyol, aki egy kicsit bicegett és oly élénkek voltak a szemei'', maga is vidám ember volt. Szerette a kertet és a virágokat. Nyári éjszakákon szívesen elidőzött szobája erkélyén, és nézte a csillagos eget ,,hogy mindenben megtalálja, mindenben szeresse Istent, benne pedig mindent.''
Az ellenségei iránt is szeretettől vezérelt okosságot tanúsított. Amikor a spanyol inkvizítor, Barbaren azzal fenyegetőzött, hogy minden spanyol jezsuitát máglyára küld mint eretneket, Ignác ezt üzente neki: ,,Ha azt mondja, hogy a mieinket Perpignantól Sevilláig mind elégeti, akkor válaszképpen azt kívánom neki, hogy őt is, barátait és ismerőseit is, nemcsak Perpignantól Sevilláig, hanem szerte a világon, gyújtsa lángra a Szentlélek, hogy egészen elégve mindnyájan eljussanak a tökéletességre, és egykor nagy dicsőségben legyen részük az Isteni Fölség országában.''
1555-ben Caraffa kardinális lépett IV. Piusként a pápai trónra. Amikor Ignác ezt megtudta, elsápadt, a csontjai pedig szinte remegtek, mert ezzel a kolerikus emberrel hadilábon állt. S valóban, a pápa csakhamar megvonta a működési engedélyt a Német Kollégiumtól. Jóllehet Ignácnak nem volt pénze, és a pápa magatartását látva azok is tétováztak, akik anyagilag támogatták a kollégiumot, kijelentette: a házat magára vállalja, s inkább adják el őt magát rabszolgának, semmint hogy a németjeit cserbenhagyja.
Egyik este Ignác hívta a titkárát, aki épp néhány tengerentúli levéllel volt elfoglalva, és arra kérte, menjen el a pápához, és kérje számára és egy másik súlyosan beteg páter számára a betegeknek szóló áldást. A titkár meglepődött, s azt gondolván, hogy nem olyan sürgős még ez, elodázta a dolgot. ,,Jó -- mondta Ignác higgadtan --, ahogy akarja. Egészen magára bízom magam.'' Másnap reggel már épphogy csak lélegzett. A betegápoló testvér rohant a gyóntatóhoz, a titkár meg a pápához. De mire visszaértek, Ignác már halott volt. Szerényen ,,kilopakodott'' a világból, nem csupán a halálos ágy körül összegyűlő gyászolókról és az alapító mindenfajta pózáról, de még a szentségekről is lemondott. Ifjúkora önzése teljes önzetlenséggé alakult át -- ezt mutatta a halála. Valóra váltotta tanítását: ,,Ha egyszer a szívünk megváltozik, nem csoda, hogy utána általunk a világ is megváltozik.''

Istenünk, ki arra rendelted Loyolai Szent Ignácot, hogy megdicsőítse nevedet a földön, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy akik példája nyomán küzdenek Egyházadban, vele együtt kiérdemeljék a koronát a mennyben!   (forrás: http://www.katolikus.hu/szentek/0731.html )

 

 

 

 

 

SZENT ANNA és SZENT JOACHIM

Július 26.

Az újszövetségi szent könyvek semmit nem mondanak a Boldogságos Szűz Mária szüleiről. Néhány névvel találkozunk a rokonságból: Erzsébet és Zakariás, Szalóme és Zebedeus, de e két szülő nevét nem tudjuk. Egy 2. századi apokrif könyv mondja, hogy Mária édesanyját Annának, apját Joachimnak hívták, és a két név jelentése figyelmet érdemel, mert Anna annyit jelent: kegyelemmel áldott, Joachim pedig: Isten megvigasztal.

Az ünnep a 13--14. században terjedt el Európában, annak az érdeklődésnek következményeként, amellyel Krisztus emberi természete és emberi valósága felé fordultak a hívők. Ez az érdeklődés a keresztes háborúkból visszatért lovagok elbeszélései nyomán éledt föl, és kiterjedt Jézus szülőföldjére és rokonságára is. Érhető, hogy az Üdvözítő nagyszülei iránti tisztelet is felélénkült.

Az ünnep dátuma egy templom fölszentelésének évfordulójából adódott. A régi hagyomány ugyanis úgy tartotta, hogy Mária Jeruzsálemben született, és szülőháza, Anna asszony háza a Bethesda-tó közelében állt. Az 5--6. században e föltételezett születési hely fölé bazilikát építettek, s ennek fölszentelési napja volt július 26.

Szent Anna tiszteletéről Bálint Sándor a következőket írja: ,,A hazai Szent Anna-tisztelet gazdagságát és színes változatosságát a kultusz sokrétűsége mutatja. Kiváltságos patrónájaként tisztelte sok ügyében-bajában az asszonynép, de tisztelték azok is, akiknek foglalkozása valamiképpen a gazdaasszonysággal, asszonyi gondoskodással függ össze: a szövőmunkások, csipkeverők, seprűkötők.

Céhpatrónaként tisztelték az asztalosok azért, mert hajdanában az oltárszekrény elkészítése a mesteremberek feladatai közé tartozott, márpedig Anna volt méltó arra, hogy az élő tabernákulumot, Máriát a méhében hordozza... a kádárok is tisztelték, nyilván abból a megfontolásból, hogy Jessze törzséből, Anna és Mária méhéből sarjadt a Szőlőtő: belőle termett a megváltás bora, (a megváltó Vér)... Védőszentje volt a bányászoknak is, nyilvánvalóan azért, mert ünnepének evangéliuma a szántóföldön elrejtett kincsről, a drágagyöngyöt kereső kalmárról szólt, és e hasonlatokat Szent Annára is lehetett vonatkoztatni. A barokk korban Szent Anna külön tisztelt patrónája volt a haldoklóknak.''

A bizánci rítusban július 25-én ülik Szent Anna asszony halála napját, amely napon Konstantinápolyban 550 körül templomot szenteltek a tiszteletére. Nyugaton a 12. századtól terjedt el a július 26-i ünnep. V. Pius pápa 1568-ban eltörölte, de 1583-ben ismét felvették a római naptárba, július 26-ra. Szent Joachimot 1584-től március 20-án, 1738-tól a Nagyboldogasszony oktávája utáni vasárnapon, 1913-tól augusztus 16-án ünnepelték. 1969-ben egy napra tették Szent Annával.


A legenda elbeszélése szerint Szent Anna szüleit Stolanusnak és Emerenciának hívták, és Betlehemben éltek. Anna a Názáretben élő Joachimnak lett a felesége, s mindketten Júda nemzetségéből és Dávid házából származtak. Húsz évig éltek már együtt, de nem volt gyermekük. A vagyonukat három részre osztották: egy részt maguknak tartottak meg, a másik részt a templomnak és a papoknak adták, a harmadik részt pedig szétosztották a szegények között.

Gyermektelenségük fájdalmát tovább fokozta egy eset: a templomszentelés ünnepére fölmentek Jeruzsálembe, és Joachim áldozati ajándékot akart felajánlani, de egy Iszakár nevű pap visszautasította az ajándékot azzal a megokolással, hogy bűnös kézből nem fogadja el. Joachim házasságának terméketlenségét ugyanis bűnössége nyilvánvaló jelének látta.

Joachimot ez a megszégyenítés olyan érzékenyen érintette, hogy hazatérve elhatározta: nem marad többé a városban, hanem elbujdosik az erdőkbe és a mezőre a pásztorok közé. És így is tett. Nem sokkal később azonban megjelent neki Isten angyala és megvigasztalta. Megígérte neki, hogy imádságaiért és alamizsnáiért Anna gyermeket szül, mégpedig egy leányt, akit majd Máriának kell nevezniük. Az angyal azt is megmondta, hogy a gyermek fogantatásától fogva telve lesz Szentlélekkel. Szava igazsága mellé jelül azt adta, hogy Joachim menjen föl Jeruzsálembe hálát adni Istennek, és a templomban, az Aranykapunál találkozni fog a feleségével, akit ugyanígy angyali jelenés indít arra, hogy a templomba menjen. Úgy is történt. Joachim és Anna az Aranykapunál találkoztak, boldogan elmondták egymásnak a látomásukat, majd hálát adván Istennek, visszatértek otthonukba, Názáretbe.

Anna az ígéret szerint fogant és megszülte a kislányt, akit Máriának neveztek el. Joachim ezután hamarosan meghalt. Anna másodszor is férjhez ment egy Kleofás nevű férfihoz, kitől ismét lánya született, és azt is Máriának nevezték. Kleofás halála után Anna harmadszor is férjhez ment egy Salamon nevű férfihoz, akitől újra leánygyermeket szült, és e harmadik lányt is Máriának nevezték el.

A legenda -- az apokrif szerzőktől vett értesülések alapján -- így részletezi Jézus rokonságát: az a Mária, aki Anna második házasságából született, később Alfeus felesége lett, és négy fiút szült: a fiatalabb Jakabot, Júdás Tádét és a Zelóta Simont, akik Jézus apostolai lettek, valamint a Justusnak nevezett Józsefet, aki Jézus tanítványa volt. A harmadik Mária, akit atyja után Szalóménak is hívtak, Zebedeus felesége, Jakab és János apostol anyja lett.

Ezek az adatok természetesen nem fedik a történeti valóságot, de azt a hívő és szeretettel teljes gondoskodást jelzik, ahogy a hagyomány próbálta értelmezni az evangéliumokban is előforduló ,,Úr rokonai'' kifejezést.

A legenda azt is tudja, hogy Anna még élt, amikor a Szentcsalád Nagy Heródes halála után visszatért Egyiptomból, és megláthatta a kicsi Jézust. Lelkét angyalok vitték Ábrahám kebelére, s mikor az Úr Jézus fölment a mennybe, őt is a mennyországba vitték.

Illyés Andrásnál olvasható Szent Anna legendája végén: ,,Amiképpen a víz annyival tisztább, amennyivel a szép forráshoz közelebb meríttetik, úgy Szent Anna annyival nagyobb tisztasággal részesült a jóságos cselekedetekben, amennyivel közelebb volt a minden jóságos cselekedeteknek kútfejéhez, a Jézus Krisztushoz.

Ily kedves lévén azért Szent Anna asszony az Isten előtt, kérjük őt, legyen szószólónk ő Szent Fölségénél, és minékünk nyerjen végig megmaradó szent malasztot, hogy holtunk után mindörökké örvendezvén, dicsérhessük az Úristent a mennyei boldogságban.''


Istenünk, ki Szent Joachimot és Szent Anna asszonyt arra választottad, hogy tőlük szülessék Egyszülött Fiad édesanyja, az ő közbenjárásukra kérünk, add meg, hogy elnyerhessük az üdvösséget, melyet minden nép számára ígértél. (Forrás: .katolikus.hu/szentek/0726.html)

......vissza a lap tetejére

 

Szentségimádás 

 

II. János Pál pápa a "Maradj velünk Uram" című körlevelében, az áldozat ünneplése mellett a lelkünkre kötötte, hogy a "szentmisén kívül szentségimádás legyen minden plébániai és szerzetes közösség különleges feladata. Hosszasan időzzünk leborulva az Eucharisztiában jelenlévő Jézus előtt, hitünkkel és szeretetünkkel jóvátéve a bántásokat, a mellőzéseket és a sérelmeket, melyeket Üdvözítőnknek oly sok helyen el kell viselnie". A szentségimádás a zsinat előtti időben hozzátartozott a katolikus jámborsághoz, de az elmúlt időben elhalványult az Egyház éltében. A Szentatya ezt is vissza akarja állítani.  A szentségimádás az eucharisztikus Krisztussal való találkozás sajátos módja, ami segít kibontani, átélni, és továbbadni Krisztus áldozatának gazdagságát. A szentségimádás személyes találkozás a szentségi Jézussal. Ennek megvilágításához tisztáznunk kell a személyes találkozás fogalmát. Egy példán szeretném érzékeltetni. Nyári, ifjúsági táborban figyeltem fel a következő eseményre. András két éves kisfiú, aki szüleivel együtt táborozott. A kápolnánkban nincsenek székek, padok, hanem kis ülőpárnákat fognak a fiatalok, s oda telepednek le, ahol van még hely a barátaik mellett. András is bejött, vett egy párnát, körülnézett, meglátta egyik nagy barátját, odament melléje. Letette a földre a párnát, kényelmesen elhelyezkedett rajta. Rámosolygott barátjára, aztán csendben előre nézve várt. A gyerek arcáról béke, megelégedettség, öröm sugárzott. Személyes, találkozás jött létre közte és barátja között. Az ember személy. A személy értékel. Akit nagyra értékel, afelé megnyílik, s azt be is fogadja a szívébe. Ezen a világon a személy tud legjobban megnyílni. A személy valóságosan magába fogadja a szeretett, tisztelt személyt, és adja neki saját személyét. A másik személy, akit tisztelünk a legnagyobb értéke ennek a világnak. András befogadta magába az általa nagyra becsült, szeretett személyt, gazdagabb lett, s ő is adta magát, ezzel is gazdagodott. Andrásnak nem volt szüksége puszira, beszédre, csendesen, mélyen odaadták személyüket egymásnak, eggyé váltak.  A szentségimádás alkalmával a hívő elmegy Jézushoz, Barátjához, Megváltójához, Jegyeséhez, Istenéhez, ki-ki úgy gondol rá, ahogy elsősorban ő maga átéli Jézust. A szentségimádásnak a lényege a személyes találkozás Jézus személyével. Jézus számára ünnep a találkozás. Ő fizikai értelemben meghalt, és azóta nem tud elmenni senkihez földi módon. Mérhetetlenül finom, csendes, szelíd, tapintatos lett feltámadásában. Rengeteg kapcsolata van, amelyek között rendkívül ritka a személyes, személytől, személyig érő. Ő mindegyikünket kimondhatatlanul nagyra értékel személy szerint, és nemcsak munkakapcsolatban akar lenni velünk, hanem közvetlen, személyes viszonyban. Amikor szentségimádásra megyünk, akkor nem valami ügy, program vezet bennünket, hanem a Jézussal való személyes találkozás a célunk. Szentségimádás alkalmával arra kell törekednünk elsősorban, hogy személyes találkozás jöjjön létre közte és köztünk. Az ő személye nyitott felénk, adni akarja magát nekünk. Fontos, hogy a mi személyünk is nyitott legyen befogadni az ő személyét, és nekiadni a miénket. 
Jézus Krisztus a szentségimádásban formálja is személyünket. Rendkívül csendes, finom a hatása ránk Lelkén keresztül, de mégis formál bennünket. Emlékszem, a gimnáziumi első végén, kis szeminaristaféleként elhatároztam, hogy ezután rendszeresen naponta végzek szentségimádást. Eleven gyerek voltam, a fegyelmet nem nekem találták ki, a nyugodtabbak nem egyszer botránkoztak rajtam, s úgy gondolták, nem vagyok közéjük való. A nyáron rendszeresen meglátogattam Jézust, naponta háromnegyed órára. Ősszel, amikor találkoztunk Pannonhalmán az iskolában, a gyerekek azonnal észrevették rajtam a változást. A szentségimádásnak fontos része a mi személyes ügyeink, de természetesen nem merülhet ki abban. Jézusnak is vannak személyes ügyei, s nekünk azok felé is meg kell nyílnunk. Jézus ügyeiről szólt az előadás harmadik fejezetének vége, ezt nem ismétlem. Igen szépek az Örök imádás szentórái, lehet azokat is közösen, vagy egyénileg imádkozni, lehet karizmatikus jellegű imaórákat tartani, lehet egyénileg imádkozni. A megújuló Egyház életéhez hozzátartozik a szentségimádások megújulása is. 
(…)
Egyetlenegy közösségi akciót sem én indítottam el, hanem valamennyit a testvérek. A tanúság tehát az, hogy a Szentlélek dolgozik, ahol engedjük. Mindenütt mást tesz, nem ismétli magát, de tevékenykedik. Ha jobban engedtük volna, többet is tett volna. Én imádkozom harminckét éve reggel és este egy-egy órát az Eucharisztia előtt a templomban. Az állandó szentségimádás szervezése közben Jézus figyelmeztetett, hogy ne szervezzem, majd ő intézi. Természetesen ehhez közösség szükséges, olyanokból, akiknek joguk és kötelességük, hogy testvérként dolgozzanak. (forrás: eucharisztia.hu/lampas3.html)

......vissza a lap tetejére

 



 

 AZ ELFELEJTETT SZENTSÉG - JN 8,1-11

(Forrás: Kaplonyi barátok - IMRE ATYA ÍRÁSA)

Max Frisch (1911-1991) svájci író regényében, „Legyen a nevem Gantenbein”, egy férfi ül a lakásában. Felesége elhagyta, házasságuk kátyuba jutott. Hogy ezt a krízist túlélje, elkezd különböző történeteket kitalálni, amelyek főszereplőiben megpróbálja jelenlegi helyzetét megélni és elviselhetőbbé tenni. Végül egy vak ember, Gantenbein szerepében véli megtalálni a megoldást: vaknak tetteti magát. Úgy tesz, mintha a külvilág nem is létezne. Nem akar semmiről és senkiről tudomást venni. A dolog működik is, az emberek kitérnek útjából, nem alakoskodnak előtte, mert azt hiszik, hogy nem lát, nem kérdeznek tőle sokat, és nem is várják el, hogy beszélgessen velük. Ha alkalomadtán Gantenbein beleun másokat vakságával becsapni, akkor kimegy vakvezető kutyájával a természetbe. Ilyenkor szórakozásképp a fenyőfa tobozait dobja a vízbe és élvezi, hogy kutyája mindig utánuk úszik, és amikor kijön, lerázza magáról a vizet, annak cseppjeiben pedig a szívárvány minden színe sziporkázik... Egy alkalommal, miközben ezt az érdekfeszítő játékot játssza, különös gondolat merül fel benne: »Egy katolikusnak, ha arra van szüksége, hogy valami őt terhelő titoktól megszabaduljon, ott van neki a szentgyónás. Nagyszerű intézmény. Bemegy, letérdel, leveszi álarcát és megtöri hallgatását, anélkül, hogy ki kellene szolgáltatnia magát az embereknek. Ha pedig kész van, akkor kijön a gyóntatószékből, ismét magára ölti előbbi álarcát, belebújik a szerepébe és így lép az emberek elé. Egyszer s mindenkorra megszabadulva attól a belső kényszertől, hogy magát valakinek is felfedje. Nekem azonban csak a kutyám van, és ő hallgat, mint egy pap. De több semmi... Én pedig az első emberlakta háznál megsimogatom. Brávó, Pács, brávó! - mondom neki, majd ismét pórázvégre vesszük egymást és megyünk haza (szerepet játszani).«

Max Frisch regényének mondanivalója ebbe a mondatba sűríthető össze: Legbelső énünk kifejezhetetlen és kimondhatatlan. Legfeljebb megsejthető és körülírható. Az egyik legjobb eszköz arra, hogy megközelítőleg kifejezhessük: történetek mesélése. Egyik talán illik ránk. De egyetlen egy történet, hasonlat, példabeszéd vagy kép sem képes arra, hogy egy személy belső titkát egészen elárulja, hisz – és ez a második megállapítása a regénynek – mindenki szerepet játszik, mindenki álarcot visel.

Miért van szükségünk ezekre a szerepekre és álarcokra? Mert emberi lényünk nem csak kimondhatatlan, de sokarcú is. Benne sok a rejtegetnivaló, a bűn, a vétek. Ha környezetünkkel békében akarunk élni, akkor mindünknek álarcot kell felvennie, történeteket kell kitalálnia, kompromisszumot kell kötnie. Az édenkert – értsd: ártatlanságunk - elvesztése óta ugyanis egyikünk sem engedheti meg magának, hogy olyannak mutatkozzék, amilyen valójában. Mindannyiunknak szüksége van egy olyan fátyolra, amely mögé emberi törpeségeinket, kisebb nagyobb hazugságainkat, kétarcúságunkat elrejthetjük. Így azonban elveszítjük önállóságunkat. Kényszerítve vagyunk arra, hogy embertársaink előtt szerepet játsszunk, előttük alakoskodjunk, őket félrevezessük...

1.1. Krízisben a szentgyónás

Ezért is érzi Gantenbein, hogy ha őszinte önmagához, nem egyéb, mint egy csaló. Kérdezi is néha önmagától: »Minek ez az alakoskodás?« Világosan érzi, hogy énje számára egyetlen egy szerep sem kielégítő. Vágyakozik az elveszett Édenkert után, az igazi és valódi élet után, amelyben megvalósíthatja önmagát. De hiányzik belőle az eltökéltség és a bátorság, hogy levesse magáról nem valódi énje rongyait. Csak néha válik régi önmagává, amikor a kutyájával van együtt. Ezek a pillanatok az igazi kikapcsolódás pillanatai, amelyekre időről időre szüksége van. Ilyen lelki tusakodás után kezdi el igazán becsülni és értékelni a katolikusok szentgyónását. Ez ugyanis ha csak egy pillanatra is, de lehetővé teszi a gyónónak azt, hogy minden álarcot, szerepet és béklyót levessen magáról, és olyannak mutatkozzék, amilyen valójában, anélkül, hogy félnie kellene embertársainak pőrére vetkőztető tekintetétől. »Nekem azonban csak a kutyám van, és ő hallgat, mint egy pap. De több semmi...» Szavaiból mély szomorúság árad a fölött, hogy ő nem tud gyónni és nem kaphat feloldozást.

A szentgyónás egy darab Édenkert, Paradicsom, amelyben – és ez a regény harmadik mondanivalója! - az ember saját maga lehet, visszatérhet igazi önmagához. Micsoda lehetőség a lelki kikapcsolódásra, megpihenésre és felüdülésre! Mindenki, aki gyakorolja, aki benne a külvilágtól elrejtett titkairól föllebenti a fátylat és minden alakoskodás nélkül a maga valóságában önmaga előtt megmutatkozik, az tudja, milyen mennyei ajándék...

Manapság mégis azt kell mondanunk, hogy krízisben a gyónás! Ősrégi zarándokhelyek gyóntató atyái azt tapasztalják, hogy az utóbbi időben rohamosan csökken a gyónók száma. Ugyanarról panaszkodnak a lelkipásztorok is, hogy mind szombatonként, mind pedig ünnepek alkalmával nagyon kevesen gyónnak. Míg Karácsony és Húsvét alkalmával harminc évvel ezelőtt hosszú sorok kígyóztak a gyóntatószékek előtt, addig manapság havonta alig egy tucat hívő veszi igénybe a bűnbocsánat szentségét. Mondta is kicsit irónikusan az egyik német paptestvér: «Örvendjünk annak, hogy híveink nem követnek el bűnt, mert mindannyian szentekké váltak!» Ezek után már meg sem lepődtem akkor, amikor az egyik családlátogatás alkalmával – a gyónásról is szót ejtve – azt mondta komolyan csodálkozva a vendéglátóm: ő csakugyan elhitte, hogy a szentgyónást leépítette az Egyház... Felesége is csodálkozott, amikor azt mondtam neki, hogy a papok egy része a szentmisék előtt még mindig kiül a gyóntatószékbe, hátha valaki betéved szentgyónását elvégezni. Ha beszélgetéseim alkalmával a szentgyónást hoztam fel témául, legtöbb beszélgetőpartnerem megjegyzése az volt, hogy ő bizony már nagyon sok éve nem járult szentgyónáshoz.

Ha most azt kérdezem, hogy melyek azok az okok, amelyek hozzájárultak, hogy a szentgyónás «az elfelejtett szentség« legyen, akkor azt kell mondanom, hogy ennek külső és belső okai vannak.

1.2. A krízis külső okai

· Elsőnek – már csak az időrendi sorrend miatt is – a marxista filozófusok által kitalált ún. «környezet-teóriát« kell megemlítenem. Eszerint az ember viselkedése, életmódja nem annyira a személyes döntések eredménye, mint a környezet hatása. Ez befolyásolja azt, hogy valaki így vagy úgy viselkedik. Ha ez igaz lenne, akkor semmi értelme nincs annak, hogy valakinek a belátására apellálnánk, sokkal inkább a társadalmi körülményeket kell megváltoztatnunk. Minél jobb a környezet, annál jobb emberek lesznek! Aki hisz ebben a környezet-teóriában (noha nem tagadhatom, hogy van benne egy szemernyi igazság, hisz rossz környezetben könnyebben válik rosszá az ember), az erkölcsileg kifogásolható tettei után nem azt mondja majd: »Én ezt és ezt tettem rosszul!», hanem: «Megtörtént!» Ezzel a felelősség az egyénről a társadalomra hárul. Nem csoda, hogy az ilyen felfogást vall, annál semmi helye nincs a szentgyónás szentségének. A szentgyónás ugyanis azzal kezdődik, hogy az ember a saját életéért és tetteiért felelősnek tudja magát.

Egy alkalommal egy fiatal orvossal beszélgettem. Szerinte minden em­ber sorsát alapvetően az dönti el, hogy milyen tulajdonságokat örökölt és milyen környezetben nevelődött. Ha ez így volna, mondtam neki is, akkor senkit sem lehetne felelősségre vonni. Akkor például nem lehetne elítélni a terrorizmust, akkor bele kellenne nyugodni abba, hogy gonosztevők garáz­dálkodnak a világon. Igen, azt mi is elismerjük, hogy az embert az örökölt hajlamok és a környezet be­folyásolhatják, de ezek nem mentik fel a felelősség alól. Mi ugyanis abban hiszünk, hogy létezik a bűn, és hogy az egyes ember képes lelkiismerete ellen csele­kedni, képes tudatosan ártani és szándékosan rosszat tenni. Honnann vannak a háborúk, a társadalmi problémák és a családi ba­jok? A bűnből! Honnan van a hitetlenség, a gyűlölet és az erkölcsi elhajlás? A bűnből! Vagyis onnan, hogy az ember nem olyan, amilyennek az Isten akarja, nem azt cselekszi, amit Isten parancsol és nem olyan világot formál, amilyennek Isten azt elgondolta.

· Ugyanezen az úton halad napjainkban a géntechnika is, amelytől nem egy művelője és hirdetője minden emberi nyomorúság megszűnését reméli. Sőt, lelki elhajlásainkra is tőle remél gyógyírt. Nem is beszélve arról, hogy vele mindent igyekszik megmagyarázni: egyesek szerint már megtalálták a vallásosság, a hit génjét, ugyancsak megvan már az imádságé is. Aki tehát hitét nem gyakorolja vagy nem tud imádkozni, Istennel kapcsolatba lépni, az nem is kell, hogy gyötörje magát: benne ugyanis nincs meg ez a gén... Még csak azt várom, kicsit cinikusan, természetesen, hogy a gyónásnak is megtalálják a maga génjét...

· Végül, de nem utolsó sorban a krízis okai mi magunk vagyunk, a papok. Közvetítő szerepünket – talán más vallások hatására is – mára nagyon sokan nem tudják elfogadni. Nem egy beszélgetés alkalmával hallottam, különösen, ahol olyan emberek voltak, akik rég szakítottak az Egyházzal: »Bűneim nem tartoznak másra. Azokat én magam intézem el Istennel.« 

Ugyanide tartozik az is, hogy visszariasztó a papok emberi oldala. Árnyékunk egyre nagyobb. Különösen egy ilyen eset után, mint most a legutóbbi, a jezsuita kollégiumokkal kapcsolatban, ahol éveken keresztül zaklattak szexuálisan növendékeket az atyák közül ketten... Ilyenkor hiába magyarázzuk, hogy nem nekünk, papoknak, hanem Istennek gyónik a hívő...

Végül – talán a pszihológia hatására – mi papok sem vagyunk egészen tudatában a bűnök súlyának. A gyónás leépítéséhez mi magunk is hozzájárultunk...

1.3. A krízis belső okai

· A régi örgeketől hallottam még gyermekkoromban, hogy ők egy esztendőben csak egyetlen egyszer járultak a szentáldozáshoz. Az a nap különleges és nevezetes nap volt az évben. Arra a napra böjttel, imával és szentgyónással készültek. Egyszer egy évben! Az év más vasárnapjain megelégedtek a szentségimádással illetve a „szentmise hallgatással”, ahogyan ezt ők akkor nevezték. Amikor aztán az Egyház – X. Szent Piusz pápa (1903-1914) idején – a gyakori szentáldozást bevezette, és lehetőleg minden vasárnapra ajánlotta, akkor kezdődtek az első problémák: Hányszor kell gyónni? Minden szentáldozád előtt? Vagy elégséges egyszer egy hónapban?

· «Értelmetlennek találom, hogy mindig ugyanazt gyónom.« - Egy felnőtt ember gyónása alkalmával ha azt mondja: nem imádkozott eléggé ájtatosan, csúnya szó szaladt ki a száján, szemérmetlen dolgot gondolt, az neki is kínos... Hisz valahol ő is érzi, hogy szentgyónásában egyáltalán nem esik szó a hivatásáról, a családról vagy a társadalomban illetve az Egyházban betöltött szerepéről. Azokat az életterületeket, ahol talán sokkal súlyosabb hibák vagy vétkek húzódnak meg, egyszerűen nem nevezte meg. Nem rosszakaratból, hanem azért, mert gyermekként ilyen lelki tükröt tanult be, és ezzel felnőttként már nem sokat tud kezdeni. Ezért elhagyja a szentgyónást.

· Nem ritka az, hogy többen nem tudják: a szentgyónás lényege a személyes bánat. És ezt mondják: rossz a lopás, a hazugság, a házasságtörés, de én ezek közül egyiket sem követtem el. Tehát nem kell gyónni. «Mit gyónjak? Nem tettem semmi rosszat! Nem öltem meg senkit, nem törtem házasságot. És a lopás illetve a hazugság? Hát igen, ha elő is fordultak, csak apróságok, amit úgy el szokott követni az ember. Plébános úr, igazán nem tudom, hogy mit gyónjak?« Ilyen és ehhez hasonló szavakkal nem egyszer találkozom, ha a szentgyónásról esik szó. És halogatja a szentgyónást, míg annak – szerinte - elégséges anyaga lesz. És minél több idő telik el a legutóbbi gyónástól, annál nehezebb lesz ismét bemenni a gyóntatószékbe...

· Egy utolsó ok lehet – itt nyugaton mindenképp! – az ún. közös gyónás bevezetése. Igaz, hogy ez is a bűnbocsánat egyik formája, ha nem is a legtökéletesebb. A közös gyónásban alkalmam nyílik arra, hogy lelkiismeretemet alaposabban megvizsgáljam illetve alakítsam és formáljam. A szertartás alkalmával mondhatom magamnak: ezt elkövettem, ezt nem. Ez vonatkozik rám, ez pedig nem. Azután közösen elimádkozom a jelenlévőkkel a bűnbánati imát, utána pedig nekem is szól a pap szava: «Irgalmazzon nektek a mindenható Isten, bocsássa meg bűneiteket és vezessen el titeket az örök életre!» Többen mondják – és talán joggal is -, hogy nekik nincs nagy bűnük, így elég ha az adventi és a nagyböjti közös gyónáson részt vesznek.

1.4. Veszélyes kibúvók

Személyes beszélgetéseim alkalmával azonban azt is megállapíthattam, hogy az emberek jó részéből nem veszett ki a bűntudat. Semmiképp sincs úgy, hogy nem vennék észre: életükben nincs minden a legnagyobb rendben, és az idők folyamán egy sereg bűn és vétek halmozódott bennük fel. Beképzeltség, kevélység, azaz: szakadatlan fáradozás amiatt, hogy másoknál előnyösebb fényben tűntessük fel magunkat. Hazugság, azaz: az igazság elpalástolása vagy megkerülése, hogy ne nehezítsük meg helyzetünket. Durvaság, azaz: időről-időre megmutatjuk másoknak, még a hozzánk közel állóknak is, hogy ki az úr a házban. Ösztönösség, azaz: engedjük magunkat agressziónktól és élvezetvágyainktól vezettetni. Kényelmesség, azaz: minden terheset és nehezet másra hárítunk. Tehát nem egészen igaz az, amit paptestvérem mondott, miszerint azért nem járulnak szentgyónáshoz az emberek, mert szenteknek tartanák magukat. Sokkal inkább az a helyzet, hogy kibúvókat keresnek és azt mondogatják: »Amit én teszek, az nem is olyan nagy rossz. Attól sokkal rosszabb is létezik! Amit mások tesznek, az a rossz és vétkes!»

Ezeket a veszélyes kibúvókat azonban már Jézus is elítélte. János evangéliumában olvashatjuk a következő szakaszt:

«Jézus kiment az Olajfák hegyére, majd kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köré sereglett, s ő leült és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: "Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?" Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, s vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: "Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!" Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: "Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?" "Senki, Uram" - felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: "Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!« (Jn 8,1-11)

A Kevelaer-i gyóntató kápolna bronzkapuján épp ez a drámai történet látható. A kétségbeesett és magára hagyott asszony kibontott hajjal kezét arca elé emeli, hogy vele kivédje a kőzáport, arcán halálfélelem ül. Előtte Jézus, épp lehajol a földre és újjával a porba ír valamit. Feltűnően elfordul a háta mögött láthatóan haragvó emberektől, akiknek kezében már ott van a kő, készen arra, hogy az asszonyra dobják. Ökölbe szorított kezek, dűhtől eltorzult arcok, kaján pillantások, elítélő és égre mutató ujjak, sőt, mintha a kérdésüket is lehetne hallani: «Ezt az asszonyt házasságtörésen értük. Mit szólsz hozzá?!«

Ő azonban egy szót sem szól, hanem a porba ír valamit. Az asszonyra se néz, de a csőcseléket sem méltatja egyetlen egy pillantásra sem. Vajon mit ír a porba? Talán elítéli a házasságtörésen ért asszonyt? Talán az ő bűnét írja a porba, hogy az írást a legközelebbi szélkavarta por betakarja vagy elfújja? Vagy talán a farizeusoknak és írástudóknak ír? Hisz kellene, hogy ismerjék a mondást: «Aki fölhengeríti, legurul a kövön.« (Péld 26,27). Volt olyan művész, akinek képe szerint Jézus ezt írta a porba: «Terra terram accusat – Föld földet vádol.« De értelemszerűen ezeket is írhatta volna: «Aki üvegházban ül, ne dobálózzék kővel!« - «Nincs a földön olyan ember, kiben ne lenne hiány vagy vétek!«

De az írástudók tovább unszolják Jézust: «Mit mondasz hát?« Felelete azonban egy kérdés, amely mindannyiukat szíven találja: «Ki az közületek, aki bűn nélkül való?« Senki nem mer válaszolni, mert érzik: senki nem tökéletes. Senkinek sem hófehér a ruhája. És lassan mindannyian eloldalognak, kezdve a véneken. A szégyentől elvörösödött arccal vagy halott-fehéren a félelemtől, hogy kiderülhet valamilyen rejtegetnivaló az életükből. Egy bűnbeesett emberre akarták ráégetni a «bűnös« pecsétet, és most el kell ismerjék, hogy ők sem különbek nála...

Az ember azt hihetné, hogy aki egyszer is hallotta ezt az evangéliumi történetet, az többé soha nem fog mást megítélni, elítélni, az soha nem fog másra mutogatni. Sajnos, ez nem így van. Sőt, igen gyakran mutogatunk másokra, és még gyakrabban ítélünk el másokat. Noha járogatunk gyónni, de leginkább nem a magunk, hanem mások - vélt vagy valós - vétkeit és bűneit «gyónjuk« meg. Jézus története óta csak nagyon keveset modernizálódtunk e téren. Ma ugyanis nem kővel – hanem sárral dobálózunk. Ezzel aztán mindenkit. Legyen az államelnök, püspök, tanító vagy munkaadó... Mindegy. Számunkra ennek semmi jelentősége: mindent és mindenkit megdobálunk. Egy „normális” demokratikus társadalomban a bíróságok, az ügyvédek és a rendőrség ítélkezik. Nálunk azonban nem. Mi magunk vagyunk rendőrök, ügyvédek és bírák egyszemélyben. Hogyan lehetséges ez? Azt mondják a pszihológusok, hogy a válasz nagyon is kézenfekvő. Tény, hogy mindannyiunknak megvannak a magunk bűnei. De félünk attól, hogy ezekkel a bűnökkel magunkra maradjunk. Ezért keresünk – tudatosan vagy tudattalan – bűneink számára „társakat”. Ehhez szükségünk van embertársaink bűneire. Ha ezekre rátalálunk, akkor elkezdjük a felelősséget osztogatni: ezért te vagy a felelős, azért maga, ismét másért ti vagy ők... A végén pedig szinte örvendezve jelentjük ki: »Én ártatlan vagyok, csak én vagyok ártatlan« - és kezeinket ártatlanságban mosogatjuk.

Egy »titokzatos ártatlansági őrületben« leledzünk, amely a vétket csak másban keresi, az ellenségnél és ellenfélnél, a múltban, a természetünkben és a környezetben. Németország egyik korábbi elnöke, Gustav Heinemann (1899-1976) mondta egy alkalommal – és milyen igaza volt vele!: »Ha egy ujjammal másra mutogatok, a másik három rám mutat vissza!« De mi ezt elfelejtjük...

Azt még szoktuk mondogatni: „Minden ember bűnös.” De azt már kevésbbé, hogy: „Minden egyes ember bűnös”, mert ösztönösen érezzük, hogy akkor mi magunkat is bűnösnek mondjuk. Azt azonban már csak a legritkábban mondjuk – ha egyáltalán kimondjuk! -, hogy „Én bűnös vagyok ebben és ebben!” Sajnos, mindig sikerül meggyőzzük magunkat arról, hogy mi mindent helyesen csinálunk. És ezáltal a hazugság és önáltatás által megraboljuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy bűneinket elismerjük, és a javulás útjára lépjünk. Ha képesek lennénk arra, hogy önmagunk korlátait belássuk, ha gyengeségeinket el tudnánk fogadni, ha elismernénk, hogy hibát és vétket követünk el mi is, akkor lehetőségünk lenne arra, hogy újrakezdjük az életet.

1945-ben, a Dachau-i koncentrációs tábor felszabadítása alkalmával az amerikai katonák a tábor lakóit elvezették valamikori őreik előtt, akiknek egy-egy táblát akasztottak a nyakukba. A volt foglyok erre a táblára egy vonalat húzhattak, ha az őr kegyetlen vagy embertelen volt. Itt volt tehát a bosszú helyesebben a visszafizetés órája. A lengyel papok közül azonban, noha olyan is volt, aki öt éven keresztül szenvedte el kínzói kegyetlenkedéseit, egyetlen egy sem húzott a táblákra vonalat. Ehelyett mikor ellvonultak volt őreik előtt, szótlanul fejet hajtottak előttük, annak jeleként, hogy – Isten előtt bünös emberekként - megbocsátottak nekik. Krisztus szellemében tudatosan véget akartak vetni a bosszú ördögi körének, lehetőséget adtak nekik, hogy a bocsánattal új életet kezdhessenek!

Csakis bűneink felismerése, elismerése és a szentgyónás szentségében történő bevallása tesz képessé bennünket is arra, hogy új életet kezdhessünk! A bűn elbagatelizálása nem segít. Valamikor azt énekelte itt, városotokban Willi Millowitsch (1909-1999) szinészetek: „Kis bűnösöcskék vagyunk.” Ezt lehet énekelni a karnevál alkalmával, de ez nem lehet egy keresztény alapmagatartása. A bűnt soha nem szabad lekicsinyelni. Azzal sem a bűnösnek, sem a bűn miatt szenvedőknek nem segítünk. Jézus sem ezt teszi a házasságtörésen ért asszonnyal. Ehelyett azt mondja neki – világos szavakkal: «Menj, de többé ne vétkezz.« Ez a mondat nem teszi meg-nem-történtté a bűnt az asszony életében, mintha az jelentéktelen és ártalmatlan cselekedet lett volna. Jézus a bűnt bűnnek nevezi, nem kicsinyiti le, de nem is nagyítja fel. Azonban nem ítéli el az asszonyt, hanem új lehetőséget ad neki: «... de többé ne vétkezzél!«

Jézusnak ez a magatartása tőlem is elveheti a félelmet. Bűneimet nem kell elrejtenem, de nem is kell lekicsinyelnem, másra sem kell miattuk mutogatnom. Bátran elismerhetem a vétkemet, azt, amit rosszul csináltam. Mert Jézus nem ítél el engem miatta! Sőt, bízik abban, hogy – az „elfelejtett szentségben” – felállok, visszatalálok a helyes útra és így közelebb kerülök hozzá.

Anthony de Mello egyik szép történetével fejezem be első elmélkedésünket:

A Mester egyik zavarba ejtő, de gyönyörű tanítása a következő:
− Isten közelebb van a bűnösökhöz, mint a szentekhez.
Mindezt így magyarázta:
− Isten az égben minden embert egy kis kötélen tart. Amikor
vétkezel, elvágod a kötelet. Isten újból összecsomózza a
kötelet, és ezzel kissé közelebb húz magához. Bűneid újból
és újból elvágják a kötelet, Isten pedig minden újabb
csomóval egyre közelebb és közelebb húz.

 

A jó pásztor és az eltévedt juh


(Jn 10,11-15 - Mt 18,12-14 - Lk 15,3-6)

Az a világ, amelyben Jézus élt, többé-kevésbé még mindig a nomádok világa volt. Hozzátartozott az életstílusához, hogy az emberek terelgették maguk előtt a nyájukat, hogy a már akkor is sivatagos terület szélén mindig új meg új legelőt találjanak. S ahol egyszer lelegelte a nyáj a füvet, oda csak jó idő multán tért vissza a pásztor, ha egyáltalán visszatért. Nem tért vissza például Ábrahám sem, aki vagy másfélezer kilométeren át nyáját terelgetve, folyvást kerülgette a nagy arábiai pusztaságot, amíg a babilóniai Úr-Kaszdimból a palesztinai Hebronba ért.

A Jézust hallgató embereknek nem sok magyarázat kellett tehát, ha nyájról, pásztorról, legelőről, vándorlásról, nyájterelgetésről volt szó. Sőt, ha kortársai még valami nagyon szépen akartak mondani az Istenről, akkor így vallottak: „Az Úr az én pásztorom, nem szükölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem...“ – ahogy azt a gyönyörű 23. Zsoltárból ismerjük. Ha pedig önmagukat akarták valahol elhelyezni, akkor szívesen és örömmel azonosították magukat a néppel, amely az „Isten legelőjének nyája“ (Zsolt 100,3). Az elsővel Isten magasztalták, mint jó pásztort, a másodikkal az öntudatukat erősítették, hiszen ők a a teremtés és a történelem Urának, a jó pásztornak a tulajdonai.

De mert ez a világ már nem a mi világunk, nehézségeink vannak, ha Jézusnak a példázatai között a jó pásztorról, az elveszett, de megtalált juhról, legeltetésről és pásztorolásról hallunk. Pedig Jézus nem kevesebb, mint három olyan példázatot mondott el, amellyel talán a legeslegfontosabb üzenetét kívánta közölni velünk.

Melyek ezek? No és van-e fülünk az üzenet meghallására?

1.

A korai keresztény katakombák szarkofágjain gyakran látható Jézus alakja a vállán hordott báránnyal. ő a jó pásztor, aki gondoskodó és óvó szeretettel menti meg legyengült barikáját, s akinek ez a hű szolgálata még a koporsóba, a halálba is elkiséri a védenceit, – ezért a szarkofágon az ábrázolása. Pogány előképei is voltak ennek az ábrázolásnak, ám az első keresztény nemzedékek inkább tájékozódtak az Ótestámentum gondolkozásvilágán. Nem csak a már említett, Isten és a nép közötti összehasonlítás miatt. Sokkal inkább azért, mert az Ótestámentumban örökös feszültség volt a Nagy Pásztor és azok között, akikre rábízta a nyáját. Róla még meggyőződéssel vallhatták a próféták, hogy „karjára veszi bárányait, az ölében hordozza őket“ (Ézs 40,11). De ezt aligha lehetett volna elmondani a „béreseiről“, földi meghatalmazottjairól. Nem csoda, ha Isten időről-időre megelégelte rossz munkájukat és egyik prófétája igen haragosan kelt ki a rossz pásztorok ellen, akik csak „magukat legeltették“, de bűnösen megfeledkeztek a rájuk bízottakról. Meg is hirdette, hogy ennek az áldatlan állapotnak úgy vet véget Isten, hogy elcsapja a haszontalanokat és „egyetlen pásztort rendelek föléjük, aki majd legelteti őket, szolgámat Dávidot.“ (Ez 34,23) Az ő jelenléte békességet és védelmet hoz a nyájnak, no és benne és általa Isten maga lesz közöttük.

Nem csodálkozhatunk, ha Jézus, amikor egyszer végignézett a hozzá sereglő, segélykérő sokaságon, „...megszánta őket, mert meggyötörtek és nyúzottak voltak, mint a „juhok pásztor nélkül“ – ahogy arról Máté evangélista tudósít (Mt 9,36). És János evangélistának köszönhetjük, hogy megőrízte számunkra Jézus szavait, amelyekkel így mutatkozott be: „Én vagyok a jó Pásztor, én ismerem az enyéimet és az enyéim ismernek engem“ (Jn 10,14). – Évszázadok művészetének egyik vezérmotívuma lett a mi Urunk Jézusnak, mint Jó Pásztornak az alakja. Bevonult a kegyes emberek tiszta szobáinak falára faliképeken és a hívő emberek hitének a legmarkánsabb ábrázolása lett. Benne összpontosult minden idők hívőinek békesség, nyugalom, harmónia, gondviselés és védelem utáni leghőbb vágya.

Nemrég megjelent egy könyv, amely ezt az ordító címet viseli: „Nem jó pásztor az Úr“ és ez az alcíme: „Hogyan mérgezi meg a vallás a világot?“ Minek is lehet jele ez a bennünket mellbevágó könyv? Félek, hogy félreértenek, mégis hadd mondjam ki, amit a könyv első látásakor gondoltam! Végre valaki leírta azt, amiben milliók élnek ma: mi, mai modern emberek megvagyunk önmagunkban és nincs szükségünk senki pásztorolására! Sőt: megalázónak tekintjük azt, ha valaki birkákhoz, ezekhez a békés, de nagyon butának tartott állatokhoz mer hasonlítani bennünket. Sok éve már annak, hogy valaki, aki egyszer jelent meg az istentiszteletünkön, utcai találkozásnál kikérte magának ezt az általam használt összehasonlítást. Egyenesen sértésnek vette és erőteljesen tiltakozott ellene. Ebben az isten-teremtette világban, amelyben otthonosan és őrzötten érezhetnénk magunkat, úgy látszik nincs jobb dolgunk, mint hogy fellázadunk a Jó Pásztor ellen és mindent kitalálunk – még azt is, hogy ő mérgezi meg a világunkat! – csak, hogy bizonyítsuk felnőtt voltunkat és abszolut önállóságunkat!

S én mégsem itt látom a tragédiánkat. Hanem abban, hogy amilyen gyors mértékben fellázadunk a Nagy Pásztor gondoskodása ellen, ugyanolyan, sőt nagyobb sebességgel ragadunk meg minden alkalmat, hogy pótpásztorok kezére bízzuk a sorsunkat. S ez bizony sokszor még tragikomikus formákat is ölthet: az új „pásztor“ legyen lehetőleg ápolatlan és torzonborz külsejű. Lehetőleg olyan szavakat, kifejezéseket használjon, amiket mi ugyan nem értünk, de valami titokzatosságot sejtünk mögöttük. Titkos világokba és azok rejtelmeibe való beavatást igérjen. No és, ami a legfontosabb: tőlünk ne követeljen semmit, cserébe viszont mámorítson el bennünket egy valamiféle szebb élet varázslatos kilátásba helyezésével. – Vagy egy másik változat: jelenjen meg előttünk a mindenkor, minden kérdésre, mindig is szabatos válaszokat adni tudó, tévedhetetlen szakember, naprakészen fellépő személyében! ő mondja meg, hogy kell élnünk, hogy kell táplálkoznunk, hogy kell gondolkoznunk, no és hogy mikor miben kell éppen hinnünk.

Bevallom, hogy valahányszor találkozom Jézus, a jó pásztor képével, mindig lesütöm a szemem. És szégyenkezve kérdezem meg magamtól, hogy régmúlt idők ittmaradt csökevényének tekintem-e ezt a bukolikus, idillikus alakot, vagy engedem-e még, hogy terelgessen, irányítson, sőt esetenként még észre is térítsen? Főleg akkor, amikor éppen szabadulni akarnék tőle és – állítólag – jobb pótlékok karjaiba szeretném sürgősen vetni magamat!

Ma a Jó Pásztor vasárnapján kívánom mindnyájunknak ezt a szégyenkező szemlesütést. De még inkább a nyugtalanító kérdést: kell-e még nekem ez a pásztor Jézus, vagy nagyon jól elboldogulok-e nélküle is?

2.

Van Jézusnak egy másik példázata is, amelyben azt állította, hogy egy elveszett juh kedvéért ő még kilencvenkilenc másikat is szívesen magára hagy, ha arról van szó, hogy megtalálja és hazahozza az elkódorgott egyet. Paraszti észjárásommal – még teológiai tanulmányaim idején is – jóindulatú elnézéssel legfeljebb költői túlzásnak, de még inkább teljes képtelenségnek tartottam ezt a kijelentését. Ne próbálja senki bemagyarázni, hogy az egy elveszettnek olyan nagy értéke van, hogy értelmes juhász kitenné érte az odahagyott kilencvenkilencet természeti és egyéb veszélyeknek?!

Pedig ebben a példázatban nem is ez a legmegdöbbentőbb. Hanem az, ahogy Jézus azt hangsúlyozza, hogy a juh elkódorog, elvész és ő éppen azért jött, hogy keresésére induljon és hazavigye. Itt tiltakozunk, mi, modernek a leghevesebben. Hogyne, hiszen még a szóhasználatunkból is töröltünk olyan szavakat, mint eltévelyedés, tévedés, adósság vagy éppen bűn. Ezeket ki kell irtani az emberiség tudatából, nehogy arra a rossz gondolatra tévedjen, hogy rendezni kellene élete szénáját és talán még segítséget, vagy netán – Uram-bocsá‘ – bocsánatot is kellene kérnie! Ez a mindenkori „felvilágosítók“ kampányának legelső feladata. Fel kell szabadítani az embert mindenféle kényszer alól, hadd legyen igazán önálló és szabad!

De hát hol is rohanunk a vesztünkbe, ahonnan a Jó Pásztornak kellene kiszabadítania bennünket? Hadd emlékeztessek néhány, első hallásra banálisnak tűnő csapdára, amelybe únos untalan, de határozott tudatossággal beleesünk! Legálisan gyártunk és eladunk például építkezési anyagokat, amelyekről tudjuk, hogy beépítve ártani fognak a bennük lakóknak. Élelmiszereket termelünk olyan óvszerek hozzákeverésével, amelyekkel fogyasztóik egészségét ássuk alá. Fegyvergyártásban vetekedünk, mert még mindig legbiztosabb üzletnek az számít, amivel életek ezreit, millióit lehet kioltani. „Gyógy“szereket, idegen és mérgező anyagokat szedünk, pedig tudjuk, hogy minden lélegzetvétellel céltudatosan tesszük tönkre önmagunkat. Gyermekeket hozunk világra, de aztán rajtunk kívül mindenki mást okolunk, ha azok sikerületlenek lesznek. – Párkapcsolatokat építünk ki, de egy pillanatra sem vagyunk hajlandók azok ápolására és felelősségteljes védelmére és az első, fellépő nehézségre sietve felbontjuk őket. – Egy nemrég közölt statisztika szerint a (magukat nagyon modernnek tartó!) franciák évente háromszor annyit költenek kuruzslásra, kártyavetésre, horoszkópkészítésre és jóslásra, mint amennyit államuk az oktatásra költ! – És ugye milyen káoszt sikerült teremtenünk az emberi élet keletkezése és befejezése körül!? Legalizáltuk az elsőnél az élet létrejöttének megakadályozását, s a legjobb úton vagyunk afelé, hogy kizárólag mi döntsünk annak végéről és módjáról. S mindezt saját rezsiben!

Ám mindennél nagyobb zsákutca az, amelybe belegabalyodtunk és tagadjuk Istent, az élet forrását. Hiszen az előbb elmondottak csak ennek következményei: ha ugyanis nincs Isten, sem Istent, sem embert nem kell félnünk. Minden nekünk van kiszolgáltatva, kényünkre kedvünkre. Kell ennél nagyobb tragédia?

Éppen ezért akar bennünket a Jó Pásztor ezekból a buktatókból kiszabadítani. Nem fegyverrel, sem erőszakkal, hanem inkább magára veszi keresésünk minden kockázatát. És nem fárad bele a hivogatásunkba, amikor újabb meg újabb kalandjainkba készülünk bocsátkozni. Hogy miért hadakozunk a hívása és intése ellen, az az emberiség történelmének egyik legnagyobb rejtélye. S az is, ahogyan mindenféle trükköt kieszelünk a hívás meg-nem-hallása érdekében! Pedig ő nyitogathatná a szemünket, hogy életünk megannyi ellentmondásossága zsákutcájából kikerülhessünk, vagy abba eleve bele se szédüljünk!

3.

Az előbb felolvasott Máté-evangéliumbeli szakasz nem csak azért fontos, mert benne Jézusnak a példázatát találjuk. Máté nem csupán a példázatot közli, hanem rögtön értelmezi is azt. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk tehát, hogy első kézből figyelhetünk Jézus szavai legelső magyarázójának munkájára. El kell hozá olvasnunk a 18. fejezet első verseit. Ott arról a hallatlan esetről tudósít, amikor az egyébként egyformán egyszerű környezetből származó, tehát egyenlő tanítványok egyszercsak elkezdik rangsorolni egymást. Vajon ki lesz majd nagyobb az Isten eljövendő országában? Ki kap majd „magasabb“ pozíciót? – ezzel az abszurd kérdéssel fordultak Jézushoz. Jézus nem felelt azonnal, hanem előbb egy kis gyermeket hívott magához és azt a nagyra-vágyó tanítványok körébe állította. S amikor ezek, nyilván fitymálva, megnézték ezt a jelentéktelen személyt – hiszen abban a társadalomban a gyerek legfeljebb tökéletlen felnőtt-számba ment! – akkor legnagyobb megdöbbenésükre azt mondta Jézus, hogy nekik is olyanokkká kell lenniök, mint az ott álló gyermek. Mert Isten országában nincs kicsi, sem nagy, sem előkelő, sem kevésbé fontos, hanem oda csak azok az alázatosak kerülnek, akik látják és vállalják a maguk és mások kicsiségét. S hogy még nyomatékosítsa a mondatot – gondolom, hogy felemelte a hangját! – óvta őket az ilyen kicsik megútálásától, megvetésétől. Ezután hozza az evangélista a mi példázatunkat.

Hogy értette tehát Máté Jézus példázatát? Úgy, mint aki három legyet üt vele egy csapásra. Elsősorban kijelenti, hogy közöttünk, emberek között, már csak azért sem lehet rang- vagy egyéb különbséget tenni, mert Isten előtt mi egyformán elveszettek vagyunk. Már Ádám és Éva kikerült az Istennel együttélés boldog és zavartalan állapotából. Aki tehát még mindig megkülönböztetni akarja a kicsit a nagytól – vagy folytassuk így a sort! – a képzetlent a tudóstól, a férfit a nőtől, a fehéret a feketétől, a falusit a várositól, a szegényt a gazdagtól, – annak nemcsak fölösleges, hanem egyenesen bűnös a törekvése. – Másodszor pedig hangsúlyozza, hogy a minden elveszettnek elveszésébe beletörődni nem akaró pásztor a legnyaktörőbb vállalkozásokra is kész, csak, hogy megkeresse és megtalálja az elveszettet. Ezzel pedig tükröt tart Jézus a példázat mindenkori hallgatója/olvasója elé: te vagy az, aki elvesztél és a magad erejéből sose találsz vissza az Isten nyájához. Ne áltasd magad, keresőre és megmentőre van szükséged! – Harmadsorban pedig azt közli, hogy ez önmagában ugyan kilátástalan helyzet, de nem kell, hogy feltétlenültragédiában végződjék. Inkább örömünnep lesz az, amikor Isten és az ő egész udvartartása határtalan örömre fakad, csak egy elveszett megmentése okán is. S amiatt ne legyen gondunk, ha esetleg ott majd olyanokkal is találkozunk, akiket mi itt legszívesebben lenéztünk, de odamenekítette őket a Jó Pásztor. És esetleg azokat hiányoljuk majd, akiknek az odakerüléséről itt a földi életünkben szentül meg voltunk győződve...

Mert az emberfia azért jött, hogy megtartsa, ami elveszett“ – ezt a mondatot fűzte hozzá később a példázathoz – nyilván örömében – az evangélium egyik későbbi másolója. Mert biztosan saját magát az elveszettekhez, de egyúttal a megtaláltakhoz is számította.

Örüljünk hát vele együtt, mi, kései olvasók! Ámen (Forrás: Gémes István prédikációi - Jézus 12 példázata- 5. )

......vissza a lap tetejére

 

 

ELMÉLKEDÉS

 

Forrás: Ócsai József- virt.plebania.

Kedves Testvérek!

Jól ismert részt hallottunk ma az evangéliumból, amikor Tamás apostol kételkedik Jézus feltámadásában. A görög katolikus testvéreinknél is ez az evangéliumi rész van ezen a vasárnapon, ezért ők ezt a vasárnapot egyszerűen Tamás vasárnapnak nevezik. Tamás apostol hitetlenkedéséből származik a "tamáskodik" kifejezésünk, ami azt jelenti, hogy valaki nem hisz el valamit, amíg személyesen meg nem győződik annak igazságáról.

Igazából magunkra és korunk gondolkodására ismerhetünk ebben a történetben. Az ember csak akkor hisz el valamit, ha látja, hallja, ha meggyőződik a természettudományok és műszerek egyértelmű bizonyítékai által. Mivel Istent nem lehet semmiféle műszerrel kimutatni, nem lehet látni, hallani, ezért nem létezik, csak egyes emberek agyszüleménye. Az emberek mégsem tudnak meglenni valami isten nélkül, de már a régi nem kell. Ezért új istent gyárt magának az ember, egy új istenben hisz, amit úgy hívnak, hogy emberiség. Az emberiség önimádata abból fakad, hogy saját értelmének zsenialitását megtapasztalva azt hiszi, hogy ő saját maga istene. Az emberiségnek, úgymond, elege van abból, hogy egy Isten uralkodjék rajta. Az emberiség látványos dolgokat tud produkálni: a civilizáció és a technika olyan fokára jutott el, hogy képes önmagát mindenestől egyetlen gombnyomással elpusztítani. A tudomány és a technika vívmányainak megfelelően olyan kényelemben él, hogy a nagyvárosok mesterséges betontengerében nincs meg a természettel való olyan kapcsolata, amiben rá tudna csodálkozni a természet szépségére és arra, hogy ennek kell lennie egy teremtőjének.

Isten nem létezik, mert nem tapasztalható meg kívánságra. De még inkább azért nem fogadják el sokan Istent, mert kényelmetlen a tanítása. Pláne ha arról hallanak a nyolc boldogságban, hogy boldogok a lélekben szegények, a szomorkodók, boldogok akiket az igazságért üldöznek. Hogy a kereszténység ezen elveiért kimozduljunk összkomfortos, kényelmes életünkből, azt már nem.

Mi, akik itt vagyunk nem vagyunk istentagadók, de mégis környezetünk hatása alól nehezen tudjuk magunkat kivonni, és bizony nem egyszer hatása alá kerültünk. Bennünket is megkísért Tamás apostollal együtt, hogy hitünk valamely igazságára azt mondjuk: hiszem, ha látom.

Nem csoda, ha ez megesik velünk, ha ezt tapasztaljuk életünkben. Nem csoda, hogy Tamással is megtörtént ami megtörtént. Mert a feltámadásban, és egyáltalán az istenhitben olyan dologról van szó, ami nem értelmünk tevékenységének eredménye. Isten és a feltámadt Krisztus hitére nem juthatunk el úgy, hogy hosszasan gondolkodunk a dologról érveket és ellenérveket felsorakoztatva, s végül megállapítjuk az, hogy Istennek léteznie kell, s hogy Krisztus feltámadt. Az istenhit Isten ajándéka, Isten kegyelme, amit nem lehet kiérdemelni. Kérni lehet, de az ember nem teljesítményei, cselekedetei alapján kapja meg, hanem egyedül Isten szeretetéből kifolyólag. Éppen ezért Tamás hitetlensége, ha úgy tetszik logikus, hiszen Jézus első megjelenésekor, mikor nem volt Tamás közöttük, a társai elbeszélése alapján olyan dologban kellett volna hinnie, amit előtte az emberek soha nem tapasztaltak meg a történelem folyamán: hogy egy agyonkínzott, kivégzett ember magától feltámad. Neki nem adatott meg még a hit ajándéka akkor.

Tamás végül hívő lett: Krisztus második megjelenésekor ő is jelen van, s Jézus külön hozzáfordul: "Ne légy hitetlen, hanem hívő!" S ezzel Jézus mintegy megadja Tamásnak a hit kegyelmét, melyet az elfogad, mikor hitvallást tesz: "Én Uram, én Istenem!" Ez már túllép az emberi gondolkodás határán: Tamás Urának Istenének ismeri el Jézust, akit eddig csak emberként tapasztalt meg. Pontosan azt ismeri el Jézusban, ami hitünk lényege, hogy ő valóságos Isten és valóságos ember.

Ide kívánkozik Antonie de Saint-Exupery (antoán dö szentegzüperi) egyik mondata a világhírű "Kis herceg" című művéből: "Az ember csak szívével lát igazán, pusztán a szemmel a lényeg láthatatlan." Valóban szívünkkel tudjuk csak Istent megismerni, találkozni a feltámadt Krisztussal. Azzal a szívünkkel, melyet megérintett az Isten kegyelme, melyet Isten megajándékozott a hittel.

Mint annak a pogány művésznek az esetében akit, egy történet szerint Jézus működése után Arimateai József bíz meg azzal, hogy készítessen egy értékes kelyhet, melyet vegyen körül arany abronccsal, s a kupába vésse bele Jézusnak és a tizenkét apostolnak az arcképét. A művész elvállalja a munkát, s minden a legnagyobb rendben történik mindaddig, amíg oda nem ér, hogy a kupába belevésse Jézus arcképét. Minden próbálkozását kudarc kíséri. Észreveszi, hogy egy pogány számára hiábavaló erőlködés az, hogy újraálmodja Jézus arcvonásait. Töprengésében az a leány siet segítségére, akit szeret és aki keresztény. Jövendőbelije így biztatja: >Nem fedezheted fel az Ő arcát mindaddig, ki nem vetsz elmédből mindenféle büszke gőgöt, mely akadályoz abban, hogy az Ő szelíd szemeit lássad. De biztosan találkoznál vele, ha úgy szeretnéd őt, mint ahogy mi keresztények szeretjük. Ha vágyódol majd utána, Ő eléd lép a homályból, és hús-vérként áll előtted.

A hitet alázattal kell kérni Istentől, nem pedig gőgös követelődzéssel, hogy mutasson bizonyítékot, amire majd elhiszi, hogy van Isten. A hit szeretetkapcsolat az Istennel. Milyen az a szeretet, amelyik követelődzik bizonyítékok után. Talán olyan, mint annak a férjnek az "szeretete", aki állandóan kémkedik felesége után, ha kell nyomozót állítva a sarkába, hogy bizonyítékot kapjon felesége hűtlenségéről.
"Boldogok akik nem látnak és mégis hisznek." - mondja Jézus a mai evangéliumban. Boldogok, akik nem követelődznek bizonyítékok után, hanem alázattal várják Isten kegyelmét hűségesen szolgálva neki továbbra is. Tudjuk bizonyára saját életünkből is, hogy bennünket is megkísért sokszor a "tamáskodás": hiszem ha látom, mert testi szemeimmel pont az ellenkezőjét látom. Ne adjuk fel hitünket, mert "boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek."

 

 

Jakubinyi György érsek húsvéti körlevele

 

1972-ben, amikor először jártam a Szentföldön, felfigyeltem görög népviseletben járó öreg zarándokokra, akik egy-egy görög pap vezetésével járták végig Megváltónk szenvedésének és megdicsőülésének földi helyszínét. Megtudtam, hogy ezeknek a ciprusi görögöknek – akik egész életükön át gürcöltek, sok gyermeket felneveltek – a megtakarított kis pénzükből a legolcsóbb zarándoklat befizetésére futotta, s ez nagyon meghatott. Hagyományuk szerint ugyanis csak az a ciprusi görögkeleti hívő halhat meg nyugodtan, aki életében egyszer elzarándokolt Üdvözítőnk szülőföldéjére.

Ezt a zarándoklatot mindegyikünk megteheti az imádság szárnyán, ha odaállunk lélekben a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika üres sírja elé… Itt nyugodott nagypéntek délutántól Üdvözítőnk Szent Teste, hogy harmadnapra, húsvétvasárnap hajnalban feltámadjon. Azóta az örömhír (görögül: Evangélium) bejárta a világot: „Aki hisz bennem, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,40) A Mennybemenetel óta visszavárjuk a megdicsőült Üdvözítőt. Adventi lelkekként Úrjövetet várunk, a másodikat. 
Mint mindig, korunkban is – mi keresztények vagyunk a Feltámadás tanúi. Közismert, hogy az Úr Jézus a világ végével kapcsolatban előjelekről beszélt: „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt.” (Lk 21,25) Manapság percenként katasztrófákról szól a hír, a modern tömegtájékoztatási eszközök révén szinte együtt éljük át a természeti csapásokat a szenvedőkkel. Száz évvel ezelőtt még az öregbetűs családi naptárok más földrészek tíz évvel azelőtti katasztrófáiról számoltak be. Érthető, hogy az a benyomásunk, hogy napjainkban megsokszorozódtak a természeti katasztrófák, de valójában csak a híradás gyorsult fel. Az Úr Jézus adta jelek mindig megvannak, és az a szerepük, hogy figyelmeztessenek: bármikor beállhat a vég. „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” (Mt 25,13)
Ezért olyan fontos Isten Tízparancsolatának és az Anyaszentegyház Ötparancsolatának a betartása. Ez utóbbiak közül most csak a harmadikat idézem: 3. Évente gyónjál és legalább húsvéti időben áldozzál! Más szóval: csak az ünnepelheti őszinte szívvel a Húsvétot, aki kiengesztelődött Istennel és embertársaival a jó szentgyónásban és szentáldozásban. Testvér, ha még nem tetted meg, még mindig elvégezheted! Ne feledd, ez csak a minimum, a legkevesebb, hogy lelkileg éhen-szomjan ne halj a mai gyakorlati materialista világban.
Feltámadt Üdvözítőnk tanújaként utalni szeretnék Jézus Krisztusnak arra a kérésére, amelyet az Utolsó Vacsorán így fogalmazott meg: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te Atyám bennem vagy és én tebenned, így legyenek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21-22). Ennek szellemében tartjuk főegyházmegyénkben a Kommunió Évét, mely arra hivatott, hogy erősítse a vallási és nemzeti összefogást. Az Úr Jézus csak egy Egyházat alapított, azt pedig Péterre, a „sziklára” alapozta. (Mt 16,18) De a mai szerteágazott kereszténységben is megélhetjük – és meg is kell élnünk – „az egységet a sokszerűségben”. 
Erről jut eszembe egy régi vers (Vittorio Dall’Acqua, Reveno, in: Espero Katolika, Roma 1980,7). A jeruzsálemi Szent Sír-bazilika ajtaján ott függ a program, melyik rítus mikor tartja a maga istentiszteletét. Amikor az őr észreveszi, hogy egy zarándok elgondolkodva nézegeti a hirdetőtáblát, készségesen segíteni akar, és megkérdi: Ön melyik egyházhoz tartozik? A zarándok válaszol: Én vagyok Jézus Krisztus!  Tudom, sokan úgy értelmezik ezt a kritikus verset, hogy a mai sokszerűség nem adhatja vissza a krisztusi egységet. Mintha az Úr Jézus nem ismerne Egyházára – egyetlen mai keresztény egyházban sem! …És mégis tetszik nekem ez a vers: kifejezi azt, hogy továbbra is keresnünk kell az egységet keresztény testvéreinkkel, mert az egységben rejlik a kereszténység közös tanúságtételének az ereje. Ezért az egységért imádkozott Üdvözítőnk is az Utolsó Vacsorán. Ha nem lennék meggyőződve a kegyelem segítségével szent hitem alapján, hogy Egyházamat Krisztus alapította, azonnal elhagynám. Egységtörekvésem célja az, hogy minden keresztény rátaláljon arra az egységre, amelyért Krisztus az Utolsó Vacsorán imádkozott. A missziónak is ez az alapja: ha megtaláltam életem célját, boldogságát kereszténységemben, akkor a felebaráti szeretet diktálja, hogy másokkal is ismertessem meg a földi boldogság egyetlen lehetőségét: keresztény életemmel készülök fel az örök boldogságra. 
Ennek az egységnek meg kellene mutatkoznia a polgári életben is…
Közvetlenül a ’89-es változások után eufórikus egységben éltünk, de aztán szomorúan kellett megtapasztalnunk az egység széthullását. Kisebbségi helyzetünkben tegyünk félre tehát minden személyeskedést, személyi ambíciót, és a közös jó érdekében fogjunk össze. Jó polgár csak a jó keresztény lehet. És fordítva: a jó keresztény mindig jó hazafi is. Minden kereszténynek joga van szent hitét nemzeti kultúrájában megélni. Az örök változatlan Evangélium – a Feltámadás, a Megváltás örömhíre minden történelmi korszakban új köntösben jelenik meg, a kor nyelvén szól ugyan, de tartalma örök, változatlan, mert az – akit hirdetünk – Krisztus a Megfeszített, a Feltámadott, igaz Isten és igaz Ember.    
Ezekkel a gondolatokkal kívánok kegyelemteljes húsvéti ünnepeket minden kedves Testvéremnek és minden jóakaratú embernek!
Gyulafehérvár, 2011. április 24-én, Urunk Feltámadásának főünnepén

                                     † György  s.k.  érsek

 

 

Böcskei László nagyváradi megyéspüspök húsvéti üzenete

 

Krisztusban szeretett testvérek, kedves ünneplő hívek!

Húsvéti szent öröm járja át az egész keresztény világot, amikor  most a nyugati és a keleti egyház együtt ünnepli Jézus Krisztus feltámadásának ünnepét. Jézus feltámadott! Legyőzte a bűnt és a halált, győzedelmeskedett a gonosz felett és meghirdette az új életet. És mit jelent ez az új élet? Reményt a reménytelenség helyett, erőt és lendületet az erőtlenség és lanyhaság helyett, új kilátást a kilátástalanság helyett, örömet, szeretetet és békét!

Ilyenkor, a városokban, a híres és pompás katedrálisokban akárcsak a legkisebb és legegyszerűbb templomokban, a világ minden táján és részén,  visszahangzik húsvét győzelmének örömhíre. Mert győzelemről van szó, amely egy kemény harcnak a végső kibontakozása és eredménye. Isten Fiában a jó szembeszállt a gonosszal, az élet a hallálal. Nagy áldozatot követelt ez a harc, de a bűn erejét legyőzte Krisztus „akit Poncius Pilátus alatt érettünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették, de harmadnapra feltámadott az írások szerint...”. És így született meg világunkban az új élet. Most már nem reményről vagy beteljesülésre váró ígéretekről van szó. Krisztus végérvényesen feltámadott, Ő él és velünk van!

Hogy ez az Örömhír oly gyorsan átölelte a világot, hogy meghatározója lett közösségek és népek fejlődésének, kibontakozásának, az  éppen az Isten által kirendelt tanúknak köszönhető. Mert ők, az apostolok és tanítványok voltak azok, akik legközelebbről követhették Jézus művét. Ismerték gondolatvilágát, megtapasztalták Isten- és emberszeretetét, meggyőződhettek lelki erejéről. Hallgatták Őt, amikor egy egészen új emberképet mutatott be nekik és Istennek, mint legfőbb Atyjának akaratára hagyatkozott. Közelében lehettek, még a tagadás ellenére is, amikor értünk keresztre feszítették. A legnagyobb próbatétel  azonban a halála volt, amelyet már nem tudtak elviselni és a zárt ajtók mögé menekültek.

De az üres sírnak a híre a jámbor asszonyokon keresztül hozzájuk jut el legelőször. Ezzel megindult bennünk az élet kibontakozása. Amit addig félemmel és elkeseredéssel követtek, amiért szomorkodtak és bánkódtak, most egészen átértékelődött és megváltozott, mert életre kelt az, aki halott volt és ismét közéjük lép, hogy megerősítse őket.

Kezdetét veszi a nagy igehirdetés, az emberek megszentelése a szentségek által, a szegények felkarolása a szeretet parancsának szellemében. Megvalósul az igazi Krisztus követés, amely nem csak holt betű, vagy száraz és nem felvállalt hitvallás, hanem élet.

És kétezer év óta ez a hirdetés újra meg újra erőre kap és folytatódik, mert Krisztus feltámadásának nagy eseménye nyomokat hagy az emberiség életében:
-    a lelki gazdagodásnak és kibontakozásnak a nyomait mely által az életet értékes kincsként fogadják el az emberek. 
-    a krisztusi egységhez vezető nyomokat, amikor testvérként, egyazon Mennyei Atya gyermekeiként akarnak egymás mellett élni az emberek. 
-    a  megnemesedett gondolatok és vágyak nyomait, amikor nem áldozzuk fel mulandókért az örökkévalóságot, amikor értékelni tudjuk az időt és felfedezzük egymásban Istennek képét és tulajdonságait.  
-    az áldozatos helytállásnak verejtékes nyomait, amelyek annyiszor a hősiességben bontakoznak ki, amikor húsvét igazát hirdetik és erre mint legfőbb jóra építik életüket az emberek, a családok, a közösségek.

Mennyire hálásak lehetünk, hogy ilyen húsvéti nyomokkal van szegélyezve életünknek útja és hogy mi is meg tudjuk tapasztalni az élő Krisztus jelenlétét.

És mennyire hálásak lehetünk azért is, mert győzelmének nyomai elődeink példaértékű életében is megmutatkoznak. Ezt igazolja  Boldog  Szilárd püspökünk hősies helytálása, úgy mint a boldoggáavatás előtt álló Scheffler János püspök is, aki az élet győzelmének hitében mindent feláldozva Krisztus győzelmének és erejének hirdetője maradt még a halálban is.

„Valóban feltámadott az Úr, övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.”

Kívánom kedves paptestvéreimnek, a szerzeteseknek és szerzetesnőknek, minden kedves munkatársnak a központban és a plébániákon, valamint minden kedves ünneplő keresztény hívőnek, hogy húsvét öröme töltse el életüket, tegye azt teljessé és kegyelmekben gazdaggá. Legyen sok erőnek a forrása és vezessen el mindenkit a hitben való gazdagodásra.

Főpásztori áldással.

Nagyvárad, Püspöki Székhelyünkön 2011. Húsvétján László s.k. megyéspüspök forrás:„Magyar Kurír” (forrás:„Magyar Kurír”)

 

 

 

Nagyszombat, húsvéti vigília

 

Nagyszombaton az Egyház Krisztus sírjánál időzik, szenvedéséről és haláláról elmélkedik. Az oltár minden díszétől megfosztva áll. Nincs szentmise, az Eucharisztiát is csak a haldoklóknak viszik el.

 

Húsvéti vigília A vigília szertartása visszamutat a 4. századra. Már akkor szerepelt a szertartás négy lényegi része: a fény liturgiája, az igeliturgia, a vízszentelés és az áldozati liturgia (Eucharisztia). A fény liturgiájában a fényköszöntő rítus az ókori lámpagyújtás ősi szertartásából fejlődött ki.

A tűzszentelés a frank birodalomban már a 8. században szokás volt a pogány tavaszi tüzek ellensúlyozására, amit Róma a 12. században vett át. Ekkor vált általánossá a bevonulási körmenet is. A húsvéti gyertyához kapcsolódó ősi szertartást ugyancsak a gall liturgia bővítette ki (a kereszt jelének, az évszámnak és az alfa és omega betűknek a bevésése, a tömjénszemek ráhelyezése.)

Az olvasmányok minden vigília velejárói voltak kezdettől fogva. A keresztség szentségének kiszolgáltatása húsvét éjjelén is már az ősegyház gyakorlata volt. A vigília ünnepség koronája az Eucharisztia ünnepélyes bemutatása.

A húsvéti vigília szertartása az évszázadok folyamán először nagyszombat délutánjára, majd nagyszombat reggelére került. XII. Piusz pápa 1955-ben helyezte vissza ismét a szombat esti, illetve az éjszakai órákra.

A húsvéti szent vigíliát követően az 5. századtól húsvét hajnalán volt még egy szentmise, a húsvéti ünnepi mise. A szentlecke után a 11. században vezették be a sequentiát, amelyben a feltámadt, győztes Krisztus dicsérete hangzik el, Mária Magdolna tanúságtételével, amely ma is szerepel a misében. ( forrás: uj.katolikus.hu)

 

 

......vissza a lap tetejére

 

Nagypéntek - A Megváltó előtt hódol az egyház

 

 

Jézus halálával minden embert megváltott – nagypénteken, a keresztáldozat emléknapján erre hívja fel hívei és minden jóakaratú ember figyelmét a Katolikus Egyház. Ezen a napon az egyház nem szolgáltat ki ünnepélyesen szentségeket és nem mutat be szentmiseáldozatot, ezzel is a Megváltó halála feletti mély gyászát fejezi ki.

Jézus halálával minden embert megváltott – nagypénteken, a keresztáldozat emléknapján erre hívja fel hívei és minden jóakaratú ember figyelmét a Katolikus Egyház. Ezen a napon az egyház nem szolgáltat ki ünnepélyesen szentségeket és nem mutat be szentmiseáldozatot, ezzel is a Megváltó halála feletti mély gyászt fejezi ki.

 

A nagypénteki istentisztelet alapelemei már a IV. században kialakultak. Jeruzsálemben e napon imádkozva vonultak a hívek az utolsó vacsora termétől a Golgotáig, a keresztre feszítés helyéig, ahol a püspök tiszteletadásra felmutatta a szent kereszt ereklyéjét. Ezt követően szentírási részleteket olvastak fel.

 

A nagypénteki szertartás időpontja az őskeresztény kortól a középkorig Jézus halálának órájához, délután 3 órához kapcsolódott, ám később átkerült a délelőtti órákra. XII. Piusz pápa reformja állította vissza a délutáni ünneplést. A csonka misének is nevezett szertartás három fő részből áll: igeliturgia olvasmányokkal és egyetemes könyörgésekkel, hódolat a kereszt előtt, áldozási szertartás.

 

Sok helyen szokás ilyenkor szentsírt állítani, ahová a hívők imádkozni járulnak. Nagypénteken, akárcsak a nagyböjt többi péntekjén, a templomban vagy a kálvárián keresztúti ájtatosságot tartanak, amelynek segítségével bárki bekapcsolódhat Jézus Krisztus kínszenvedésébe és halálába.

Nagypénteken a 18 és 60 év közötti hívek csak háromszor étkezhetnek és egyszer lakhatnak jól. Emellett 14 évesnél idősebb tagjaitól azt kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst. (Forrás:MKPK Sajtószolgálat/Magyar Kurír)

 

......vissza a lap tetejére

 

Nagyböjt 3. vasárnapja

"Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas". A szamariai asszony kérése Jézus felé, adja meg nagyböjt harmadik vasárnapjának gondolatát. Ez a kérés akkor hangzik el, amikor Jézus az élet vizéről beszél, mely örök életre szökellő vízforrás. A sivatag közelében élő ember saját élete tapasztalatából tudja, mit jelent a szomjúság, és mekkora kincs a víz. Ciszternákban gyűjtik össze, féltett kincsként őrzik, hogy az ínségesebb időkben se legyenek híján ennek a létfontosságú elemnek. Ma is megdöbbentő, amikor a világban pusztító nagy szárazságokról érkeznek híradások, vagy a természet csodáit feldolgozó és bemutató filmekben arról látunk példákat, mekkora pusztítást okoz a víz hiánya a szárazság sújtotta vidékeken, és milyen életfakadás történik, amikor ugyanezekre a helyekre megérkezik az esős évszak. Minden, ami eddig élettelen és kopár volt, az egyszerre üdévé és zölddé válik, megindul az élet a holtnak tűnő természetben, és a sivatagos, kietlen vidék, paradicsomi csoda kertté változik. Milyen gazdag szimbólumrendszer mindez, és mennyire bőséges tanítást ad a lelki szárazságot átélő, Istent gyakran távolinak érző ember számára.


Az ószövetségi olvasmányok éppen úgy, mint az evangéliumi történet, emberi szomjúságról beszélnek, legalábbis onnan indulnak el. Mindkét esetben meghallgatásra talál a kérés, a vágyakozás az életet jelentő víz után, de ez a vágyakozás már sokkal mélyebb értelmű a test szomjúságánál, és így a válasz is egy magasabb kérdésre felel. A test szomjúságánál ugyanis sokkal nagyobb és lényegibb szomjúság a lélek vágyakozása, életünk alapkérdéseinek megválaszolása, mely gyötrőbb kín a test kívánságánál. Ahogyan maga a test, léte érdekében kívánja és vágyakozik az életet jelentő víz után, ugyanúgy a lélek is nagy belső vágyakozással keresi a lét értelmét, az élet nagy kérdéseinek megoldását, az örök élet reményét. János evangéliumnak egyik kulcsfogalma ez a víz, az élet vize, mely leglényegesebb igénye az emberi szívnek. Később is, a sátoros ünnep alkalmával, amikor Jézus Jeruzsálemben tartózkodik és tanít, ezeket mondja: "Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz bennem, annak szívéből, az Írás szava szerint, élő víz forrásai fakadnak". Majd hozzáteszi az evangélista: "ezt a Lélekről mondta, melyben a benne hívőknek kellett részesülniük" (Jn 7,37-39). Ez az a víz, mely Jézus oldalából fakadt, amikor a katona, lándzsájával megnyitotta a halott Jézus oldalát (Jn 19,34). És hogy mennyire a szomjúság lelki értelméről van szó, azt igazolja az is, hogy Szent Pál apostol is kitér e kérdésre, amikor magyarázza az első olvasmányban hallott csodálatos vízfakasztó jelenetet és azt mondja a vizet adó szikláról, hogy "a szikla Krisztus volt" (1Kor 10,4). Mindezek a szentírási képek egyértelműen jelzik és értelmezik a keresztség titkát. A Jézus oldalából fakadó vér és víz ugyanis, az eukarisztia és a keresztség szentségének forrását mutatják meg előttünk. (Forrás: - Magyar kurír)


 

A Szentatya nagyböjti üzenete

  „Benne temetkeztetek el a keresztségben, és benne támadtatok fel” (Kol 2,12)

 

Kedves Testvérek!

A nagyböjt, amely a húsvét szent ünnepéhez vezet minket, nagyon értékes és fontos liturgikus időszak az egyház számára, s ennek tükrében örömmel fordulok hozzátok néhány gondolattal, hogy ezt az időszakot kellő elkötelezettséggel éljük meg. Az Egyház közössége, miközben a Jegyesével való végleges találkozásra tekint, amely az örök húsvétban valósul meg, állhatatos imádsággal és buzgóbban gyakorolva az irgalmasság tetteit, fokozottan törekszik a lélek megtisztulására, hogy a Megváltás misztériuma által még bővebben merítsen a Krisztus Urunkban való új életből (vö. nagyböjti I. prefáció).

1. Már megkeresztelésünk napján megkaptuk ezt az új életet, amikor „Krisztus halálának és feltámadásának részeseivé lettünk”, és elkezdődött számunkra „a tanítványságpapa örömteli és felemelő kalandja”. (Homília Urunk megkeresztelkedésének ünnepén, 2010. január 10.). Szent Pál újra és újra rámutat leveleiben arra az egyedülálló közösségre, amely ebben a keresztségi megtisztulásban valósul meg Isten Fiával. Az a tény, hogy a keresztséget a legtöbb esetben gyermekként kapjuk meg, rámutat, hogy Isten ajándékáról van szó: senki sem saját erejével érdemli ki az örök életet. Isten irgalmát, amely eltörli a bűnt és lehetővé teszi, hogy „ugyanazzal a lelkülettel” éljük életünket, „amely Krisztus Jézusban volt” (vö. Fil 2,5), ingyen kapja az ember.

A Népek Apostola a filippiekhez írt levélben kifejezi az átalakulás értelmét, amely a Jézus halálában és feltámadásában való részesedés által valósul meg, és rámutat céljára: „hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal eljuthassak a halálból a feltámadásra is” (Fil 3,10–11). A keresztség tehát nem csak egy múltra emlékező szertartás, hanem találkozás Krisztussal, aki a megkeresztelt ember egész létét alakítja, az isteni életet ajándékozza neki és őszinte megtérésre hívja, melyet a kegyelem indít el és tart fenn, és ez vezeti majd el Krisztus teljessége életkorának mértékére.

Különleges kapcsolat fűzi a keresztséget a nagyböjthöz, amely alkalmas időszak az üdvözítő kegyelem megtapasztalására. A II. Vatikáni Zsinat atyái az egyház minden pásztorát arra hívták, hogy „minél bőségesebben alkalmazzák a nagyböjti liturgia sajátos keresztségi elemeit” (Sacrosanctum Concilium, 109). Az egyház ugyanis már a kezdetektől összeköti a húsvéti vigíliát a keresztség szertartásával: ebben a szentségben megvalósul az a nagy misztérium, amely által az ember meghal a bűnnek, részesedik az új életből a feltámadt Krisztusban és megkapja Isten Lelkét, aki feltámasztotta Jézust a halálból (vö. Róm 8,11). Ezt az ingyenes ajándékot mindannyiunknak újból és újból fel kell élesztenünk magunkban és a nagyböjt ahhoz hasonló utat kínál fel számunkra, mint a katekumenátus, amely az ősegyház keresztényeinek éppúgy, mint a mai katekumeneknek a hit és a keresztény élet semmivel nem helyettesíthető iskolája: ők valóban úgy élik meg a keresztséget mint egész létüket meghatározó eseményt.

2. Ahhoz, hogy komolyan elinduljunk a húsvét felé vezető úton, és készüljünk az Úr feltámadásának ünneplésére – a liturgikus év legnagyobb és legörömtelibb ünnepére –, mi lehetne megfelelőbb annál, mint hogy hagyjuk, hogy Isten igéje vezessen minket. Ezért az egyház a nagyböjti vasárnapokon felolvasott evangéliumi szakaszok által különösen mély találkozáshoz vezet minket az Úrral. Végigjáratja velünk a keresztény beavatás útjának szakaszait: a katekumenekkel az újjászületés szentségében való részesedésre készülve, a megkereszteltekkel pedig azért, hogy új és meghatározó lépéseket tegyenek Krisztus követésében, és teljesebben ajándékozzák magukat neki.

Nagyböjt első vasárnapja nyilvánvalóvá teszi számunkra, mit jelent emberként élni ezen a földön. A kísértések elleni győzedelmes harc, mellyel kezdetét veszi Krisztus küldetése, meghívás arra, hogy tudatára ébredjünk saját törékenységünknek, és így befogadjuk a kegyelmet, amely megszabadít a bűntől és új erőt ad Krisztusban, aki az út, az igazság és az élet (vö. Ordo Initiationis Christianae Adultorum, 25). Határozott felhívás ez, hogy emlékezzünk arra, hogy a keresztény hit – Jézus példájára és vele egységben – egyúttal harc „ennek a sötét világnak kormányzói” ellen (Ef 6,12), ahol a Sátán működik és nem fárad bele ma sem, hogy megkísértse az embert, aki az Úrhoz akar közeledni: Krisztus győzelemmel kerül ki a kísértésből, hogy a mi szívünket is megnyissa a reményre és vezessen bennünket, hogy legyőzzük a rossz csábítását.

Az Urunk színeváltozásáról szóló evangéliumi részlet Krisztus dicsőségét állítja szemünk elé, amely előrevételezi a feltámadást, és hírül adja, hogy az ember istenivé válik. A keresztény közösség tudatára ébred, hogy velük is az történik, mint Péterrel, Jakabbal és Jánossal – Jézus „fölment külön velük egy magas hegyre” (vö. Mt 17,1) –, hogy mint fiak a Fiúban újra befogadják Krisztust, Isten kegyelmének ajándékát: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” (Mt 17,5) Meghívás ez arra, hogy eltávolodjunk a hétköznapi élet zajától azért, hogy elmélyüljünk Isten jelenlétében: Ő mindennap szeretne Igéjével lelkünk mélyére hatolni, ahol az megkülönbözteti a jót és a rosszat (vö. Zsid 4,12), és megerősíti az Úr követésére irányuló akaratot.

Jézusnak a szamariai asszonyhoz intézett kérése: „Adj innom!” (Jn 4,7) – amelyet a harmadik vasárnap liturgiájában hallunk –, kifejezi Isten vágyát minden ember iránt, és szeretné felébreszteni szívünkben annak a víznek az ajándéka iránti vágyat, „amely örök életre szökellő vízforrás lesz” bennünk (Jn 4,14). Ez a Szentlélek ajándéka, aki a keresztényeket „igazi imádókká” teszi, akik tudnak „lélekben és igazságban” (vö. Jn 4,23) imádkozni az Atyához. Csak ez a víz olthatja a jó, az igazság és a szépség iránti szomjunkat! Csak ez, a Fiútól kapott víz öntözi meg nyugtalan és elégedetlen lelkünk pusztaságát, „amíg meg nem pihen Istenben”, ahogy ezt Szent Ágoston híres szavai kifejezik.

A következő vasárnap a vakon született emberről szóló szakasz úgy mutatja be Krisztust mint a világ világosságát. Az evangélium mindannyiunkat megszólít: „Hiszel az Emberfiában?” „Hiszek, Uram!” (Jn 9,35.38), jelenti ki örömmel a vakon született, s ezt minden hívő nevében mondja. A gyógyulás csodája azt fejezi ki, hogy Krisztus szemünkkel együtt a belső látásunkat is meg akarja nyitni, hogy hitünk egyre mélyebbé váljon és fel tudjuk ismerni benne egyetlen Üdvözítőnket. Ő bevilágítja az élet minden sötétségét, és segíti az embert, hogy a „fény szülötteként” éljen.

Amikor az ötödik vasárnapon Lázár feltámasztását hirdetik nekünk, akkor létünk utolsó misztériuma előtt állunk: „Én vagyok a feltámadás és az élet. ... Hiszed ezt?” (Jn 11, 25-26). Ekkor az egész keresztény közösség – Mártával együtt – teljes reményét őszintén újra a Názáreti Jézusba helyezi: „Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy Te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön” (Jn 11,27). A Jézussal való közösség ebben az életben felkészít minket, hogy átlépjünk a halál küszöbén, és örökké Benne éljünk. A holtak feltámadásában való hit és az örök élet reménye megnyitják látásunkat létünk végső értelmére: Isten a feltámadásra és az életre teremtette az embert, és ez az igazság adja meg a valódi és végső dimenzióját az emberek életének, személyes és társadalmi létüknek, a kultúrának, a politikának, a gazdaságnak. A hit fénye nélkül az egész világegyetem ott marad egy sírboltba zárva jövő és remény nélkül.

A nagyböjti út a húsvéti szent három napban, különösen a szent éjszaka nagy virrasztásában teljesedik ki: keresztségi fogadalmunk megújításával újra megerősítjük, hogy Krisztus életünk Ura, azé az életé, amit Istentől kaptunk, amikor újjászülettünk „vízből és Szentlélekből”. Ismét megerősítjük szilárd elhatározásunkat, hogy válaszolunk a kegyelem működésére és ezáltal tanítványai leszünk.

3. A keresztség szentsége által történő elmerülésünk Krisztus halálában és feltámadásában, mindennap arra ösztönöz bennünket, hogy megszabadítsuk szívünket az anyagi dolgok terhétől, a „földdel” való önző köteléktől, amely szegénnyé tesz és megakadályoz minket, hogy készségesek és nyitottak legyünk Isten és a felebarát előtt. Isten Krisztusban szeretetként nyilatkoztatta ki magát (vö. 1Jn 4,7–10). Krisztus keresztje, „a kereszt szava” megmutatja Isten üdvözítő erejét (vö. 1Kor 1,18), aki önmagát ajándékozza oda, hogy az embert újra felemelje és megmentse – ez a szeretet legradikálisabb formája (vö. Az Isten szeretet kezd. enc., 12.) A böjt, az alamizsna és az imádság hagyományos gyakorlatain keresztül, amelyek a megtérésre való törekvésünket fejezik ki, a nagyböjt arra nevel minket, hogy egyre radikálisabban éljük meg Krisztus szeretetét. A böjt, amelynek különböző motivációi lehetnek, a keresztény ember számára mély, vallási értelmet nyer: szegényebbé téve asztalunkat megtanuljuk legyőzni önzésünket, hogy az ajándékozás és a szeretet logikája szerint éljünk. Elviselve valaminek a hiányát – és nem csak a fölöslegről való lemondást –, megtanuljuk levenni tekintetünket az „énünkről”, hogy felfedezzünk Valakit magunk mellett és felismerjük Istent sok testvérünk arcán. A keresztény számára a böjt egyáltalán nem magába zárkózás, hanem még inkább megnyílás Isten felé és az emberek szükségletei előtt, és ezáltal az Isten iránti szeretet egyben felebaráti szeretet is (vö. Mk 12,31).

Utunk során szembetalálkozunk a birtoklás és a pénzsóvárság kísértésével is, amelyek Isten elsőbbségét veszélyeztetik életünkben. A birtoklás vágyának következményei erőszak, hatalommal való visszaélés és halál. Ezért az Egyház – különösen a nagyböjti időben – arra hív, hogy gyakoroljuk az alamizsnaadást, vagyis javaink másokkal való megosztásának képességét. A javak bálványozása azonban nemcsak eltávolít másoktól, hanem üressé, boldogtalanná teszi az embert, becsapja, áltatja anélkül, hogy megvalósítaná, amit ígér, mert az anyagi javakat Isten helyére teszi, aki az élet egyetlen forrása. Hogyan is érthetnénk meg Isten atyai jóságát, ha a szívünk önmagunkkal és saját terveinkkel van tele, és azzal álltatjuk magunkat, hogy ezekkel biztosíthatjuk jövőnket? A kísértés az, hogy úgy gondolkodunk, mint a példabeszédben szereplő gazdag: „Ember, van annyid, hogy sok évig elég...”. Ismerjük az Úr ítéletét: „Esztelen, még az éjjel visszakérik tőled lelkedet...” (Lk 12,19-20) Az alamizsna gyakorlata felhívás arra, hogy Isten legyen számunkra az első és odafigyeljünk a másik emberre, hogy újra felfedezzük jóságos Atyánkat és megtapasztaljuk irgalmát.

Az Egyház az egész nagyböjti időszakban különösen bőven adja nekünk Isten igéjét. Róla elmélkedve és magunkévá téve, megélve a mindennapokban, megtanuljuk az imádságnak egy értékes és semmivel nem helyettesíthető formáját, mert az Istenre való odafigyelés, aki továbbra is szól hozzánk szívünkben, táplálja hitbeli előrehaladásunkat, melyet keresztségünk napján kezdtünk el. Az imádság lehetővé teszi azt is, hogy új módon fogjuk fel az időt: az örökkévalóság és a természetfeletti távlata nélkül ugyanis az idő csupán egy olyan távlat felé vezeti lépteinket, amelynek nincs jövője. Az imádságban azonban időt találunk Istenre, ezáltal felismerjük, hogy „az Ő igéi nem múlnak el” (vö. Mk 13,31), és abba a bensőséges közösségbe lépünk vele, „amit senki el nem vehet tőlünk” (vö. Jn 16,22) és amely megnyit bennünket arra a reményre, amelyben nem csalódunk, az örök életre.

Összefoglalva: nagyböjti utunk, amelynek során a kereszt misztériumát szemléljük, azt jelenti, hogy Krisztushoz „hasonulunk a halálban” (vö. Fil 3, 11) azért, hogy mély megtérés menjen végbe életünkben. Vagyis hagyjuk, hogy a Szentlélek működése átalakítson bennünket, ahogy Szent Pállal történt a damaszkuszi úton; határozottan Isten akarata szerint irányítsuk életünket; szabaduljunk meg önzésünktől úgy, hogy legyőzzük a másokon való uralkodás ösztönét és megnyíljunk Krisztus szeretetére. A nagyböjti időszak megfelelő alkalom arra, hogy felismerjük gyengeségünket, őszintén megvizsgálva életünket befogadjuk a bűnbánat szentségének megújító kegyelmét és határozottan Krisztus felé haladjunk.

Kedves Testvéreim! A Megváltónkkal való személyes találkozás által, valamint a böjtön, az alamizsnán és az imádságon keresztül a megtérés útja a húsvét felé arra segít, hogy újra felfedezzük keresztségünket. Az idei nagyböjtben újítsuk meg készségünket annak a kegyelemnek a befogadására, amit Isten akkor nekünk ajándékozott azért, hogy megvilágítsa és vezesse minden tevékenységünket. Arra vagyunk hivatottak, hogy Jézus egyre nagylelkűbb és hitelesebb követésében minden nap megéljük mindazt, amit e szentség jelent és megvalósít. Ezen az utunkon rábízzuk magunkat a Szűzanyára, aki világra hozta Isten Igéjét hitben és testben, hogy úgy, mint ő, elmerüljünk Fiának, Jézusnak halálában és feltámadásában, és örök életünk legyen. - XVI. Benedek pápa - (forrás:Magyar Kurír)

......vissza a lap tetejére

 

 

Kezdődik a nagyböjt

A húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt kezdete, a hamvazószerda idén március 9-ére esik. A nagyböjt a keresztények számára bűnbánati időszak, amely alkalmat ad a lemondásra, a hitben való elmélyülésre és kiengesztelődésre, hogy méltóképpen felkészülhessenek Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére.


hamuHamvazószerda abból az ősi hagyományból ered, hogy a hívők a vezeklés részeként hamut szórtak a fejükre. Ennek emlékét a mai napig őrzi a szertartás: az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon (és nagyböjt első vasárnapján) keresztet rajzol a hívek homlokára, miközben ezt mondja: Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel! A hamu egyszerre jelképezi az elmúlást és a megtisztulást.

Mivel a vasárnapokat az Egyház nem számítja böjti napnak, a VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt, így hamvazószerdától húsvét vasárnapig a böjti napok száma éppen negyvenet tesz ki.

Miért éppen negyven napig tart a nagyböjt? A Szentírásban számos esemény kapcsolódik a negyvenes számhoz, ami ezeknek a jelentőségét hangsúlyozza. Jézus Krisztus nyilvános működésének megkezdése előtt negyven napot töltött a pusztában. Negyven napig tartott a vízözön, negyven évig vándorolt a pusztában a zsidó nép, Mózes negyven napig tartózkodott a Sínai hegyen és Jónás próféta negyven napos böjtöt hirdetett Ninivében.

A böjt vallásos gyakorlata a figyelem középpontjába állítja a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozat és a könyörgés fontosságát, jelzi az ember Isten iránt tanúsított szeretetét és az érte való áldozatvállalását. Nagyböjtben a keresztények különös figyelmet fordítanak a szegények megsegítésére is.

Az Egyház hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt rendel: a 18 és 60 év közötti híveknek csak háromszor lehet étkezniük és egyszer jóllakniuk. E két napon és nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst.

 

......vissza a lap tetejére

 

 

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 6, 24–34) - 2011. február 27., évközi 8. vasárnap

 

A mai evangélium bevezető mondata így is megfogalmazható: „Aki megélhetése fölött aggódik, könnyen a Mammon szolgálatába kerül. Mit takar ez a szó: mammon? Az arám mamóna szó görög változata. Jelentése: megbízható, biztos, ami biztonságban van. A Talmudban gyakran szerepel, máshol alig az ószövetség irataiban. Jézus csaknem személyként említi, démoni hatalomra vonatkoztatja, amely a kapzsi emberen úrrá lesz, és amelynek szolgálatával Isten szolgálatát nem lehet összeegyeztetni. (Haag Lexikon)

Nagyon szereti a lelkem Jézus beszédei között ezt az isteni gondviselésbe vetett hitre biztatót. Assisi Szent Ferenc, ahogy ő fogalmazta, „sine glossa” követendő magatartás, ég madaraiamire Jézus biztat. Hozhatnék példát a Fiorettiből, ahogyan a „Szegénység úrnőt” szolgáló Ferenc megélte a Gondviselőbe vetett hitet. Mégsem ezt teszem most, és előrebocsátom: csak a példa kedvéért írom le, ahogy szüleim életében jelentkezett a nem önként vállalt szolgálata a szegénység urának.

Előbb azonban nézem az ég madarait, az ablakomban morzsákat csipegető galambokat. A városokban komoly gondot okoznak ezek a galambok. Egyesek szerint úgy tudnánk megszabadulni tőlük, ha nem etetnék őket. Nem a vita kedvéért említem, de valakinek a közelmúlt történelmében már támadt ilyen ötlete, és ukrán emberek millióitól „szabadult meg” a nagy vezér. Ne hasonlítsuk össze a madarakat az emberekkel? De Jézus is példaként állítja elénk a madarakat. A madarak is verekszenek az élelem miatt, de szaporodnak és sokasodnak, mert ha jóllakott, a maradékot otthagyja a gyengébbnek. Az ember nem tud eléggé jóllakni a javakkal, a javak szimbólumával, a pénzzel sohasem. A madarak nem ismerik a Mammont, egyszerűen csak élni akarnak.

Az ember is élni akar, a legnehezebb körülmények között is, és ez a normális emberi magatartás. Szüleim példáját írom le, de – ismétlem – a példa kedvéért. Apám hat éves korában árván maradt nővérével és öccsével. „Fiam, olyan gyerekkorom volt, hogy nagyon gyakran a kenyérhajat is megettem volna, de még az sem volt” – emlegette gyakran. Tizenegy éves korában egy család örökbe fogadta, de keményen dolgoznia kellett. Miután megnősült huszonhat éves korában, az örökbefogadó család kitagadta. Olyan helyzetbe kerültek a 30-as évek gazdasági válsága idején, hogy apám húsz kilométert gyalogolt, hogy reggel hat órára beérjen az „emberpiacra”, munkát remélve. A hátán volt egy tarisznya, abban egy darab kenyér. Ha nem kapott munkát, nem evett semmit, hogy anyámnak és nővéremnek megmaradjon a tarisznya tartalma, mert kevés volt a tartalék otthon. Ha felfogadták például tuskózás munkára, a tuskó töredékeiből a tarisznyájában vihetett haza is, hogy anyám főzni tudjon. Ha megfőtt a szegényes eledel, anyám belocsolta a tüzet, hogy másnapra is legyen mivel tüzet rakni és főzni. Ennek következtében téli időszakban olyan hideg volt a lakásban, hogy a nővérem ajkai kék színre változtak. Később, amikor apámat felvették a gyárba segédmunkásnak, javult a család helyzete, de sohasem lettek gazdagok. Mindig reggeltől estig keményen dolgoztak. Apám nyolcvanöt, anyám nyolcvanhét évet élt.

Remélem, nem szorul magyarázatra, hogy miért példa egy ilyen jelentéktelennek látszó emberi élet, ha a Gondviselésbe vetett hitről elmélkedünk.

Forrás: Buzgán József - Magyar Kurír

......vissza a lap tetejére

 

 

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 5, 17-37)

    2011. február 13., évközi 6. vasárnap

"Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.(...) "

A próféták és a farizeusok pártja különös feladatának tekintette évszázadokon át, hogy ébren tartsák a nemzetben a törvény mindenek fölötti tiszteletét. Ez a párt abban látta küldetését, hogy a törvény szellemében az élet legapróbb részleteire készített szabályt. 
Amikor eljött Jézus, szembeszállt a farizeusokkal. Nem egyszer tett olyat, ami a törvénnyel ellenkezett. Magától érthető tehát, hogy a nemzet ellenségének tartották. Jézusnak természetesen védekeznie kellett volna. Nem védekezett. Ellenkezőleg, megerősítette a törvény fontosságát az ember életében, de valamit a törvénytisztelő farizeusokkal szemben nagyon erősen kihangsúlyozott: nem az ember van a törvényért, hanem a törvény az emberért. Ma elhangzott tanítását azért mégsem egyszerű megérteni, és a megértésnek is több szintje van.
Első szint: szószerinti értelem. Jézus azért jött, hogy tökéletesítse a mózesi törvényt, hogy abból egy pont sem maradjon el, hogy ne csak a cselekedetet tartsuk bűnnek, hanem már a törvénnyel ellenkező gondolatot is. Ezt a tőle megszokott módon ki is sarkítja a lehetetlenségig, ad abszurdum. Ez az értelmezés nem jó, mert a lehetetlenre senki sem vállalkozik. Olyan parancsot, amit lehetetlen teljesíteni, meg sem kísérli az ember követni. Ez az értelmezés zsákutca, félreértése a jézusi tanításnak.
Második szint: arra ösztönöz ezzel a tanítással Krisztus, hogy ne a felszínen lássuk és értelmezzük az emberi cselekedeteket, a bűnt és az erényt, hanem hatoljunk mélyebbre, vegyük észre, hogy a tettek a gondolatokból fakadnak. A jó és a rossz, mint mag ott van mindenkiben. Bizonyos körülmények között ez a mag csirázni kezd a föld alatt (tudat alatt), majd megjelenik a felszínen (a tudatban), ez a gondolat, mely már észlelhető, ellenőrizhető, kezelhető. A világirodalom egyik jeles alkotása ezt csodálatos szimbolikával mondja el. Saint-Exupery, A kis herceg című bájos és bölcs könyvében ír egy majomkenyérfáról.

 majomkenyerfa   „Megjegyeztem neki, hogy a majomkenyérfák nem cserjék, hanem hatalmas, templomtorony nagyságú fák, és magával vihetne akár egy csordára való elefántot is: egyetlenegy majomkenyérfával sem bírnának el. ... Mielőtt megnőnek, a majomkenyérfák is úgy kezdik, hogy kicsinyek....
Nos, mint minden bolygón, a kis hercegén is voltak jó növények meg rossz növények: tehát voltak jó növényektől származó jó magvak meg rossz növényektől származó rossz magvak is. A magvak azonban láthatatlanok. A föld titkos mélyén alusznak, míg csak az egyiknek eszébe nem jut, hogy fölébredjen... akkor nyújtózik egyet, és először csak egy elbűvölő, ártatlan kis hajtással kezd félénken a nap felé kapaszkodni. Ha rózsa vagy retek hajtása, hadd nőjön kedvére. De ha rossz növényről van szó, mihelyt fölismertük, azonnal ki kell tépni. A kis herceg bolygóján pedig félelmetes magvak voltak: majomkenyérfa-magvak. A bolygó egész földjét megfertőzték. A majomkenyérfával meg úgy van, hogy ha az ember későn kap észbe, soha többé nem bír megszabadulni tőle. Egyszerűen elborítja a bolygót. Átlyuggatja a gyökereivel. Ha aztán a bolygó túl kicsi, a majomkenyérfák meg túl sokan vannak, előbb-utóbb szétrobbantják. 
- Fegyelem kérdése - mondta egyszer később a kis herceg. Miután reggel gondosan rendbe szedte magát az ember, gondosan rendbe kell szednie a bolygóját is. Neki kell látnia, s annak rendje és módja szerint ki kell gyomlálnia a majomkenyérfákat, mihelyt meg tudja különböztetni őket a rózsáktól, mert amíg egészen zsengék, nagyon hasonlítanak egymáshoz. Igen unalmas munka, de igen könnyű....
Néha semmi baj sem származik belőle, ha valamilyen munkát későbbre halasztunk. De mindig végzetes következményekkel jár, ha a majomkenyérfákról van szó. Tudok egy bolygót: lusta gazdája volt, figyelmen kívül hagyott három cserjét...
Itt van, ezt a bolygót rajzoltam a kis herceg útmutatása szerint. Sosem szerettem az erkölcsi intelmek modorában írni; a majomkenyérfák veszedelmét azonban olyan kevéssé ismerik, és azt, aki netán egy kis bolygóra tévedne, akkor kockázat fenyegeti, hogy ezúttal kivételesen legyőzöm a viszolygásomat, és azt mondom: "Gyerekek! Ügyeljetek a majomkenyérfákra!" Azért dolgoztam annyit ezen a rajzon, hogy figyelmeztessem barátaimat egy veszélyre, melyet nem ismernek, noha régtől fogva ott leselkedik a sarkukban, akárcsak az enyémben. A tanulság, melyet nyújtok, megéri a fáradságot. Lehet, hogy fölteszitek majd a kérdést: "Miért nincs több ilyen nagyszabású rajz a könyvben, amilyen a majomkenyérfáké?" Erre egyszerű a válasz: "Próbálni próbáltam, de nem sikerült. Amikor a majomkenyérfákat rajzoltam, lelkesített az az érzés, hogy sürgősen kell cselekednem.”

Minden, amit a törvény parancsol az embernek, ésszerű, de gyakran hosszú következtetések után képes belátni ésszerűségét, és ezt is csak akkor, ha higgadt, szenvedélyektől mentes. Cselekedni vagy eldönteni, hogy nem teszem, gyakran gyorsan kell. Ilyenkor a törvény nélkülözhetetlen segítség. Még az is jó, ha valaki ismeri már magát, és saját törvényeket állít magának, hogy fáradtan vagy váratlan helyzetben is helyesen döntsön.

    A harmadik szint: Ha még mélyebbre hatolunk, a rossz gyökerét is megtaláljuk. Aki erre képes, már csírájában meg tudja akadályozni, hogy a majomkenyérfa élni tudjon, és veszélyeztesse a bolygót.

Forrás: - „Magyar Kurír” - Buzgán József

......vissza a lap tetejére

 

 

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 5,13-16) - 2011. február 6., évközi 5. vasárnap

 

 

Első hallásra a sóról és világosságról mondott két hasonlat úgy tűnik, pusztán jelkép. Ha így lenne, a föld sója itt azt jelenti, hogy Jézus tanítványainak, az a rendeltetésük, hogy az emberek közösségét Isten szemében értékessé tegyék jelenlétükkel, mert őket már az örökkévalóságra alkalmassá változtatta a „jó hír”. A világ világossága pedig azt jelenti, hogy Isten üzenetét, a jó hírt (evangéliumot) hirdetve és követve, világosságot hordozzanak a világban Krisztus tanítványai. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a Bibliában a világosság szó jelentését, azt találjuk, hogy ez a szó nemcsak a jelképek területére tartozik, hanem a fizika, a metafizika, a misztika, az élettan és az erkölcs világában is valós értéket hordoz. Azt hiszem nem haszontalan betekinteni ezekre a területekre.

A bibliai teremtéstörténet azzal kezdődik, hogy Isten megteremti a világosságot. Nem szerencsés dolog a bibliai írásokban természettudományt keresni, de nagyon érdekes és a legújabb korból származó a következő felismerés, melyet DE BROGLIE, "Fizika és mikrofizika" című könyvében ír: „Ma már kísérletekből tudjuk, hogy a magában fennálló energia át tud menni az anyagi formából fénybe és viszont. Megvan a bizonyíték, hogy a fény és az anyag nem más, mint az energiának két különböző megnyilvánulása... A fény a leggyorsabb, legfinomabb és legkötetlenebb minden megnyilvánuló energiaforma között.”

És ez a fizikus talán átlépve illetékességi területét, leírja még: „Ha szabad folyást engedünk képzelőerőnknek, akkor az idők kezdetén mindenképpen ott sejthetjük az istenifiat_lux FIAT LUX -ot, a Legyen világosság! -ot. A lét elején csak a fény volt és semmi más. Ez a fény szülte azután folytonosan továbbhaladó sűrűsödésével az anyagi mindenséget, amint azt ma – hála a fénynek – láthatjuk. Egykor, az idők teljességében a mindenség talán visszatalál eredeti tisztaságához, amikor majd felbomlik, és újra fénnyé változik.”

Mivel a fény az anyag ill. energia legtisztább formája, a legközelebb van ahhoz, amit mi láthatatlan, szellemi vagy lelki világnak nevezünk. Ezért is van, hogyha valamit megértettünk, azt szoktuk mondani: „megvilágosodott előttem”, „felvilágosítottak” stb. Ugyancsak érdekes – nem is tudom milyen területre sorolható e jelenség – amit Moody Élet az élet után című könyvében ír azoknak az embereknek a tapasztalatáról, élményéről, akiket sikerült visszahozni a klinikai halál állapotából. Röviden idézek a könyvéből:
„Az általam tanulmányozott közlésekben a leginkább bámulatba ejt az az elem, mely az egyénekre a legnagyobb hatással volt: egy nagyon ragyogó fénnyel való találkozás. ...Szokatlan megjelenési formája ellenére egy személy sem kételkedett abban, hogy ez a fény élőlény, Fénylény. Személyi tulajdonsága és félreismerhetetlen személyi jegyei vannak. Leírhatatlan szeretet és melegség árad a haldoklóra ebből a lényből......”

Mivel a világosság a legtisztább energia, a sötétség pedig ennek hiánya, jelképnek is nagyon alkalmas a kettő ellentétét erkölcsi értelemben használni. Ami bennünk erény, mint pl. a szeretet vagy igazmondás, az bizonyos értelemben energia és hatni képes. A hiányt, vagyis a bűnt pedig hiába palástolom, hatni a világban nem tudok, mert nincs energiám. A legnagyobb energiát erkölcsi értelemben az az ember birtokolja, akiben Isten iránti szeretet van. Ezért írja a nagy misztikus, Keresztes Szent János a következő sorokat:
„Az Egyháznak rendkívül hasznára szolgál csak egy csepp is az ilyen szeretetből. Végre is erre a szeretetre vagyunk teremtve. Akiben ez a szeretet megvolna, egyetlen tette fölérne korábbi ezernyi tettével...Isten mentsen meg benneteket attól, hogy a só megromoljék, mert akkor, ha külsőleg úgy látszik is, mintha történnék valami, alapjában véve munkátok semmit sem fog érni." (Szellemi páros-ének 359-360 old.)

Ezt értette meg Sík Sándor költő is amikor e kis verset megírta:

„Az Isten küld testvéreim tinéktek,
hogy sugarai eleven tüzét, amik arcáról a szívembe égtek,
sugározzam a testvéreknek csendesen szerteszét,
a testvéreknek, kik az éjben járnak,
az Isten küldött szentjánosbogárnak.”

Forrás: Buzgán József - Magyar Kurír

......vissza a lap tetejére

 

 

Urunk bemutatása

Február 2

Jézus születése után 40 nappal, az ószövetségi törvénynek engedelmeskedve, József és Mária bemutatja Őt a Templomban, bemutatva a Törvény által előírt áldozatot. Erre a történetre emlékezve az Egyház gyertyát szentel, innen az ünnep elnevezése. A bulvársajtó és a kereskedelmi média számára február 2-a a „medve kibújásának ünnepe”. Valójában ez a nap a 40. Jézus születése után, már elnevezésében is rendkívül gazdag, s Jeruzsálemben már a 4. századtól ünnepelték.

Nevezik Mária tisztulásának (Purificatio), hiszen az ószövetségi törvény szerint ekkor kellett Máriának szülése utáni áldozatát bemutatnia Lev12). Ez az elnevezés, és az ünnep tartalma a 10. Századtól terjedt el nyugaton. A Keleti Egyház a „Találkozás” Hypapante néven nevezi, a Simeonnal (Lk2,25-35), és Anna próféta asszonnyal való találkozásra utalva (Lk2,34-38). Nevezik még „Urunk bemutatása” ünnepének is, hiszen a gyermek Jézust születése után 40 nappal mutatták be a Templomban, teljesítve a szintén ószövetségi előírásokat: „minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak legyen szentelve!” (Kiv13,2).

A „Gyertyaszentelő Boldogasszony” elnevezés pedig az ekkor végzett szertartásra utal, ami már a 4. Századtól elterjedt a Római Egyházban. Az elnevezések jelzik azt a szimbolikus és szakrális gazdagságot, amely az ünnep mögött meghúzódik.

Manapság talán a „Találkozás” elnevezés a legtalálóbb, hiszen ebben az ünnepben találkozik az Ó és Újszövetség, a Törvény és az Evangélium, hiszen a keresztény értelmezés szerint az Ószövetség értelme az Újban tárul föl, az Újszövetség pedig benne gyökerezik az Óban. A Törvény értelme Jézus Krisztusban, az Ő személyében és sorsában tárul föl és teljesedik be. Ugyan akkor ebben az ünnepben, a gyertyaszentelés szimbólumában találkozik a pogányság és a kereszténység is. A Debreczeni-kódex szerint: „régönte a rómaiak Mars isten anyjának tiszteletére, kit ők Februárnak hívnak vala, minden ötödik esztendőben, égő fáklyákkal és szövétnekökkel kerülnek vala mind a városszerte…” A pogány római szertartást, amely ténylegesen élő volt Rebruus és Plútó tiszteletére, s amely abból állt, hogy a várost égő gyertyákkal járták körül, s tisztulási rítusokat végeztek, a római Egyház nem akarta kiirtani, hiszen annak gyökerei kulturálisan és pszichésen is mélyre nyúltak, hanem megkeresztelte ezt a napot, s a világban megjelenő Világosságnak szentelte.

Az ünnep csak később vált Mária-ünneppé, s manapság a Zsinat utáni liturgia ismét Jézust a Világ-Világosságát állítja középpontba. A gyertya maga is, minden archaikus szimbolizmusa mellett Jézust jeleníti meg: a gyertya viasza az Ő emberségét, eleven lángja pedig isteni természetét jelzi.
Karácsony fényére emlékezünk 40 nappal karácsony után. A Világ Világosságának születését ünnepeltük, ma pedig Simeon szava nyomán, Jézus bemutatásában szeretnénk meglátni mi is a Világ Világosságát. 
Gyertyát szentel ma Egyházunk. A gyertya a mai ember számára már nem jelent annyit, sokkal inkább dísz sokak számára, sem mint jeleket hordozó használati eszköz. Fedezzük fel újra a gyertya jelentőségét. 
- fényt ad, világít a sötétben
- lángja barátságos fényt ad
- meleget ad 
- önmagát emészti fel, miközben világít és melegít. 
- lángját óvni kell széltől, vihartól, hirtelen mozdulattól. 
A gyertya Jézust jelképezi számunkra. Ez leginkább a húsvéti vigília kezdetén, a fény liturgiában mutatkozik meg, amikor a húsvéti gyertya lángjáról indul a fény, amely megvilágosít mindent. 
Nekünk is gyertyává kell válnunk. Kapott fényünkkel világítanunk kell, önmagunkkal kell táplálnunk a fényt.
Őriznünk kell a fényt, amelyet kaptunk, védeni vihartól, és melegíteni kell vele, sőt másokat lángra lobbantani.

Urunk, Jézus Krisztus! Gyújtsd fel szívünkben istenséged ismeretének tiszta világosságát, hogy mindig tetszésed szerint éljünk. Mert Te vagy lelkünk és testünk megvilágosítója: Krisztus, Istenünk! és Téged dicsőítünk Atyáddal és éltető Lelkeddel most, és mindörökkön örökké.

......vissza a lap tetejére

 

 

Szent Balázs püspök és vértanú


Ünnepe: február 3

Szent Balázs püspök közbenjárását kérjük a torokbaj és minden más bajból való szabadulásért. Hitünk elűzi a félelmet, és megerősít az Isten követésében.
forrás: Hankovszky Miklós

Az örményországi Szebaszte város püspöke volt. Mielőtt püspökké választották, orvos volt. Lucinius üldözése elől, hívei kérésére, egy barlangba menekült. Később Agricolabalazsaldas helytartó elfogatta. A börtönben egy haldokló gyermek Szent Balázs imádságára megszabadult a torkán akadt halszálkától. - Ez szolgáltatta az alapot a Balázs-áldásra. - Megvesszőzték, majd faállványhoz kötözték. Testét vaskampókkal szaggatták, majd két ifjúval együtt lefejezték. Ereklyéit később Párizsba vitték át. Sok csodás közbenjárásáért a 14 segítő szent közé számítják.
Valóban áll rá a szentmise Kezdőéneke:
Hűséges papot támasztok magamnak - mondja az Úr -
Ő majd mindent szívem szerint tesz,
ahogyan akarom.


A hagyomány szerint az örményországi Szebaszte városának volt a püspöke a IV. században. A börtönben megmentette egy gyermek életét, aki halszálkát nyelt. Ezért keleten és nyugaton már a VI. századtól kezdve kérik közbenjárását a torokbetegség ellen. 316-ban Liciniusz császár idejében lefejezték. Az ünnepéhez kötődő balázs-áldás a XVI. század óta terjedt el. Balázst a középkor óta a 14 segítő szent közé sorolják.

Élete: Nevének megfelelően (Blasius=Basilius=király) igazi királyi lélek volt. Életét az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek véghosszat nem érő sorával szőtte át, halálát pedig a vértanúság bátor hitvallásával pecsételte meg. A 3. század második felében élt, s 316 körül szenvedett vértanúhalált.
Szülővárosában, az örményországi Szebasztéban eredetileg orvosi gyakorlatot folytatott. Mivel azonban igen vallásos életet élt és a testi bajok gyógyítása mellett nagy gondot fordított a lelki sebek behegesztésére is, keresztény testvérei a legközelebbi püspökválasztás alkalmával egy szívvel lelkük pásztorává választották. Balázs meghajolt a nép akarata előtt és ettől kezdve egészen a lelkek gondozására adta magát. Erre nagy szükség is volt, mert Keleten még mindig erősen dühöngött a keresztényüldözés. Konstantin császár társuralkodója, Licinius ugyanis önkényesen túltette magát a 313-ban kiadott milánói türelmi rendeleten és folytatta az üldözést.
Az üldözés Szebasztéba is elhatott és természetesen elsősorban a nyáj pásztorát vette célba. Balázs híveinek unszolására egy időre kitért az üldözők dühe elől. A város közelében egy sziklaüregben vonta meg magát. Szebaszte pogány prefektusa Agricola azonban elfogatta. Miközben a katonák a városba vitték Balázst, amerre haladt, hívei mindenütt eléje vitték betegeiket és ő a kereszt jelével meggyógyította őket. Ekkor gyógyította meg a halszálkától fulladozó gyermeket is.
Agricola először nyájassággal akart Balázsra hatni. "Üdvözlégy Balázs - mondotta -, akit Agricola és az istenek kegyelnek". Mire a szent: "Légy áldott, jó Agricola; de áldott csak akkor leszel, ha nem mondod isteneknek azokat, akik tulajdonképpen ördögök". Az imént még nyájas prefektust teljesen kihozta sodrából ez a bátor felelet, s mivel látta, hogy Balázs állhatatosságát nem tudja megtörni, lefejeztette őt. A hívők emlékezet úgy tudja, hogy a szent püspök közvetlenül halála előtt ígéretet kapott Istentől, hogy mindazok, akik testi vagy lelki bajaikban, főleg torokfájásban az ő közbenjárását kérik biztos meghallgatást remélhetnek.
Szent Balázs segítségülhívása a különböző betegségekben nagyon régi időkre nyúlik vissza. Az ún. balázsolás nyomait Németországban és Csehországban már a középkorban felleljük: A pap két, András-kereszt módjára összeillesztett gyertyát tart a hívők álla alá és megáldja őket e szavak kíséretében: "Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására szabadítson meg téged az Isten a torokbajtól és minden más bajtól". A 14. század közepén dühöngő rettenetes himlő- és pestisjárvány nagymértékben hozzájárult Szent Balázs tiszteletének általánossá válásához. Ez a szörnyű betegség ugyanis legtöbbször torokfájással és fulladási rohamokkal kezdődött. Valószínűleg innét kezdve számítják Szent Balázst a 14 segítő szent közé (Ákos, Balázs, Borbála, Cirjék, Dénes, Egyed, Erazmus, Eustachius, György, Katalin, Margit, Kristóf, Pantaleon, Vitus). Az orvosok, muzsikusok pártfogójaként tiszteljük.

Urunk, Jézus Krisztus! Te megígérted, hogy a Benned hívőket jelek és csodák kísérik. Kérünk, Szent Balázs közbenjárására engedd megéreznünk ajándékozó jóságodat, és erősítsd testi-lelki egészségünket. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

......vissza a lap tetejére

 

A vallás szabadsága, a békéhez vezető út


2010. december 31., péntek 08:00



A Szentatya hagyományosan üzenetet küld a híveknek és minden jóakaratú embernek január 1-jén a béke világnapja alkalmából. A 2011-es dokumentumot, amelyben XVI. Benedek a vallásszabadság témáját állítja középpontba, az alábbiakban közöljük. 



xvi_benedek1. Az új év kezdetén jókívánságommal szeretnék eljutni mindenkihez, minden egyes emberhez: derűt és jólétet, de leginkább békét kívánok. Sajnos a most véget ért esztendőt is üldözés, diszkrimináció, szörnyű erőszakos cselekmények és vallási türelmetlenségből adódó gonosztettek terhelték.
Gondolataim különösképpen Irak kedves földjére irányulnak, amely a vágyott stabilitás és a megbékélés felé vezető úton még mindig erőszakos cselekmények és merényletek színtere. Emlékezetembe idézem a keresztény közösség által nem régen elszenvedett támadást, főként a bagdadi „Örök Segítség Asszonya” szír-katolikus székesegyház elleni aljas merényletet. Az elmúlt év október 31-én két pap és ötven hívő lelte halálát a szentmise ünneplése közben. Ehhez csatlakozott még az ezt követő napokban néhány további támadás, magánházak ellen is, amely félelmet keltett a keresztény közösségben, amelynek sok tagja az emigrációt választaná szívesen jobb életkörülmények reményében. Szeretném kifejezésre juttatni, hogy közel érzem magamhoz egész egyházukat, amely érzést kifejezte a püspöki szinódus nem régen lezajlott Közel-Kelettel foglalkozó rendkívüli ülése is. Ez a találkozó bátorítást fogalmazott meg minden iraki és minden közel-keleti katolikus felé, hogy éljék meg közösségüket és továbbra is tegyenek bátran tanúságot hitükről ezekben az országokban.
Megköszönöm azon kormányok munkáját, akik azon fáradoznak, hogy enyhítsék ezen embertestvéreink szenvedéseit és arra hívom fel a katolikusokat, hogy imádkozzanak hittestvéreikért, akik az erőszaktól és a vallási türelmetlenségtől szenvednek, s legyenek velük szolidárisak. Ennek kapcsán fontosnak éreztem, hogy megosszak mindnyájatokkal néhány gondolatot a vallásszabadságról, amely a békéhez vezető utat jelenti. Fájdalmas ugyanis azt látnunk a világban, hogy a világ egyes tájain valaki nem vallhatja és juttathatja szabadon kifejezésre a vallását, hacsak nem az életét és személyes szabadságát kockáztatva. Más országokban csendesebb, kifinomultabb formái vannak az előítéleteknek és a hívekkel és a vallási szimbólumokkal kapcsolatos szembenállásnak. Jelenleg a keresztények jelentik azt a vallási csoportot, amely a legnagyobb számban szenvedi el az üldöztetést hite miatt. Sokan vannak, akik nap mint nap sértéseknek vannak kitéve vagy félelemben élnek az igazság keresése miatt, Jézus Krisztusba vetett hitük miatt vagy amiatt, hogy őszinte szívvel kérik a vallásszabadság elismerését. Ez mind elfogadhatatlan, mivel sértés Isten és az emberi méltóság ellen, ezenfelül fenyegeti a biztonságot és a békét és meggátolja a teljes értelemben vett emberi fejlődést.1
A vallásszabadságban nyer ugyanis kifejezést az emberi személy sajátos volta, aki ennek megfelelően irányíthatja személyes és közösségi életét Isten felé. A vallásszabadságból érthető meg teljes mértékben az emberi személy identitása, létének értelme és célja. Önkényes módon tagadni vagy korlátozni e szabadságot azt jelenti ezért, hogy az emberi személyről leegyszerűsített képet alkotunk. Ha háttérbe szorítják a vallás közösségi szerepét, akkor a társadalom nem lesz igazságos, mivel nem az emberi személy valódi természetéhez van viszonyítva. Ez pedig lehetetlenné teszi az egész emberiségre kiterjedő hiteles és tartós béke megvalósulását.
Arra bíztatom ezért a jóakaratú férfiakat és nőket, hogy újult erővel küzdjenek egy olyan világért, amelyben mindenki szabadon megvallhatja vallását vagy hitét, és megélheti Isten iránti szeretetét teljes szívével, teljes lelkével és teljes elméjével (vö. Mt 22, 37). Ez az érzés ihleti és vezérli az üzenetet a Béke XLIV. Világnapja alkalmából, amelynek témája A vallásszabadság, a békéhez vezető út.

Az élethez és a lelki élethez való szent jog

2. A vallásszabadsághoz fűződő jog az emberi személy méltóságában gyökerezik.2 Az emberi személy transzcendens természetét nem lehet figyelmen kívül hagyni, vagy elhanyagolni. Isten a férfit és a nőt a maga képére és hasonlatosságára teremtette (vö. Ter 1,27). Ezért minden emberi személynek szent joga van a teljes életre a lelki életre vonatkozóan is. Ha nem ismeri fel szellemi létét, ha nem nyílik meg a transzcendencia felé, akkor az emberi személy magába fordul, nem talál válaszokat a szívében rejlő kérdésekre az élet értelmével kapcsolatban, és nem veheti birtokba a szilárd etikai értékeket, sőt nem tapasztalhatja meg az igazi szabadságot sem, és így nem építhet igazságos társadalmat.3
A Szentírás, tapasztalatunkkal egybehangzó módon, felfedi az emberi méltóság mélyebb értékét: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá? Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad. Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél” (Zsolt 8, 4-7).
Ha előttünk áll az emberi természet fennkölt valósága, mi is átérezzük a zsoltáros bámulatát. Az ember természete úgy nyilvánul meg, mint nyitottság a Misztériumra, mint képesség arra, hogy alapvető kérdéseket tegyünk fel önmagunkkal és a világmindenség eredetével kapcsolatban, s ez bensőségesen megfelel Isten legmagasztosabb szeretetének, amely minden dolog, minden ember és minden nép kezdete és célja.4 A személy transzcendens értelemben vett méltósága a zsidó-keresztény bölcsesség alapvető értéke, de értelme segítségével mindenki felismerheti ezt. E méltóság, ami azt jelenti, hogy az ember képes túllépni saját anyagi létén és az igazságot keresni, egyetemes ként fogandó fel, amely elkerülhetetlenül szükséges egy olyan társadalom építéséhez, amelynek célja az emberség megvalósítása, az ember beteljesítése. Az emberi méltóság alapvető elemeinek, mint az élethez való jognak és a vallásszabadságnak az elismerése olyan feltétel, amely erkölcsi értelemben feltétele minden társadalmi és jogi berendezkedés legitimitásának.

Vallásszabadság és kölcsönös tisztelet

3. A vallásszabadság az erkölcsi szabadság alapja. Valóban, az igazságra és a jóra való nyitottság, az Isten felé való megnyílás, amely az ember természetében rejlik, teljes méltóságot kölcsönöz minden embernek és biztosítja a személyek között a kölcsönös tiszteletet. Ezért a vallásszabadságot nem csupán úgy kell értelmeznünk, mint a tiltásoktól való mentességet, hanem még ezt megelőzően úgy, mint annak a lehetőségét, hogy döntéseinket az igazságnak megfelelő módon hozhassuk meg.
A szabadság és a tisztelet között felbonthatatlan kapcsolat áll fenn. Valóban, „az erkölcsi törvény az egyes embert és a csoportokat arra kötelezi, hogy a maguk jogainak érvényesítésénél legyenek tekintettel mások jogaira, mások iránt való kötelességeikre és mindenki közös javára”.5
Az olyan szabadság, amely Istennel szemben ellenséges vagy közömbös, végül ellentmond önmagának és nem biztosítja a másik ember teljes tiszteletét. Az olyan akaratnak, amely azt tartja magáról, hogy alapvetően képtelen az igazság és a jó keresésére, nincsen objektív értelme, ami a cselekvést megokolná, csak az, amit a pillanatnyi és múló érdekek diktálnak, és nincsen „identitása”, amelyet őriznie és építeni kellene valóban szabad és tudatos döntések révén. Ezért nem várhatja el a tiszteletet más „akaratok” részéről, amennyiben ezek is el vannak választva létezésük mélyebb értelmétől, és így nem juttathatnak érvényre más „értelmet”, sőt semmilyen „értelmet”. Illúzió csupán, hogy az erkölcsi relativizmusban meglelhetjük a békés együttélés kulcsát – valójában megosztottság ered belőle és a többi emberi lény méltóságának tagadása. Érthető tehát, hogy az emberi személy egységének kettős dimenziót kell tulajdonítanunk: meg kell különböztetnünk a vallásos egységet és atársas egységet. Ezzel kapcsolatban elképzelhetetlen, hogy a hívőknek „el kelljen nyomniuk lényük egy részét, hitüket, ahhoz, hogy tevékeny állampolgárok lehessenek. Soha nem szabadna szükségesnek lennie, hogy valaki megtagadja Istent ahhoz, hogy jogait élvezhesse”.6
A család a szabadság és a béke iskolája

4. Ha a vallásszabadság a békéhez vezető út, a vallásos nevelés a legmegfelelőbb út arra, hogy az eljövendő nemzedékeket hozzászoktassuk: ismerje fel a másik emberben testvérét, akivel együtt kell élnie és együtt kell dolgoznia, hogy mindenki az emberiség egyetlen nagy családja tagjának érezhesse magát, ahonnan senki sincsen kizárva.
A házasságon mint egy férfi és egy nő bensőséges egységén és kölcsönösen kiegészítő voltán alapuló család úgy illeszkedik ebbe a kérdéskörbe mint a gyermekek társadalmi, kulturális, erkölcsi és lelki képzésének és növekedésének első iskolája. A gyermekeknek apjukban és anyjukban kellene megtalálniuk az első tanúkat, akik az igazságra és az istenszeretetre irányozott életet mutatják be a számukra. A szülőknek szabadságot kellene biztosítani rá, hogy kényszerek nélkül és felelősen adhassák tovább hitbeli, értékeket adó, kulturális örökségüket. A család az emberi társadalom alapsejtje, ez az elsődleges helyszíne a harmonikus kapcsolatokra való felkészülésnek, az emberi, nemzeti, nemzetközi együttélés minden területén. Ez az az út, amelyen tudatosan járnunk kell, hogy szilárd és szolidáris társadalmi szövetet építsünk, hogy felkészítsük a fiatalokat felelősségeik elvállalására az életben, egy szabad társadalomban, a megértés és a béke légkörében.

Közös kincs

5. Ki lehet jelenteni, hogy az emberi személy méltóságában gyökerező alapvető jogok és szabadságok között a vallásszabadságot különleges hely illeti meg. Amikor a vallásszabadságot elismerik, az emberi személy méltóságának gyökerét tiszteletben tartják és megerősödik a népek ethosza és intézményei. Ellenben ha megtagadják a vallásszabadságot, ha valahol arra törekszenek, hogy meggátoljanak embereket vallásuk vagy hitük megvallásában és az ezek szerint való életvitelben, ott megsértik az emberi méltóságot és veszélybe kerül az igazságosság és a béke, mert ezek azon igaz társadalmi renden alapulnak, amelyet a Legfőbb Igaz és a Legfőbb Jó hozott létre.
A vallásszabadság ebben az értelemben a politikai és a jogi civilizáció vívmánya is.Alapvető javunk: minden személynek lehetősége kell, hogy legyen, hogy szabadon megvallja, kinyilvánítsa, egyénileg vagy közösségileg a saját vallását vagy a saját hitét, úgy nyilvánosan, mint privát szférájában, az oktatásban, a gyakorlatban, a publikációkban, az istentiszteletben és a szertartásokban. Nem volna szabad akadályba ütköznie akkor sem senkinek, ha esetleg más valláshoz kíván csatlakozni, vagy egyet sem akar magáénak vallani. Ebben a tekintetben a nemzetközi jogrend emblematikus jelentőségű és alapvető hivatkozási pont az egyes államok számára, mivel semmilyen megszorítást nem enged meg a vallásszabadság tekintetében, kivéve a közrend jogos érdekét, amit az igazságosság határoz meg.7 A nemzetközi jogrend így a vallási jellegű jogoknak ugyanazt a státust ismeri el, mint az élethez és a személyi szabadsághoz való jognak, s ez is bizonyítja, hogy ezek is hozzátartoznak az emberi jogoknak a lényegi magjához, azokhoz az egyetemes és természetes jogokhoz, amit az emberi jogalkotás soha nem tagadhat meg.
A vallásszabadság nem kizárólagosan a hívőké, hanem a föld minden népe teljes családjának közös kincse. Kikerülhetetlen alkotóeleme minden jogállamnak: nem lehet megtagadni anélkül, hogy ezzel egyidejűleg ne szenvedne csorbát minden alapvető jog és szabadság, mivel a vallásszabadság ezeknek a szintézise és csúcsa. A vallásszabadság „a lakmuszpapír, amely megmutatja, tiszteletben tartják-e az összes többi emberi jogot”.8 Minthogy a leginkább emberi képességek gyakorlását segíti elő, megteremti az előfeltételeket ahhoz a sokoldalú fejlődéshez, amely az emberi személy teljességére vonatkozik, annak egységében és minden dimenziójában.9
A vallás nyilvános dimenziója

6. A vallásszabadság, minden más szabadsághoz hasonlóan, noha a személyes szférában mozog, a többi emberrel való kapcsolatban nyilvánul meg. Az olyan szabadság, amelyben nincsen kapcsolat, nem teljes szabadság. A vallásszabadság sem merül ki az egyéni dimenzióban, hanem a közösségben és a társadalomban válik valóra, a személy társas lény voltának és a vallás nyilvános természetének megfelelően.
Az emberi kapcsolatok a vallásszabadság fontos összetevőjét jelentik, s ez arra indítja a hívők közösségét, hogy gyakorolja a szolidaritást a közjó érdekében. Ebben a közösségi dimenzióban minden személy egyedi és megismételhetetlen marad és ugyanakkor így teljesedik ki és valósítja meg önmagát teljes mértékben.
Tagadhatatlan az a hozzájárulás, amit a vallási közösségek adnak a társadalmaknak. Sok olyan karitatív és kulturális intézmény létezik, amely tanúsítja a hívők konstruktív jelenlétét a társadalmi életben. Még fontosabb ennél is az az etikai segítség, amit a vallás a politika terén nyújthat. Ezt nem volna szabad a perifériára szorítani vagy megtiltani, hanem úgy kellene felfogni, mint értékes hozzájárulást a közjó előmozdítása érdekében. Ebben az összefüggésben meg kell említenünk a kultúra vallási dimenzióját, amelyet évszázadok tanúsítanak a vallás társadalmi és főként etikai hozadékaként. Ez a dimenzió semmiképpen nem jelenti azok megkülönböztetését, akik nem osztoznak a hitben, hanem inkább erősíti a társadalmi összetartozást, integrációt és szolidaritást.

A vallásszabadság mint a szabadság és a civilizáció ereje, eszközként történő használatának veszélyei

7. A vallásszabadság eszközként való használata olyan rejtett érdekek álcázása érdekében, mint például a fennálló rend felforgatása, erőforrások megszerzése vagy a hatalom megtartása egy bizonyos csoport részéről, hatalmas károkat okozhat a társadalomnak. A fanatizmust, a fundamentalizmust, az emberi méltósággal szembenálló gyakorlatokat nem lehet sohasem igazolni, s még kevésbé lehet, ha ezeket a vallás nevében követik el. Egy vallás gyakorlását nem lehet eszközként felhasználni és nem lehet erővel senkire rákényszeríteni. Arra van tehát szükség, hogy az államok és az emberek különböző közösségei ne felejtkezzenek el róla, hogy a vallásszabadság az igazság keresésének feltétele és az igazságot nem lehet senkire sem erőszakkal rákényszeríteni, csak „az igazság saját erejével”.10 Ebben az értelemben a vallás a civil és politikai társadalomban pozitív és javaslattevő erőtképvisel.
Hogyan lehetne tagadni a nagy vallások hozzájárulását a civilizáció fejlődéséhez? Isten őszinte keresése az emberi méltóság nagyobb tiszteletére vezetett. A keresztény közösségek, értékeik és alapelveik kincsestárával komolyan hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek és a népek ráébredjenek önnön identitásukra és méltóságukra, meghódítsák a demokratikus intézményeket és megszilárdítsák az emberi jogokat és kötelességeket.
A keresztények ma is, ebben a globalizált világban, nemcsak arra kaptak meghívást, hogy civil, gazdasági és politikai értelemben felelős elkötelezettséggel ténykedjenek, hanem arra is, hogy szeretetük és hitük tanúságtétele révén fáradságos és magasztos módon járuljanak hozzá az igazságosság, a teljes értékű emberi fejlődés és az emberi társadalmak igaz berendezkedése eléréséhez. A vallás kizárása a közéletből megfosztja a társadalmat egy olyan fontos területtől, mely a transzcendencia felé nyitja meg az embert. E nélkül az elemi tapasztalat nélkül igen nehéz a társadalmakat egyetemes etikai elvek irányába vezetni és nehéz lesz olyan nemzeti és nemzetközi berendezkedést kialakítani, amelyekben az alapvető jogokat és szabadságokat teljes körűen elismerik és meg is valósítják, ahogyan ezt célul tűzte ki 1948-ban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, noha e célok még nem valósultak meg és viták övezik.

Az igazságosság és a civilizáció kérdése: a fundamentalizmus és a hívőkkel szembeni ellenségesség veszélybe sodorja az államok pozitívan laikus voltát

8. Ugyanazzal az elszántsággal, amellyel elítélik a vallási fanatizmus és fundamentalizmus minden formáját, szembe kell szállni mindazokkal az ellenséges magatartásokkal is, amelyek korlátozzák a hívők nyilvános szerepét a civil és a politikai életben.
Nem feledkezhetünk meg róla, hogy a vallási fundamentalizmus és a laicizmus, egymás tükörképeként egyaránt a jogos pluralizmusnak és a laicizmus alapelvének a szélsőséges elutasításai. Valóban: mindkettő abszolutizál egy-egy részleges, redukált látásmódot az emberi személlyel kapcsolatban. Az első a vallási integralizmus formáit részesíti előnyben, a másik a racionalizmuséit. Az olyan társadalom, amely erőszakkal kényszeríti vagy éppen ellenkezőleg, tiltja a vallást, igazságtalan az emberi személlyel és Istennel szemben, de saját magával szemben is. Isten a szeretet tervével hívja magához az emberiséget, amely a személy teljességére vonatkozik természetes és spirituális értelemben is, megkívánja, hogy e tervhez ki-ki szabadon és felelősen, teljes szívével és teljes lényével csatlakozzon, úgy egyéni, mint közösségi szinten. Tehát a társadalom is, úgy, mint a személy és annak alkotó dimenzióinak kifejeződése, úgy kell, hogy éljen és szerveződjön, hogy ez lehetőséget biztosítson a transzcendenciára való megnyílásra. Éppen ezért, egy adott társadalom törvényei és intézményei nem alakíthatók úgy, hogy ezek ne vennék tudomásul az állampolgárok vallásos dimenzióját, vagy ezt teljesen figyelmen kívül hagynák. A törvényeknek és intézményeknek – olyan állampolgárok demokratikus alkotó munkáján keresztül, akik tudatában vannak magasztos hivatásuknak – az emberi személyhez kell igazodniuk, hogy segíthessék őt vallásos dimenziója kiteljesítésében. Mivel pedig ez nem az állam terméke, az állam nem is manipulálhatja, hanem inkább elismeréssel és tisztelettel kell felé fordulnia.
A jogrend minden, nemzeti és nemzetközi szintjén egyaránt, amennyiben ez megengedi vagy eltűri a vallásos vagy vallásellenes fanatizmust, ellentmond saját hivatásának, amelynek lényege, hogy védelmezi és előmozdítja az igazságosságot és minden egyes ember jogait. Ezek a valóságok nem lehetnek a törvényhozó vagy a többség önkényének kiszolgáltatva, mivel, ahogyan erre már Cicero is rámutatott, az igazságosság több, mint a törvény előállításának és alkalmazásának puszta aktusa. Abban áll, hogy mindenkinek elismeri a méltóságát,11 és ez, a vallás lényege szerint garantált és megélt szabadsága híján csorbát szenved és sérül, ki van szolgáltatva annak a veszélynek, hogy a bálványoknak, az abszolútnak kikiáltott viszonylagos javaknak esik áldozatul. Ez pedig azt a veszélyt hordozza magában a társadalmak szempontjából, hogy politikai és ideológiai totalitárius rendszereknek lehetnek alávetve, amelyek túlhangsúlyozzák a közhatalmat, miközben visszaszorítják vagy kényszerrel befolyásolják (mintha vetélytársai volnának) a lelkiismereti, a gondolati és a vallásszabadságot.

Párbeszéd a civil és a vallási intézmények között

9. A hiteles vallásosság által kifejezésre juttatott alapelvek és értékek gazdagságot jelentenek a népek és ethoszuk számára. Ezek közvetlenül szólítják meg a férfiak és nők lelkiismeretét és értelmét, hordozzák az erkölcsi megtérés imperatívuszát, motivációt adnak az erények gyakorlására és arra, hogy szeretettel közelítsünk egymás felé a testvériség jegyében, mint az emberiség egyetlen nagy családjának a tagjai.12
Az állami intézmények laicitásának tiszteletben tartása mellett a vallás közéleti dimenzióját mindig el kell ismerni. E célból alapvető az egészséges párbeszéd a civil és a vallási intézmények között az emberi személy teljes értelemben vett fejlődése és a társadalom harmóniája szempontjából.

Szeretetben és igazságban élni

10. A globalizált világban, amelyben a társadalom is egyre inkább többnemzetiségű és többvallású, a nagy világvallások az emberiség családja számára az egység és a béke alkotói lehetnek. A vallási meggyőződések és a közjó racionális keresése alapján, e vallások követőinek az a hivatása, hogy felelősen éljék meg elkötelezettségüket a vallásszabadság kontextusában. A különféle vallási kultúrákban, miközben el kell vetni mindazt, ami a férfi és a nő méltósága ellen van, meg kell viszont becsülni mindazt, ami pozitív a civil együttélés szempontjából.
Az a nyilvánosság, amelyet a nemzetközi közösség biztosít a vallások számára, hogy megjelenítsék javaslataikat egy „jobb életre”, lehetővé teszi, hogy az igaznak és a jónak a közös mércéje kerüljön előtérbe, s vele együtt az erkölcsi egyetértés is, amelyek alapvetőek az igazságos és békés együttélés szempontjából. A közösségeikben viselt szerepüknél, befolyásuknál és tekintélyüknél fogva a nagy világvallások vezetői az elsők, akiknek feladata a kölcsönös tiszteletadás és a párbeszéd.
A keresztényeket Istenbe, Jézus Krisztus Atyjába vetett közös hitük buzdítja arra, hogy testvérként éljenek, akik az Egyházban találkoznak és közreműködnek egy olyan világ építésében, amelyben az emberek és a népek „nem ártanak, s nem pusztítanak [...], mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.” (Iz 11,9).

A párbeszéd mint közös keresés

11. Az Egyház számára a különböző vallások követőivel folytatott párbeszéd fontos eszköz arra, hogy együttműködjön minden vallásos közösséggel a közjó érdekében. Az Egyház maga semmit nem vet el, ami igaz és szent az egyes vallásokban. „Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert”.13
Az ajánlott út nem a vallási relativizmus vagy szinkretizmus útja. Az Egyház ugyanis „hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával”.14 Ez ugyanakkor nem zárja ki a párbeszédet és az igazság közös keresését az élet különböző területein, hiszen az Aquinói Szent Tamás által gyakran használt kifejezés szerint „minden igazság, bárki mondja is ki, a Szentlélektől származik”.15
2011-ben lesz a 25. évfordulója a békéért tartott világ-imanapnak, amelyet 1986-ban Assisibe hívott egybe Tiszteletreméltó II. János Pál pápa. Ez alkalommal a nagy világvallások vezetői tanúságot tettek róla, hogy a vallás az egység és a béke alkotótényezője, s nem a megosztottságé és a konfliktusé. E tapasztalat emlékezete okot ad a reményre egy olyan jövőre, amikor minden hívő átérzi, és megvalósítja hiteles módon az igazságosságot és a békét.

Erkölcsi igazság a politikában és a diplomáciában

12. A politikának és a diplomáciának tekintetét a nagy világvallások erkölcsi és lelki gazdagságára kellene fordítania, hogy elismerjék és kifejezzék az igazságot, az egyetemes elveket és értékeket, amelyeket nem lehet megtagadni anélkül, hogy ezzel megtagadnánk az emberi személy méltóságát. De mit jelent a gyakorlatban az erkölcsi igazság elősegítése a politika és a diplomácia világában? Azt jelenti, hogy felelős módon cselekszünk, a tények objektív és teljes ismerete alapján; lebontjuk azokat a politikai ideológiákat, amelyek szembehelyezkednek az igazsággal és az emberi méltósággal, és a béke, a fejlődés és az emberi jogok ürügyével álságos értékeket mozdítanak elő; folyamatos elkötelezettséget vállalunk, hogy a pozitív jog a természetjog alapján álljon.16 Mindez szükséges és egybevág az emberi személy értékének és méltóságának tiszteletben tartásával, amint ezt megállapította azEgyesült Nemzetek Szövetségének Chartája 1945-ben, amely felsorolja az alapvető egyetemes erkölcsi értékeket és alapelveket a törvények, az intézmények, az emberi együttélést szabályozó rendszerek szempontjából, nemzeti és nemzetközi szinten.

Túllépni a gyűlöleten és az előítéleten

13. A történelem tanulságai ellenére és azon államok, nemzetközi, világszintű és helyi szervezetek, nem kormányzati szervek és minden jóindulatú férfi és nő elkötelezettsége ellenére, akik nap mint nap fáradoznak az alapvető jogok és szabadságok védelmében, a világban még ma is történik vallási alapon üldözés, megkülönböztetés, erőszakos és intoleráns cselekmény. Különösképpen Ázsiában és Afrikában a vallási kisebbségek az áldozatai ezeknek, akiket meggátolnak benne, hogy szabadon megvallhassák vagy megváltoztassák vallásukat, s ezt megfélemlítéssel, alapvető jogaik és szabadságaik semmibe vételével, javaiktól való megfosztásukkal érik el, sőt eljutnak a személyes szabadság vagy akár az élet elvételéig is.
Vannak emellett – mint már mondottam – a vallással szembeni ellenségességnek kifinomultabb formái is, amelyek a nyugati országokban olykor a történelemnek vagy azoknak a vallási szimbólumoknak megtagadásában jut kifejezésre, amelyekben az állampolgárok többségének identitása és kultúrája tükröződik. Ezek gyakorta gyűlöletet és előítéletet szítanak, és nem egyeztethetők össze a pluralizmus és az intézmények laikus voltának derűs és kiegyensúlyozott felfogásával, arról nem is beszélve, hogy az újabb nemzedékek emiatt esetleg nem tudnak kapcsolatba lépni saját országuk értékes szellemi örökségével.
A vallás védelme a vallási közösségek jogainak és szabadságainak védelmén keresztül érvényesül. A nagy világvallások vezetői és a nemzetek felelős irányítói ezért erősítsék meg elkötelezettségüket a vallás szabadságának védelmezésére és előmozdítására, különösképpen a vallási kisebbségek védelmében, amelyek nem jelentenek fenyegető veszélyt a többség identitására nézve, hanem éppen ellenkezőleg, alkalmat nyújtanak a párbeszédre és a kölcsönös kulturális gazdagodásra. Az ő védelmezésük ideális módja annak, miként lehet megerősíteni a jóindulat, nyitottság és kölcsönösség szellemét, amelyek segítségével megvédhetők az alapvető jogok és szabadságok a világ minden területén és régiójában.

A vallásszabadság a világban

14. Azokhoz a keresztény közösségekhez fordulok most, amelyek üldöztetést, megkülönböztetést, erőszakos és intoleráns cselekményeket szenvednek el, főként Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten és főképpen a Szentföldön, Isten e kiválasztott és áldott helyén. Miközben ismét kifejezem irántuk atyai szeretetemet és biztosítom őket imáimról, azt kérem minden felelős vezetőtől, hogy sürgősen lépjen fel, hogy véget vessen minden visszaélésnek a keresztényekkel szemben, akik az adott régióban laknak. Bár ne vesztenék el Krisztus tanítványai a jelen viszontagságok közepette lelkierejüket, hiszen az Evangéliumról tanúságot tenni ma is az ellentmondás jele és mindig is az lesz.
Elmélkedjünk szívünkben Urunk, Jézus szavain: „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket [...] Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele [...] Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok!” (Mt 5, 4-12). Újítsuk meg tehát „azt az ígéretet, amelyet a Miatyánkban adunk a türelemre és a megbocsátásra, amit úgy kérünk Istentől, hogy magunk szabjuk meg a feltételét és mértékét a remélt irgalomnak, hiszen így imádkozunk: ‘Bocsásd meg meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek’ (Mt 6,12)”.17 Az erőszakot nem lehet erőszakkal legyőzni. Fájdalmunk kiáltását mindig kísérje a hitről, a reményről és Isten szeretetéről tett tanúság. Kifejezem kívánságomat, hogy Nyugaton, főképpen Európában legyen vége az ellenségességnek és előítéleteknek a keresztényekkel szemben amiatt, hogy életüket következetesen az Evangéliumban megfogalmazott értékek és alapelvek szeretnék alakítani. Európa békéljen meg inkább saját keresztény gyökereivel, amelyek alapvetőek a földrész szerepének megértéséhez, amelyet betöltött, betölt és be szeretne tölteni a jövőben is a történelemben. Így tapasztalhatja meg az igazságot, az egyetértést és a békét, ha őszinte párbeszédet folytat minden néppel.

A vallásszabadság a békéhez vezető út

15. A világnak szüksége van Istenre. Szüksége van olyan etikai és szellemi értékekre, amelyek egyetemesek és mindenki osztozik bennük, és a vallás értékes hozzájárulással szolgálhat ezek keresésében, hogy igazságos és békés társadalmi rend alakuljon ki csakúgy a nemzetek, mint a nemzetközi közösség szintjén.
A béke Isten ajándéka s ugyanakkor megvalósításra váró terv is, amely soha nem teljesül be tökéletesen. Az Istennel megbékélt társadalom közelebb áll a békéhez, amely nem csupán a háborúskodás hiánya, nem pusztán a katonai vagy a gazdasági hatalom erőfölényéből adódik, s még kevésbé a csalárd ravaszkodás vagy ügyes manipulációk gyümölcse. A béke minden egyes ember és minden nép megtisztulása, kulturális, erkölcsi és szellemi felemelkedése folyamatának az eredménye, amelynek során az ember méltóságát teljes mértékben tiszteletben tartják. Felhívok mindenkit, aki békeszerző kíván lenni, főként a fiatalokat, hogy hallgassák meg a benső hangot, hogy Istenben találják meg a hiteles szabadság elnyerésének szilárd hivatkozási pontját és azt a kimeríthetetlen erőt, amely képes a világot új szellemben kormányozni, nem ismételvén meg a múlt hibáit. Ahogy Isten szolgája, VI. Pál tanítja, akinek bölcsességének és távolbalátásának köszönhető a Béke Világnapjának létrehívása: „Elsősorban arra van szükség, hogy a békét más fegyverekkel lássuk el, mint amelyekkel ölnek és irtják az emberiséget. Főként azokra az erkölcsi fegyverekre van szükség, amelyek erőt és megbecsülést kölcsönöznek a nemzetközi jognak, elsőként a szerződések megtartásának fegyverét”.18 A vallásszabadság a béke hiteles fegyvere, történelmi és prófétai hivatással rendelkezik. A vallásszabadság ugyanis az emberi személy legmélyebb tulajdonságait és energiáit érinti meg és hasznosítja, amelyek révén meg lehet változtatni, jobbá lehet tenni a világot. Ennek révén lehetséges reményt táplálni az igazságos és békés jövő iránt, még a súlyos igazságtalanságok és az anyagi és erkölcsi nyomorúság láttán is. Kívánom, hogy minden ember és minden társadalom megtapasztalhassa minden szinten és a Föld minden sarkában a vallásszabadságot, a békéhez vezető utat!

 


1 Vö. XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika, 29, 55-57.
2 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis Humanae (deklaráció a vallásszabadságról), 2.
3 Vö. XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika, 78.
4 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Nostra aetate (deklaráció az Egyház és a nem keresztény vallások közötti kapcsolatokról), 1.
5 II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis Humanae (deklaráció a vallásszabadságról), 7.
6 XVI. Benedek, Beszéd az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlésén (2008. április 18.)
7 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae (deklaráció a vallásszabadságról), 2.
8 II.János Pál, Beszéd az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESz) Parlamenti Közgyűlésén (2003. október 10.), 1; AAS 96 (2004), 111.
9 Vö. XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika, 11.
10 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae (deklaráció a vallásszabadságról), 1.
11 Vö. Cicero, De inventione, II, 160.
12 Vö. XVI. Benedek, Beszéd az Egyesült Királyság más vallásainak képviselőihez(2010. szeptember 17.); L’Osservatore Romano (2010. szeptember 18.), 12. o.
13 II. Vatikáni Zsinat, Nostra aetate (deklaráció az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról), 2.
14 Uo.
15 Super evangelium Joannis, I, 3.
16 Vö. XVI. Benedek, Beszéd Ciprus világi vezetőihez és diplomáciai testületéhez(2010. június 5.); L’Osservatore Romano (2010. június 6.), 8.o.; Nemzetközi Teológiai Bizottság, Az egyetemes etika kutatása: új szempontok a természettörvény alapján,Vatikánváros, 2009.
17 VI. Pál, Üzenet a béke világnapjára, 1976: AAS 67 (1975), 671. o.
18 Uo., 668. o.

......vissza a lap tetejére

 

 

 

Kijavíthatjuk-e nevelési hibáinkat?

A Facebookon végzett „közvélemény-kutatás” során a szülőknek erre a kérdésre kellett felelniük: „Mit csinálnék másként, ha ma újrakezdhetném?” A válaszok négy fő gondolat köré csoportosíthatók: nagyobb következetesség, kevesebb aggódás, több együttlét, szeretetteljesebb megnyilvánulások

 

Nagyobb következetesség
• Következetes lennék, és jobban ügyelnék, hogy súlya legyen annak, ha valamire nemet mondok.
• Megtanulnám, hogyan kell következetesnek lenni.
• Következetesebb és fegyelmezettebb lennék a házimunkával és a testmozgással kapcsolatban.
• KÖVETKEZETESEBB lennék. Ha az ember nem elég következetes, abból mindig csak baj van. 
• Szabályokat alkotnék az otthoni élethez, és ragaszkodnék hozzájuk. Sokszor csak vaktában fegyelmeztünk, és ettől eléggé következetlen lett a nevelésünk.
• Következetesebb lennék.
• Ügyelnék rá, hogy már a kezelendő problémák felmerülése ELŐTT közös nevezőn legyünk a férjemmel! Ez a legfontosabb - hogy következetesek legyünk -, és ha ez nincs meg, az sok fájdalmat okoz.

Kevesebb aggódás
• Nem aggódnék annyit azon, hogy nem teszek-e esetleg rosszul valamit. Rájöttem: lehet, hogy az ember mindent „jól” csinál és mégis hibázik. Jobban elengedném magam, élvezném, hogy anyuka vagyok, örülnék a gyerekeimnek – olyan csodálatos kis emberek!
• Nem félteném annyira a legnagyobb fiamat, ha ma lenne középiskolás. Soha nem adott okot rá, hogy ne engedjem el valahová, de annyira aggódtam, nehogy valami baja essen, hogy túl sokszor mondtam neki nemet. Most már egyetemre jár, és alig látjuk, mert végre „szabad”.
• Nem aggodalmaskodnék annyit.
• Nem aggódnék apróságok miatt!
• Sokszor mondogatnám magamnak, hogy nem kell annyit aggódni.
• Nem aggódnék annyit azon, hogy minden rendben legyen... egyébként is, mi az, hogy rendben?!
• Kevesebbet aggódnék... valaki egyszer azt mondta, hogy ha többet aggódom a tanulásuk, a jövőjük stb. miatt, mint ők, akkor túl sokat aggódom. Rájöttem, hogy igaza volt!
• Lazítanék. Engednék nekik. Bíznék bennük. Élvezném őket...

Több együttlét
• Többet lennénk együtt a családdal!
• A lányom tizenhét éves, és nem töltöttem vele kettesben elég időt, nem beszélgettünk eleget. Nagy távolság van köztünk; remélem, a kisebb lányaimmal nem követem el ugyanezt a hibát.
• Többet lennénk együtt a családdal és a gyerekekkel külön-külön is.
• Többször kikapcsolnám a tévét, és több olyan dolgot csinálnék, ami a gyerekeket érdekli.
• Több időt töltenék a gyerekekkel, kevesebbet lennék távol otthonról a munka miatt.
• Többet játszanék a lányommal, ha újra kicsi lenne: babáznék, szerepjátékot játszanék, fogócskáznék, bújócskáznék vele, és többször fognánk együtt szentjánosbogarat...
• Nem szoknék rá annyira a tévére és más elektronikus figyelemelterelőkre, viszont többet játszanék otthon és a szabadban.
• Többet étkeznénk közösen. Közben beszélgetünk... addig is együtt vagyunk.
• Nem dolgoznék annyit; többet lennék otthon a családdal.

Szeretet és tiszteletteljesebb megnyilvánulások
 • Többször meghallgatnám és kevesebbet oktatnám őket. Nem akarnék mindent lenyomni a torkukon, nem várnám el, hogy vakon engedelmeskedjenek, mert ez ma már nem így működik... LÁZADNI fognak, és ez okoz minden szenvedést!
• Többször kérnék bocsánatot.
• Kevesebbet kiabálnék.
• Nem kiabálnék velük és jobban tisztelném őket.
• Nem veszekednék a férjemmel a gyerekek előtt. Jobban engedném, hogy a gyerekek kifejezzék, amit éreznek, és ne kelljen elnyomniuk az érzelmeiket.
• Többször meghallgatnám őket, kevesebbet prédikálnék, és gyakrabban megkérdezném a véleményüket erről-arról. Kitartanék mellettük a nehézségek idején.
• Nem vitatkoznék velük még akkor sem, ha látszólag lételemük a vitatkozás.
• Megtanítanám az egész családot, hogyan kell szeretettel, normálisan kommunikálni egymással.
• Feltétel nélkül szeretném őket.
• Többször megölelném, megpuszilnám őket (kamaszkorban is). Szülőként néha olyan „kínosnak” érezzük ezt, hiszen már nagyok... pedig pont akkor van rá leginkább szükségük.
Érdekes, hogy a kívánt a változtatások egyik kategóriában sem a gyerekek magatartásával, hanem a szülők viselkedésével, kapcsolatteremtésével, reakcióival és mulasztásaival kapcsolatosak. De a sorok közt olvasva az is kiderül: a szülőkben valószínűleg attól ébredt lelkiismeret-furdalás, hogy hibáik következtében megromlott és talán még most is feszült a gyermekükkel való kapcsolatuk.
A válaszadók rájöttek: saját viselkedésük is hozzájárult ahhoz, hogy milyen lett a kapcsolatuk felnőtt gyermekeikkel és  miként boldogulnak ma gyermekeik az életben. Ha újrakezdhetnék, néhány dolgot bizonyára másként tennének. Ügyeljünk hát ezekre saját gyermekeink nevelésében! A kamaszévek – bár némelyik gyereknél nagyon nehéznek és szinte örökkévalónak tűnnek – valójában hamar elszállnak, s utána egy egész életet tölthetünk együtt. Milyen bölcs tanácsokkal segítenek a tapasztalt szülők? Legyünk következetesek... legyünk sokat együtt... ne aggódjunk annyit... és nagy szeretettel beszélgessünk a gyermekeinkkel!
(Forrás: Mark Gregston, cbn.com - Magyar Kurír)

......vissza a lap tetejére

 

Szent Család vasárnapja

 

Ma, amikor krízisbe került a családi élet, amikor nem divat a gyerekvállalás, de annál nagyobb divat és gyakoribb a házasságon kívüli együttélés és a válás. Akkor az Egyház, az igazi család példáját állítja elénk Szent Család ünnepén: Szűz Mária, Szent József és természetesen a Jézusból álló kicsiny meghitt családot.
No persze lehet mondani azt, hogy könnyű volt nekik, mert ebben a családban élt és nevelkedett Jézus az Isten Fia és Isten eleve megóvta minden bajtól.
Ezzel szemben a Biblia arról tanúskodik, hogy nem volt könnyű nekik sem, nem volt problémamentes, nem volt gondoktól, szenvedésektől mentes a Szent Család élete sem. 
Már József és Mária jegyessége sem volt problémamentes. József el akarja bocsátani Máriát, mert nem tudja, hogy a gyermek a Szentlélektől van. Az angyal figyelmezteti Józsefet álmában, hogy ne tegye ezt.
Újabb gond a Szent Család életében: pontosan Jézus születése előtt Betlehembe kell menniük a népszámlálás miatt, pedig Názáretben mindent előkészítettek már a gyermek születésére. S Betlehemben, egy istállóban születik meg Jézus. Amikor a bölcsek jönnek látogatni az újszülött királyt, akkor azt olvashatjuk a Szentírásban, hogy bementek a házba. Nem istállóról van már szó, mert József minden bizonnyal megteremtette megélhetésük alapjait Betlehemben és fedelet teremtett a Szent Család feje fölé. És ezt az épp kialakult otthonukat menekülve kell maguk mögött hagyni a haragvó Heródes miatt. Hány, meg hány család kényszerült a történelem során, elhagyni otthonát, s csak a legszükségesebbet vihette magával. Hányszor megismétlődik még ez a jelenet ma is, a háborúk sújtotta vidékeken.
szentcsalad

Aztán éppen a mai evangéliumi szakaszban olvastuk a 12 éves Jézus történetét, aki elkezdi járni a maga útját, ott marad a Templomban szülei tudta nélkül, s csak három nap múlva találnak rá. S anyja kérdésére azt a meglepő és érthetetlen választ adja: \"Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?\" Hányszor megismétlődik ez a jelenet a családjainkban, mikor a gyermekek felnövekedve kezdik a maguk útját járni, ami a szülők számára sokszor oly érthetetlen.
Ezek az idézett részek a Szentírásból, csak néhány villanásra idézik fel a Szent Család rejtett életét, de ezekből biztos: ugyanazok a válsághelyzetek alakultak ki a názáreti Szent Családban, mint a mai családoknál. Akkor miért bukik bele oly sok család ma ezekbe a problémákba, válsághelyzetekbe és miért sikerült ezek békés rendezése, megoldása a Szent Családnak?
Persze erre azt lehetne válaszolni, hogy a Szent Családot számtalanszor megsegítette a csoda, az angyal megjelenésével, amikor tisztázta József előtt, hogy Mária gyermeke a Szentlélektől van, amikor figyelmeztette Józsefet, hogy meneküljön Egyiptomba, és még sorolhatnák tovább.
Ez igaz, hogy az angyal figyelmezteti őket, de ezt ne képzeljük el, valami hallatlan látványos formában. Hiszen már a hittanosok is megtanulták, hogy az angyaloknak nincs testük, ők láthatatlan lelkek. Tehát értelmünkön és lelkiismeretünkön keresztül hatnak ránk, a lélek csendjében, az imádság közepette, ha fogékonyak vagyunk ösztönzéseikre. Ez a kulcsa annak, hogy a Szent Család átvészelte a válsághelyzeteket: szüntelen megvolt az imádság életükben. Imádkoztak egyénileg és közösen is. 
Józsefről olvassuk: \"Igaz ember volt\". Ez a kor nyelvén azt jelentette, hogy vallásos, gyakorló hivő és imádságos. Vagy Máriáról, hogy szívébe véste az isteni Igéket és el elgondolkodott rajtuk. A mai evangéliumi szakasz pedig arról tudósit, hogy a 12 éves Jézus szinte megszállott érdeklődést tanúsított Isten dolgai iránt. Annyira bele melegszik az Istenről folytatott beszélgetésbe a tudósokkal, hogy a családjáról is megfeledkezik, mert számára az Istennel való bensőséges kapcsolat mindennél fontosabb. 
Ez az, ami hiányzik a mai családok életéből: az egyéni és közösségi imádság, a Szentírás, az Isten Igéje fölötti elmélkedés és a szenvedélyes, a személyes és élő kapcsolat az Istennel. 
Olyan korban élünk, ahol még a vallásos családok is - a realitásra való nevelés címén – leszoktatják, illetve meg sem tanítják gyermekeiket ara, hogy az élet legfontosabb dolgai után szenvedélyesen érdeklődjenek, vagy a hétköznapok közepette egy helyes fontossági sorrendet, érték rendet tudjanak felállítani, az örökéletet tartva szemelőt. Csak a megélhetés a fontos, csak azzal érdemes foglalkozni, amivel pénzt lehet keresni, aminek következtében kényelmesen lehet élni, és jókat lehet szórakozni, akár adventben, vagy a nagyböjt idején is. 
Pedig elsősorban a szülők feladata, keresztségi ígéretüknél fogva is, hogy jó példájuk által ráneveljék gyerekeiket a rendszeres imára, a vasárnap megszentelésére és az Istennel való személyes kapcsolat kiépítésére! 
Szüntelen zajban élünk - kívül és belül -, nincs csend, amikor egymással beszélgethetnénk, amikor imádkozhatnánk, s a csöndben meghallhatnánk a lélek fülével Isten akaratát, mely számunkra mindig a legjobbat akarja.
Ehelyett menekülünk a csendtől, menekülünk attól, hogy szembenézzünk a problémákkal, hogy megbeszéljük azokat, azt képzelvén, hogy majd maguktól megoldódnak. Állandóan valami szolgáltatja a háttérzajt otthonunkban, vagy a tévé vagy a rádió szól, csakhogy ne legyen csend. Figyeljük csak meg, hogy egy-egy lakásban hány TV és rádió van, illetve a szobában a székek mind a TV felé vannak irányítva, mintha a családi szentélynek az lenne az oltára. 
Sok házasságot a templomban kötnek meg, de sokszor csak pusztán a ceremóniát keresik benne, vagy a szokásoknak akarnak eleget tenni. Megfeledkeznek a házastársak, hogy a templomi esküvő azt jelenti, hogy a házasság szentség: olyan szentség, mint az oltáriszentség, vagy a szentgyónás. És e szentségben egy harmadik valakivel találkozik férj és feleség: Jézus Krisztussal, aki segíteni akar rajtuk - ha engedik -, nem pedig közéjük akar állni. De hogy Krisztus segítségét észrevegyék a házasok, vagy egyáltalán észrevegyék azt, hogy velük van Jézus, aki segíteni akar, ahhoz időnként csendet kell teremteni, le kell ülni és imádkozni, egyénileg és közösen. 
Kt. Befejezésül elmondhatjuk, hogy ahol az emberek a krisztusi érték rend szerint élnek, és tudnak együtt imádkozni, ahol az imádság megnyeri Isten tetszését, ahol nyíltan megvallják hitüket, akár a rendszeres vasárnapi szentmisén való részvétellel is, ahol az emberek nem felejtik el szeretni egymást, ahol megosztják a többet azzal, akinek kevesebb van, ahol beszélgetés közben többször szerepel a mi és a miénk, mint az én, - ott megvalósul az igazi keresztény család: ott van az Egyház, jelen van az Isten és követik a Szent Család példáját is. 
Tanuljunk a Szent Családtól, Jézus, Mária, József közösségétől: ahol az igaz hit, az imában való mély, bensőséges kapcsolat uralkodott az Istennel, amelyet az önfeláldozó, egymásért élő, óvó, féltő, segítő szeretetet, és a helyes értékrend jellemezett! 
A mai napon imádkozzunk a világ minden családjáért; különösen imádkozzunk azokért, akik elveszítették az Isten- és a felebaráti szeretetbe vetett hitüket, azokért, amelyek problémákkal és nehézségekkel küszködnek, azokért, amelyekben békétlenség, meg nem értés uralkodik. 
Szeretettel gondoljunk, ma a saját, és egyházközségünk minden családjára. Adjon nekik az Úr, élő hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet! Áldja meg küzdelmeiket, buzgóságukat! Töltse be családjaink életét kegyelmeivel, hogy boldogságban, kölcsönös megértésben, az egymást hordozó szeretet légkörében élhessenk! (Forrás:http://kaplonyibaratok.ro/predikaciok.html?task=view&id=66) 


......vissza a lap tetejére

 

 

Ahol ránk Jézus vár...

 

jezus
Valami mindig vár.
Hol munka, lárma, hajsza,
hol a mindennapok küzdelme, harca,
hol keservek és kísértések,
próbák, bukások, szenvedések,
hol csend, csend, csend...
Kívül?
Vagy bent?
Valami mindig vár.



S Valaki mindig vár.
Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben és feladatokban,

ott szenvedésben és kísértésben,
hogy felemeljen, õrizzen, védjen,

hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tûzön és akadályon,
új erõt adjon új kegyelemben.

Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk
- a csendben!

 

( Forrás: Túrmezei Erzsébet -  Ahol ránk Jézus vár -
 http://elme-rengeseim.freeblog.hu/archives/2010/12/02/Adventus_Domini/ 

 

......vissza a lap tetejére

 

 

 

Csodáld meg a kezedet

 

Böjte Csaba arról, hogy ajándékok vagyunk


Lelke mélyén az ember el nem múló örömre vágyik. Amikor ennek forrását keresi, Valakire talál. Ha ez a Valaki ember, akkor valamiért rendszerint csalódik. Ha tovább keres, Krisztusra találhat, mint Szent Pál, és sokan mások.
Ajándék! Annyira szép ez a gondolat: minden, ami van a Földön, minden Isten ajándéka. A szép kék ég, a két kezünk, az élet maga, minden - minden Isten ajándéka.

Olyan jó ezzel a hittel nézni a körülöttünk lévő dolgokat, személyeket, mindent. Végül is, lehetne fekete és fehér a világunk, mint a régi televíziókban, akkoriban úgy is megértettük a filmeket. De milyen szép, hogy Isten irántunk való túláradó szeretetében, megajándékozott a színek világával.

kezekÉs gondoltál az ízekre? Végül is lehetne csupán két - háromféle íz: - "saláta és retek, osszátok be!" - mondhatta volna az Isten. Ha te elmész valahova látogatóba, és ott hatfogásos ebéddel várnak, az egyet jelent azzal, hogy fontos vagy nekik, szeretnek téged. A mi Urunk Istenünk, hányféle gyümölccsel, zöldséggel, ízzel fogadott születésedkor? Nincs az autónál vaníliás meg kakaós üzemanyag, egyetlen fajta üzemanyag van, és az autó milyen jól megvan vele! Túláradó szeretetében elhalmoz a Teremtőnk ajándékaival, azt akarja, hogy jól érezzük magunkat ezen a földön. Maga a lét is ajándék szeretetből!

Aztán ott vagy te magad: Csodáld meg a kezedet, ahogy fogsz, vagy simogatsz, ahogy kenyeret szelsz, írsz, vagy keményen dolgozol. Kezed, Isten szép ajándéka. A lábad, melyen jársz, szaladsz, futballozol, és úszni is tudsz vele, ajándék, ingyen kaptad. A szíved! Egyik gyermekemnek születési rendellenessége volt az egyik szívbillentyűjével. A sikeres műtét két és félmillió forintba került. Az én szívem, mind a négy billentyű, szépen csendben dolgozik negyvenhét éve, csak a négy billentyű tíz millió forint. Ajándék, semmit sem adtam érte.

Olyan jó dolog azt tudni, hogy amikor még meg sem születtél, akkor Isten kiválasztott egy lányt vagy egy fiút, és elkezdte formálni, alakítani, szépíteni, hogy neked adja, ajándékba. Igazából Isten teremthette volna valamennyiünket ugyanarra a kaptafára. Vagy csinálhatott volna 2-4 kaptafát: egy szőkét, egy barnát, egy feketét. Minek komplikálni? De minden ember más. Mindenki a maga módján egyetlen, és csodaszép. Isten így látta jónak, nagylelkűségében, legyen áldott az O jósága. A bőség gazdagsága!

Jó dolog ajándékot kapni!? Olyan jó dolog úgy nézni a másikra, hogy ő számomra Isten ajándéka, áldása, simogatása. Isten nagyon szeretne téged boldoggá tenni, és ezért megajándékoz a kedveseddel, menyasszonyoddal, feleségeddel. Isten legcsodálatosabb ajándéka a te kedvesed, menyasszonyod, vőlegényed, ki elfogad, értékel, és boldoggá tesz.

Persze fontos tudni, hogy nemcsak a másik ajándék számomra, hanem én is ajándék vagyok számára. Ülj le, és tudatosan érezd magad ajándéknak, áldásnak. Isten annyira szereti a te kedvesedet, annyira akarja az ő boldogságát, hogy megteremtett téged. Te vagy a válasz a társad kérdéseire, értelme a reggeli kelésének, munkájának. A te simogatásod, Isten hálája jóságáért, becsületes tiszta életéért. Üljél le a szobádba, és éld át ezt az érzést. Te nem egy sodródó falevél vagy, egy értelmetlen seb ezen a földön, hanem áldás és ajándék.

Gondolkozz el, vajon a léted valóban Isten áldása a másik számára? Tedd fel a kérdést: - Valóban ajándék vagyok a másik számára? Ez a mai napom, ez a mondat, amit mondtam, ez simogatás volt? Egy kedves ölelés? Áldás? Gyógyír a másik sebére? Meleg tavaszi eső, napfény, mely virágbomlásra indítja a társamban a félénk rügyeket?" Egészen biztos Isten senkit nem azért teremtett, hogy átok legyen, nehézség, vagy keserves botrány ezen a földön. Az Úr azt szeretné, hogy mindannyian a magunk módján családunk, népünk, nemzetünk, egyházunk számára az ő áldása, ajándéka, szeretetének a jelei legyünk. Legyél azzá, amiért születtél, merd vállalni önmagad, és boldog leszel! (Forrás: http://mindennapi.hu/cikk/blogok/csodald-meg-a-kezedet/2010-11-25/519)

......vissza a lap tetejére

 

Advent 3. vasárnapja

Örüljetek az Úrban szüntelen!

·         Ha életemet, mindennapjaimat vizsgálom, sokkal hamarabb észreveszem a nehezet, a rosszat, mint a jót, az örömtelit.advent3

Milyen sokszor van, hogy csak egy-egy eseményt, jelenséget látunk, és nem látjuk, de nem is keressük a gyökerét, a hátterét.

Mennyi feszültség, félelem van a ma emberében, amit nem tanult meg kezelni, feldolgozni, hordozni.

·         Ebben a mai helyzetben is felhangzik advent harmadik vasárnapján az Isten üzenete: örüljetek az Úrban szüntelen, újra mondom, örüljetek!

Szeretnék törekedni arra, hogy észrevegyem a szépet, a jót az életemben, és a másik ember életében is.

·         Karácsonyi készületünkben lássuk meg, a másik mennyire fog örülni annak, amit készítek neki, és ez örömre gyújtja szívemet.Karácsony akkor válik a szeretet ünnepévé, ha örömmel készülök.

Ha tudok örülni a kis dolgoknak, ha észreveszem a másikban a jót, akkor kezelni tudom a feszültségeket, a problémákat.

·         Karácsony ünnepe, ha a szeretet – az Isten szeretetének – ünnepévé válik, akkor szabadulni tudunk az önzés és a félelem rabságából. Ha karácsony ünnepe elsősorban a másikról fog szólni számomra, akkor tudom az önzés okozta  sebeket gyógyítani. Ha egyre jobban Isten útján tudunk járni, ha határozottan és szeretettel tanúságot tudok tenni Istenszeretetéről, akkor – ha nem is sokak által láthatóan – szolgálatára lehetek keresztény népünknek, Egyházunknak, hazánknak. (Forrás:Fülöp Ákos 2004 - virtualis plebania honlapjáról)

 

......vissza a lap tetejére

 

Ő volt az

Mt 11, 2-11

Ma Jézus kérdése így hangozhatna: mit akartok látni, amikor bekapcsoljátok a televíziót? Álhírességeket, valóság-showt? Vagy miért bámuljátok? Hogy púderezett vitatkozókat hallgassatok? Akik sportkocsin járnak, és nem ismerik a villamosjegy árát? Vagy hitelest embert? Igen, azt szeretnétek látni!

S kérdem: hány hiteles ember van ebben az országban? Ebben a világban? Akiről Jézus ma elmondhatná, hogy a legnagyobb az erkölcsben? Néhányunknak talán II. János Pál jutna eszébe. Ő nem hord teveszőrruhát, és nem is kell kimenni a pusztába, hogy meghallgassuk. Jön hozzánk, mindenütt a világon, ahova el kell vinni az örömhírt. S az ma is ugyanaz, mint egykor: akkor hiteles az üzenet, ha látható jelek kísérik. Ha megnyílik szemünk, és látjuk testvéreink nyomorát. Ha kimozdulunk kényelmünkből, és elébük sietünk testvéri öleléssel. Ha a tetszhalottak új életre kelnek, ha haldokló kultúránk feltámad. Itt-ott látni ennek jeleit. De nem elég! Az advent pedig annak az ideje, hogy mindezt tudtul adjuk a szegényeknek. De előbb persze magunknak kell megnyílnunk. (Forrás: Kiss Ulrich SJ 2004 - virtuális plebánia honlapjáról.)

......vissza a lap tetejére

Az élet minősége

Adventi gondolatok

Újból itt az advent. A természet már nyugszik, az ember is keresi a csendet. Keresi azt a mély, lélektisztító csendet, amelytől a gyertyafények lángja megrezzen. A lélek várakozik az Úr jövetelére. A befelé forduló ember abban találja meg advent értelmét, hogy embertársai felé lélekkel közelít.

gyertyakHa a szeretet evangéliumi parancsát valóra váltanánk, további parancsolatokra talán nem is volna szükség. Csakhogy manapság a szeretet - a szó értelme - elveszítette az értékét. Addig koptatták, a cselekedetek helyetti ismételgetéssel, hogy értékét veszítette.

Tettekké kell váltani a szeretetet. Kell, mert felebarátaink szükséget szenvednek. A szeretet a XXI. század elején nem más, mint készség a jóra. Ha szükséges, akkor az áldozathozatal is indokolttá válik. Ehhez azonban erkölcsi értékekben megalapozott cselekvő embertársakra van szükség. Helyesen szeretni azt jelenti, hogy jóra való készséggel, morális cselekedetekkel embertársainkat megsegítjük.

Szeretni annyi, mint megtenni a jót, kerülni a rosszat. A tevékenység pedig az értelem, érzelem és akarat egységéből fakad. A legalapvetőbb értelmi tevékenység a különbségtétel a jó és a rossz között. A gyermekek nevelése során szükséges tudatosítani bennük, hogy a jó nem feltétlenül az, ami kellemes, hanem az, ami az ember javát adventszolgálja. Az értékrendet szükséges kristálytisztán meghatározni. Fontos tudniuk például, hogy a pénz nem érték, hanem fizetőeszköz. Ami és amik körülveszik az embert, azok tárgyak. Amit magunkban hordozunk, azok az értékek. Felelősségteljesen kell döntésképessé válnia az ifjúságnak. Hangsúlyozni kell, hogy "helyesen dönteni értelemmel és akarattal" kell és lehet, vagyis szubjektív tényezőktől elvonatkoztatva, elfogultságoktól mentesen. A tárgyilagos megközelítés akkor sem mellőzhető, ha valaki (leginkább az érintett személy) nem ezt várta. Ez a felelősségteljes, embertársi megközelítés az akarati elemmel párosul: akarni kell a jót. És ezt a jót helyesen, jól kell akarni: igazsággal és megigazultan, megtisztult lélekkel, ahogy a Mester tanította.

vasarlasA közmorál, pontosabban annak hiánya lassan odáig fajul, hogy az ifjúság szinte már restelli magát, amikor nem olyan, mint azok, akiket nem becsül semmire. A közösségi szellem nem felemeli, hanem lehúzza a jó szándékú személyt. Ha azonban az ifjú felvértezve indul a világba, akkor nem jut vakvágányra, még ha lesznek is tévedései, ballépései.

Most sem fog megkímélni bennünket a karácsony előtti hadjárat, az ajándékozási mánia. Pedig kemény helytállást kíván a boltok megrohamozása, a naphosszat való tülekedés őrülete. Nem lát messzire az, aki nem veszi észre, hogy a karácsonyi ajándékozás már régen nem a szeretet megnyilvánulása, hanem a kereskedők "nagy kaszálása". Az ajándék eredendően azt a szándékot tükrözte, hogy ami nekem adatott, amit megtermeltem, létrehoztam, azt megosztom a nagyobb családommal, közösségemmel, felebarátaimmal. Az eredeti szándék egyre torzul, évről évre veszélyesebb kórrá válik, amely sérti a tiszta gondolkodást, az értékrendet. A torzult gondolkodás következtében a helytelen cselekedet karcolatot húz a lélek tükrén, így történik ez az ünnep összefüggésében is, hiszen elfeledi, hogy a karácsony: születésnap. Nem tudatosítja, hogy akkor ott, Betlehemben, egy városszéli istállóban Kisded született. Az édesanyja rongyokba takarta, jászolba fektette, az állatok leheletükkel melengették. Ő, ez a Kisded lett a világ Megváltója.(Forrás: Új ember - Kisida Erzsebet)

......vissza a lap tetejére

Az ádventi koszorú gyertyái

 

advent1Az Ószövetségben az embereknek 4 ezer évig kellett várniuk, amíg eljött az, akit az Ég a bűnbeesés után az őszülőknek megígért. 
     Ádám és Éva bűnbeesése után a földkerekség olyanná vált, mint egy ádventi koszorú, melyen minden gyertya kialudt. De ebben a sötétségben a Jóisten újra és újra meggyújtott egy gyertyát, azáltal, hogy vagy Ő maga vagy egy prófétája az elkövetkezendő megváltást megjövendölte.
Rögtön a bűnbeesést követően ősszüleink kapták az első ilyen ígéretet: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé.” (Ter 3,15) 
     1900 évvel Krisztus születése előtt újabb gyertya gyulladt meg, amikor Jákob pátriárka fiait a következő szavakkal áldotta meg: „Nem tűnik el a jel Júdától, sem a királyi pálca a lábától, amíg le nem róják neki az adót és a népek nem engedelmeskednek neki.” (Ter 49,10) 
     A harmadik ádventi gyertya 600 évvel Krisztus előtt Dániel prófétával kezdett el világítani. Dániel megjósolta, hogy a száműzetés vége után Jeruzsálem újjáépítésétől a Messiás haláláig 69 és 1 évhét, azaz 69,5 x 7 = 486 év telik el, valamint azt is, hogy a Messiást saját népe öli meg. (Dán 8,24) 
     A jóslatnak megfelelően a várost valóban Artaxerxes perzsa király uralkodása alatt, 453 évvel Krisztus születése előtt építették újjá. Krisztust pedig 33 éves korában feszítették keresztre.
Végezetül mind a négy gyertya ég már és így egészen világos lesz a föld ádventi koszorúja az Ószövetség utolsó prófétájának fellépésekor, amikor Keresztelő Szent János Jézust meglátva így szól: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit.” (Jn 1,29) 
     Ez az idő nemcsak a várakozás, de a kemény vezeklés ideje is volt a választott nép számára, melyre Keresztelő Szent János szóval és tettel is utalt: „Tartsatok bűnbánatot… Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” (Mt 3,2-3)
Advent beköszöntével mi is újra meggyújtjuk a koszorún a gyertyákat, amíg csak el nem jön Üdvözítőnk születésének ünnepe. 
     Mi is bűnbánattal és jó szentgyónással készülünk e napra, hogy az Üdvözítőt tiszta szívvel fogadhassuk. Ezért van négy gyertya (a négy vasárnap szimbólumaként) és egy viola szalag (viola a bűnbánat színe) az ádventi koszorún.
Életünk folyamán is négy gyertyát gyújtunk meg, amíg a Megváltó számunkra újra eljön személyes ítéletünkkor: a keresztelési, az elsőáldozói, a menyasszonyi vagy szentelési és a halotti gyertyánkat. A mi életünk koszorúja is körül van tekerve egy lila szalaggal, a bűnbánat, a kereszthordozás szalagjával.
Vizsgáljuk meg most röviden életünk koszorújának e négy gyertyáját.


1. A keresztelő gyertya
Az első gyertyánkat akkor kapjuk, amikor megkeresztelnek bennünket. A pap a keresztelendőnek (illetve a keresztszülőknek) égő gyertyát nyújt, és ezt mondja: „Vedd az égőadvent2 világosságot és őrizd meg kifogástalanul keresztségedet. Tartsd meg Isten parancsait, hogy amikor majd az Úr a menyegzőre jön a mennyei udvar szentjeivel, elébemehess és örökkön örökké élhess.” 
     A keresztelőkor kapott gyertyát a húsvéti gyertyán, mely a feltámadt Krisztust jelképezi, gyújtják meg. A szent keresztségben lélekben mi is feltámadunk Krisztussal. A keresztségben Krisztus új életet ajándékoz nekünk, a kegyelmi életet. Letörli rólunk az áteredő bűnt – és felnőtteknél az addig elkövetett személyes bűnöket is – és egészen tisztává tesz bennünket. 
     Ezt a kapott kegyelmi fényt kell megőriznünk és ebbe a sötét világba kivinnünk. Ez életünk feladata. Megváltónk mondta: „Ti vagytok a világ világossága… A ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat.” (Mt 5,14/16)
Mindazonáltal hány ember él manapság, akiknél ez a gyertya már nem is lett meggyújtva, mert nem vitték őket a keresztelő medencéhez? És hány ember van, akinél bár egykor még meggyújtották e gyertyát, de az mára menthetetlenül kialudt, mert súlyos bűn által az egykor megkeresztelt elvesztette a keresztségi kegyelmet? 
     Legalább mi gyújtsuk meg újra ezt az első gyertyánkat, ha azok közé tartozunk, akiknél kialudt. Üdvözítőnk kezünkbe adta ennek eszközét, hiszen egy nyílt jó szentgyónással bármikor újra lángra lobbanthatjuk.


2. Az első áldozás gyertyája
Közülünk sokan már meggyújtották életük ádventi koszorúján a második gyertyát is, mégpedig első áldozásuk napján. A Legméltóságosabb Oltáriszentséggel Krisztus közelebb kerül hozzánk. Mily lelkesen készültünk egykor arra a napra, amikor először vehettük magunkhoz Megváltónk testét a szentáldozásban! Mennyi áldozat és ima által készítettük elő szívünket erre az alkalomra! 
     Azóta azonban a szentáldozás sokunknál megszokottá vált. Hiányzik belőlünk az igazi vágyakozás utána. A szeretet és az áldozat öröme. Olykor úgy tűnik, hogy a Megváltónak már csak egészen kicsiny hely és idő jut túlzsúfolt határidőnaplónkban. Talán egy negyedórányi, de több nem. Sokszor úgy kezeljük Őt, mint egy nem szívesen látott vendéget, aki további terhet jelent csak számunkra. Őrömről pláne már nem is beszélhetünk.
Vegyük talán éppen ezt a gyertyát fontosnak a mostani ádventi időre, határozzuk el magunkban, hogy ezentúl jobban készülünk fel a szentáldozásra, és köszönetet sem felejtünk el utána adni. Napunk, életünk legértékesebb pillanatai ezek. Ha a szentmise után nem találunk erre időt, mert a kötelezettségek ismét hívnak bennünket, akkor feltétlenül legalább utólag, otthon szakítsunk időt a hálaadásra.

gzertzagzujtas
3. A menyasszonyi vagy szentelési gyertya
Életünk folyamán egyre fényesebb és világosabb lesz körülöttünk. Életünk koszorúján esküvőnkkel vagy felszentelésünkkel a harmadik gyertya is meggyullad. Talán Önök is láttak már ilyen gyertyát esküvőn a térdelő zsámoly mellett égni, vagy Zaitzkofenben a papszentelésnél, amikor a kandidátusok égő gyertyával a kezükben az oltár elé vonultak.
Sajnos itt is meg kell jegyezni, hogy ezek a gyertyák gyakran már nem gyulladnak meg. A párok csak egyszerűen együtt élnek esküvő nélkül, mintha házasok lennének. Mások pedig nem hozzák meg azt az áldozatot, amit a papi hivatás követel. 
     És ha e gyertyákat mégis meggyújtották, gyakorta újra eloltják őket. A párok szétköltöznek, elválnak egymástól. A papok közül pedig sokan feladják hivatásukat és megházasodnak. Természetes, hogy mindkét állapot nagy áldozatokat igényel. De minél több ilyen áldozatot hoznak, annál világosabb lesz a házastársak vagy a pap ádventi koszorúján. 
     Ahogy a gyertya is több fényt ad, ha egészen elég, úgy van e két állapotban is. Minél több áldozatot hoznak benne, annál világosabb lesz körülötte. 
     Az Advent, ez a nagy kegyelmi idő segít nekünk a harmadik gyertya meg- vagy újra gyújtásában. Újítsuk fel az elkövetkezendő hetekben odaadásunkat!


4. A halotti gyertya
Elhagyatott lesz a körül az ember körül, akinél a negyedik gyertya kerül meggyújtásra. Amikor életünk ádventi koszorúja egészen világossá válik, eljön hozzánk az Úr. A negyedik gyertyánál is áldozatok, súlyos áldozatok várnak ránk. Egészen fel kell adnunk magunkat, hagynunk kell, hogy az Úr számára egészen elemésztődjünk. 
     De hogy ez az utolsó áldozat, melyet itt a földön meg kell hoznunk, ne legyen túl nehéz, az Üdvözítő az utolsó kenet szentségében siet segítségünkre. A betegek kenete megerősít bennünket a haláltusánkban. Igen – vállaljuk föl, hogy ezt a gyertyát is meg akarjuk gyújtani. Ezt a gyertyát is tövig akarjuk égetni.
Sajnos korunkban sokszor ez a gyertya is hiányzik már. Az emberek „emberhez méltóan” akarnak meghalni. Ezért halálos injekciót vagy italt adatnak be maguknak. 
     Holott Üdvözítőnk keresztjére vetett pillantásunk egészen mást mutat nekünk! Nem „emberhez méltóan”, hanem úgy, ahogy a Jóisten akarja, akarjunk meghalni. 
     Alig hihető, pedig igaz, hogy Svájcban két vállalat is létezik, „Dignitas” és „Exit”nevezetűek, melyek mindenkinek, aki ezt kéri és ezért fizet, halálos italt adnak.


Kedves hívek! 
     Az ádventi négy hét előkészületi időként kell szolgálnia számunkra az Üdvözítő eljövetelére a közelgő karácsonyi ünnepen, de egyben előkészületként az Úr eljövetelére személyes ítéletünk idején is. Hozzuk meg azokat az áldozatokat, melyek szükségesek ahhoz, hogy ezt az ítéletet örök üdvösségünk kövesse. Készítsük fel jól szívünket, és gyújtsuk meg életünk ádventi koszorújának gyertyáit: a keresztségi, az elsőáldozó, a menyasszonyi vagy szentelési és majdan a halotti gyertyát. Amen. (Forrás: P. Fuchs prédikációja 2008. november 30án, Advent első vasárnapján)

......vissza a lap tetejére

 

 

 

Az Advent a karácsonyi ünnepekre való előkészület ideje, ugyanakkor a második eljövetelre is irányítja figyelmünket. Krisztus arcát szemléljük, aki emberré lett, aki kisgyermekként jött közénk, aki örömet hozott a Földre. Hangolódjunk rá az ünnepre!


Ádvent, éber várakozás Krisztus eljövetelére

 

 

Már napokkal ezelőtt megjelentek a virágárusoknál az ádventi koszorúk. A „szabályos” koszorú fenyőből készül, rajta három viola és egy rózsaszín gyertya. Más díszek is rákerülhetnek, de azok már nem tartoznak a lényeghez.
A katolikus templomokban és családi otthonokban egyaránt elhelyezik, és a négy adventi vasárnap, vagy már előző este mindig eggyel több gyertyát gyújtanak. A gyertyagyújtást közös énekkel, szentírási szakaszok felolvasásával és közös imádsággal végzik.
Az Ádvent (az Úr eljövetele) Szent András ünnepe körül  kezdődik. Négy ádventi vasárnap van karácsonyig. A katolikus templomokban ebben az időszakban nem díszítik virággal az oltárt, az orgona csak az ének kíséretére szorítkozik, a miséző pap viola miseruhát használ, de a harmadik vasárnap lehetséges a rózsaszín. Az Ádvent eredete a 4. századig nyúlik vissza.
Régi szokás templomainkban, hogy az ádventi hétköznapokon hajnali, úgynevezett rorate misét végeznek.

Az ádventben a keresztény ember készül karácsonyra, Krisztus születésének ünnepére, de egyben Krisztus világvégi eljövetelére is. A népi jámborság megnyilvánulásai az ádventi koszorú mellett a karácsony előtti betlehemezés, és a keresztény család közös Szent Család-járása. Amíg a betlehemezés karácsony eseményeit mondja el, addig a Szent Család-járás inkább a felkészülés ájtatossága a családi otthonokban.
Ebben az időben sokszor felhangzik a csodálatos gregorián himnusz: Rorate, coeli desuper, et nubes pluant justum – Harmatozzatok, egek onnan felülről, és felhők hozzák az igazat.


Ádvent – maga az ünnep - Mit is jelent az "Ádvent" szó?

Ádvent, Adventus Domini = az Úr eljövetele, röviden: Úrjövet. Ádvent az Úr kegyelemhozó eljövetelére való felkészülés időszaka. 


Mikor tartjuk az Ádventet?

Ádvent - egyben az egyházi év - a Szent András ünnepéhez (nov. 30.) legközelebb eső vasárnappal, illetve annak előestéjével kezdődik. Négy hétből áll, a negyedik többnyire csonka. A liturgikus szín: viola (kivéve Ádvent III. vasárnapján, amikor szabad rózsaszínt használni). December 17-től már a közvetlen karácsonyi előkészület jeles napjait tartjuk. 


Milyen Úrjövetről emlékezünk meg Ádventben?
1. Történelmi Úrjövet. Az Ószövetség várakozása Krisztus első (alázatos) eljövetelére "az idők teljességében". 
2. Kegyelmi Úrjövet. A hívő lélek várakozása Krisztus folytonos (lelki) eljövetelére a Karácsonyban. 
3. Eszkatologikus Úrjövet. Az Egyház virrasztó várakozása Krisztus második (diadalmas) eljövetelére az Utolsó Napon. 


Kik az Ádvent lelki mesterei?

1. Izaiás próféta, a vágyakozás tanítója: "Harmatozzatok, egek, onnan felülről!" (Iz 45,8) 
2. Keresztelő Szent János, a felkészülés tanítója: "Készítsétek az Úr útját!" (Mt 3,3) 
3. Szűz Mária, az önátadó, alázatos várakozás tanítója: "Legyen nekem a te igéd szerint!" (Lk 1,38) 


Mi jellemzi az ádventi lelkületet?

1. Saját gyengeségünk, megváltásra való rászorultságunk tudata, mert "Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak megkegyelmez" (Jak 4,6). 
2. Bűnös múltunk elutasítása, állandó fohászkodás Isten irgalmáért: "Mutasd meg nekünk, Urunk, irgalmasságodat!" (Zsolt 84,8). 
3. Figyelmes, éber várakozás, reménykedő virrasztás: "Virrasszatok, mert amely órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia!" (Mk 13,35).


Melyek az Ádvent sajátos gyakorlatai?
1. Csönd, elmélkedés, imádság. 
Foglalkozzunk többet Isten dolgaival, ismerjük meg jobban azt, akit várunk. Legyünk többet csöndben, magunkban. Kerüljük most a hangos helyeket, izgalmakat, szórakozásokat. Járjunk Mária lelki iskolájába: figyeljük őt, imádkozzunk hozzá, vegyünk részt a Roráte (ádventi hajnali) miséken. 
2. Készülés Karácsonyra. 
Készüljünk elő családunk karácsonyi liturgiájára. Ajándékainkat a helyes lelkület és szeretet készítse elő és hitelesítse: gondos, személynek szóló kiválasztás, és nem üzleti szellem. 
3. Bűnbánat. 
A közelgő Karácsony várakozásában szorgosan, mégis vidáman tisztítsuk ki lelkünket minden szennytől.

 
Melyek az Ádvent szimbólumai?
1. A viola szín: az összeszedettség, szent fegyelem és bűnbánat színe. 
2. Az oltár díszítetlen, az orgona legfeljebb az éneket kíséri: ezek a visszafogottság, a várakozó komolyság jelei. 
3. Nem liturgikus jelkép - s nem is kerülhet a liturgia megszentelt formái elé -, de segítheti elmélyülésünket az újabb korban divatba jött ádventi koszorú. Mintegy élő naptár mutatja a családnak, a templomi közösségnek a Karácsony közeledését.


Az adventi naptár kitalálója
Adventi naptár már hetekkel karácsony előtt mindenfelé vásárolhatunk. A préselt ajtócskák mögött kis csokoládé-meglepetések várnak a kíváncsi "édesszájúakra". Más adventi naptárak fából készült kis dobozokból állnak, vagy hosszú ajándékcsomagokból. De mindig 24 ajtócska, 24 zacskó vagy csomagocska van a naptárban, hogy december minden napjára jusson egy ajándék szentestéig. 

Ezt a szép szokást egy édesanya találta ki. Rosszul esett neki, hogy kisfia minden este azzal a kérdéssel nyaggatta: "Hányat kell még aludnunk, hogy megjöjjön a Jézuska?" Egy nap fogott egy kartont, huszonnégy mezőre osztotta, mindegyikre rátűzött egy bonbont. Kisfia mindennap lecsippenthetett egyet. A kisfiúból idővel felnőtt lett. 

Eszébe jutott egyszer az édesanyja naptára. Úgy gondolta, hogy más gyerekeknek is örömet szerezhetne vele, és ezért elhatározta, hogy adventi naptárakat készít és árusít. Nagy sikere lett. Nemsokára gyárak sora foglalkozott adventi naptárak készítésével. Gerhard Lang, az adventi naptárak atyja 1974-ben hunyt el Münchenben, igen idős korában.
Felhasznált forrás: Virtuális Plébánia, HarmoNet, Édenkert Online, Communio nyomán

......vissza a lap tetejére

 

 


Krisztus Király ünnepe



Krisztus király ünnepe az Úr ünnepei között a legfiatalabb, XI. Piusz pápa rendelte el 1925-ben, s Mindenszentek ünnepe előtti vasárnapra helyezte. Csak a II. Vatikáni Zsinat után helyezték át ádvent előtti utolsó vasárnapra.



A királyság fogalma - főként a folyamatosan cserélődő miniszterek korában - az állandóságot képviseli. Ahogy telnek az évtizedek, s évszázadok a történelemben, egy-egy uralkodóház stabilitása mindig hozzájárult egy nemzet önazonosság-tudatának kialakulásához, s alátámasztásához. A mai politikai nyelvben a "király" szó azonban sokakban unszimpátiát kelt. Idejétmúlt hatalmi vagy hatalom nélküli parádét idéz föl, melyet a "világ urai" hóbortos szórakozásként űznek.



Krisztus azonban nem ebben az értelemben vett uralkodó. Ő az a király, akit megrugdaltak, keresztre szögeztek egykor és egyre ma is. Ő mégsem száll le szent keresztjéről, ott hal meg értünk ég és föld között lebegve. Ő király, nem a keresztje dacára, hanem épp általa: a "sokakért", minden alattvalójáért kiontott vére árán. Általa kibékültünk Istennel, testvéreinkkel, áldozata által szabaddá lettünk, s az Ő béke-országába jutottunk.



Krisztusról mint királyról a liturgikus év folyamán többször megemlékezünk, ez az ünnep azonban más, hiszen nem csak kiemeli Krisztusnak a világmindenségre kiterjedő hatalmát, hanem az egyházi év végén előremutat a történelem végső, nagy napja felé, mikor mint Úr, s Király jön majd el megítélni mindeneket. Az Ő színe előtt játszódik a történelem, s Isten akarata, hogy hatalma a "világ végén" nyilvánuljon ki teljesen. Az utolsó ítéleten Ő lesz a Bíró, aki összefoglal mindent, és átad az Atyának.



A középkori hívek "minden tagját" üdvös félelem járta át, mikor az utolsó ítéletre gondoltak. Ennek a lelkületnek tanúja a gyászmise szekvenciája, melyben a következő szavakkal imádkozzuk:"Reszket akkor holt meg élő, ha megjön a nagy Ítélő, mindeneket számonkérő."



Az ősegyház vágyakozott, a középkor rettegett, mi viszont nem tesszük egyiket sem! Vissza kell térnünk hittel Üdvözítőnk szándékához, vagyis az Ő eljövetelének tudatában kell élnünk! Erre a tényre világítanak rá az ünnepi mise liturgikus énekei.



A kezdőének szavai túlmutatnak minden emberi méltóságon, elismerjük Krisztus királyságát, a szentmise nyitányában feltárul képzeletben előttünk az Ő mennyei dicsősége: "Az Ő országa örökké való ország; s minden király szolgál neki, alleluja, alleluja." (Dán 7, 14)



"Uralkodik a tengertől tengerig a folyóvíztől a földkerekség határáig." - énekeljük a válaszos énekben. Krisztus királysága az egész földkerekséget ebben a dicsőséges országában egyesíti. Ezt akarja kifezezni a "tengertől tengerig" kifejezés. Kiindulópontja egyetlen választott nép volt, a zsidóság. Innen, a folyóvíznek, a Jordánnak a partjáról indul el Országának növekedése, hogy aztán elérjen a "tengerig" a "földkerekség határáig". Vagyis uralma az egész világon egyetemessé válik.(Forrás:Somfai Elemér)

......vissza a lap tetejére

 

 

ÁRPÁDHÁZI SZENT ERZSÉBET

November 19.
a világegyházban november 17. *1207. +Marburg, 1231. november 17.

A ciszterci szerzetes, Heisterbachi Caesarius így kezdi Szent Erzsébet életrajzát: ,,A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.'' Erzsébet azok közé a szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökken, fénye minden kor minden emberének világít.

Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse''), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.

A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és ,,kifosztva'' a várat, segített az éhezőkön.

Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!''

Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy ,,elűzték a várból''. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: ,,Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: Akkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!  És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól...''

Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük (lásd november 13-án!).

1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.

Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára.

A szeretet nagy szentjének életét a wartburgi vár, a benne látható Erzsébet-lakrész, Moritz von Schwindt romantikus képei, valamint sok- sok elbeszélés hozza közel hozzánk.

Erzsébet gyermekkorából egy játszótársa, Guda, a következő epizódot mondta el: ,,Gyermeki szeretetével Szent János apostolt választotta kedves szentjének. Wartburgban ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy évenként mindenki sorshúzással választott magának egy szentet, akit külön is tisztelt és próbált követni. Erzsébet megkérte égi barátját, hogy a sorshúzás alkalmával mutatkozzék meg neki. Az apostolok nevét egy-egy gyertyára írták, majd halomba rakták a gyertyákat, és húztak belőlük. Erzsébet Szent János gyertyáját húzta. Még egy próbát akartunk tenni, ezért ismét összekevertük a gyertyákat, de ő másodszor, sőt harmadszor is ugyanazt húzta ki. Attól a naptól fogva semmit nem tagadott meg, ha Szent János nevében kérték tőle.''

Miután tizennégy éves korában Lajos felesége lett, hatása annyira érezhető lett a fiatal grófon is, hogy Caesarius lelkesen írja: ,,Alattvalói számára boldog idők következtek. Rablás, betörés és erőszakos cselekmények esetében nem volt tekintettel a személyre. A gyilkost, akár lovag, akár nemes, akár paraszt volt, úgy ítélte meg, ahogy megérdemelte''.

Lajos egy alkalommal ellovagolt az Inselberg mellett, és így kiáltott: ,,Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!'' Pedig Erzsébet tettei nemcsak az udvar embereit hökkentették meg rendszeresen, hanem olykor Lajostól is nagy megértést kívántak. Példa erre az az eset, amelyet legelső német életrajzírója jegyzett föl: Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen és szolgálhassa. Egy váratlan pillanatban hazatért a férje. Jelentették neki a történteket, s Lajos szívében egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt. Mikor azonban belépett a szobába ,,Isten, az Úr megnyitotta belső látásának szemét'', és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. ,,Lelkesen tekintett Erzsébetre, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!''

Amikor Lajosnak hadba kellett vonulnia Itáliába, Erzsébet három éven át helyettesítette a grófság vezetésében. Éppen ezekben az években gyenge aratások és árvizek sújtották a vidéket, úgyhogy a nép éhezni kezdett. Az ifjú grófné pedig nagy határozottsággal és körültekintéssel cselekedni kezdett; a vár alatt ispotályt nyitott, ahol naponta száz szegény kapott ellátást. Gyakran saját kezűleg osztotta nekik a kenyeret és a pénzt. Eladta ékszereit és drága ruháit, gyapjút szőtt a szegényeknek, gyermekágyas asszonyok mellett segédkezett, és méltó temetést adott az elhunytaknak. Mikor hírét vette, hogy Lajos hazatérőben van, elébe lovagolt, és ,,ezernél többször is megcsókolta''. A várnagy panaszt emelt ellene, hogy ,,esztelen bőkezűségével'' eltékozolta urának vagyonát. Igaz, hogy a kamrák és tárházak kiürültek, a nép azonban élt és békét élvezett. Lajos a panaszokra így válaszolt: ,,Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el!''

Egy alkalommal Lajos néhány napot barátjánál, a hildesheimi püspöknél töltött. Hazatérése után leült Erzsébet mellé, és mondani akart neki valamit, ő azonban sejtvén, hogy a keresztes háborúról van szó, benyúlt urának zsebébe, és kihúzott belőle egy vörös posztóból készült keresztet. Megdöbbenve ismerte föl, hogy Lajos magára vette a keresztes lovagok jelét, s vállalta, hogy részt vesz a Szentföldért vívott harcban. Erzsébet tudta, hogy ez ura hosszú ideig tartó távollétét, esetleg halálát is jelentheti. Lajos hosszú beszélgetéssel akarta fölkészíteni döntése közlésére Erzsébetet, akire ez a hirtelen fölfedezés olyan erővel hatott, hogy ájultan esett össze. Lajos vigasztalni próbálta, de Erzsébet fájdalmát, aki egész a grófság határáig, Schmalkaldenig elkísérte őt, nem tudta csillapítani.

Egy esztendő múlva hozták haza a türingiai lovagok Lajos holttestét. Erzsébet eléjük lovagolt, és fájdalommal telve borult a koporsóra, de így imádkozott: ,,Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte''.

Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik föltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.

Wartburg vára Lajos halálával üres és idegen lett számára. Télvíz idején hagyta el a várat, s lenn a hegy lábánál csak egy nagyon szegényes szállást talált. A ferencesek templomában épp az éjjeli zsolozsmára harangoztak, Erzsébet odasietett, és kérte a barátokat, énekeljék vele a Te Deumot. Később a sógora Eisenachban biztosított számára lakást.

A következő eset mutatja, hogy az emberek milyen gyorsan elfelejtik a kapott jótéteményt, és válnak barátból ellenséggé: Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de szó nélkül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.

Az egyik udvari ember házában adtak szállást Erzsébetnek és gyermekeinek. A háziúr nagyon gorombán bánt vele, úgy kezelte mint egy bolondot, és lépten-nyomon sértegette. Amikor Erzsébet elhagyhatta ezt a szállást, a falaknak és a tetőnek megköszönte, hogy oltalmazták, és hozzátette: ,,Szívesebben mondanék köszönetet az embereknek is, de nincs miért''.

Egy közmondás szerint ha a füvet este letiporják, reggelre talpra áll. Erzsébet is ilyen volt. A barátainak sikerült elérniük, hogy megkapja özvegyi részét és a gyermekeit illető örökséget. A kapott javakból ünnepet rendezett, és vagyona negyedrészét saját kezűleg osztotta szét a szegények között. Beesteledett, mire mindenkinek átadhatta adományát. Mikor látta, hogy az öregek és betegek arra készülődnek, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, kenyeret adott nekik, nagy tüzet rakatott, hogy melegedhessenek, és elrendelte, hogy mossák meg a szegények lábait. Az egyik ember dúdolni kezdett egy dalt, s hamarosan mindenki énekelt a tűz körül. Erzsébet boldog volt, és azt mondta társnőinek: ,,Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket!''

Marburgban a szállására fogadott egy vak és béna gyermeket, akinek nagyon kellemetlen betegsége volt. Mindaddig maga gondozta, amíg karjai között ki nem lehelte lelkét. Utána egy leprás kislányt fogadott magához. Mikor szigorú lelkiatyja ezt megtudta, kegyetlenül megbüntette.

Az egyik napon megjelent nála egy magyar küldöttség, élén egy tekintélyes úrral. András király azért küldte őket, hogy vigyék haza Erzsébetet Magyarországra. Mikor végre rátaláltak, foltozott ruhában a rokka mellett ült. A küldöttséget vezető úr felkiáltott elkeseredésében: ,,Ki látott már királylányt rokkánál!''

Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: ,,Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni. Hirtelen fölült, és elborzadva kiáltotta: ,,Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!'' -- aztán megnyugodott, és így szólt: ,,Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a karácsony, amikor megszületett, és jászolba fektették''. Aztán felsóhajtott: ,,Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját'' -- és elszenderült.

Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett.

Irgalmas Istenünk, kérünk, világosítsd meg híveid szívét, és Szent Erzsébet közbenjárására segíts minket, hogy a világ által fölkínált jólétet megvessük, és mindig égi vigasztalásodnak örvendjünk!

......vissza a lap tetejére

 

2010. november 14., évközi 33. vasárnap        

 

Gondolatok az olvasmányhoz (Mal 3, 19-20a)

Az a nap, az a bizonyos nap, melyről a próféciák szólnak, abban az értelemben veendő, mint a teremtés napjai. Az a nap, akár a teremtés napjairól olvasunk a Biblia első oldalán, akár a teremtett világ végét jelentő napról olvasunk a próféciákban, nem a mai értelemben vett dátum, nem történelmi vagy csillagászati események által megjelölhető időpont. Nem is abban az értelemben vett „idő”, amit órával, napkeltével és naplementével, holdciklusokkal, évszakokkal és csillagászati évekkel szokás mérni. Az a nap, az a bizonyos nap úgy határozható meg, ahogy a zsoltáros fogalmaz: „Mert ezer év előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt. Vagy annyi, mint egy éjjeli őrállás.” (Zsolt 90,4) Péter apostol is figyelmeztet erre második levelében: „Szeretteim, főképp egy dolog ne kerülje el figyelmeteket, az, hogy egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap.” (2Pét 3,8)

Éppen az előzőekből következik, hogy az a nap minden generáció és minden ember életében bekövetkezhet, és rendszerint be is következik. Mi jellemzi azt a napot? Az, amit Malakiás leír: tűzben ég el azon a napon az forma, mely kevélységet és gonoszságot hordozott, elég a tűz valamilyen formájában, mindenestől elég, elhamvad. Csak a hamu marad. Annak a napnak eseménye az is, amikor felragyog az a forma, mely igazságot hordoz, istenismeretet és istenszeretetet. Megjelenítője lehetek a kevélységnek, a gonoszságnak. Megjelenítője lehetek az igazságnak, az istenismeretnek és istenszeretetnek. Az a nap, az a bizonyos nap a tűz próbája. Elég, elhamvad, ami a tüzet táplálja, és felragyog, ami el nem éghet, mert örök érték, örök világosság.

Gondolatok a szentleckéhez (2 Tessz 3, 7-12)

Akár Pál apostol írta, akár egy pszeudonim szerző a tesszaloniki hívekhez címzett második levelet, az nyilvánvaló, hogy a levél megírására Krisztus második eljövetelének várása, és az azzal kapcsolatos tévedések adtak okot. Tehát itt is ama bizonyos napról esik szó, mint Malakiásnál. A levélből kiderül, hogy akik közelinek tartották (vagy éppen soha be nem következőnek) ama napot, azok naplopók voltak. (Milyen gazdag is a magyar nyelv! Aki dolgozhatna és nem teszi, az lop: a napot lopja, „naplopó”.) Találgatni, hogy kik is voltak azok a naplopók és miért nem dolgoztak, nem érdemes. Azzal a gondolattal azonban érdemes foglalkozni, amire a levél a figyelmet irányítja. A levél szerint Pál apostol a saját példáját állítja a keresztények elé, amikor azt írja: „Senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére.”

Ideális lenne emberi elképzelés szerint, ha olyanok hirdetnék az igét, akik nem abból élnek, hanem anyagilag függetlenek lennének. A gyakorlat mégis arról szól, hogy ahol a közösségnek nincs olyan vezetője, aki teljes idejét a közösségnek szentelheti, ott nincs is közösségi élet. De miből éljen, aki teljes idejét a közösségnek szenteli? Bizony, nehéz ezt a kérdést a gyakorlatban megválaszolni, megoldani. A kompromisszum kikerülhetetlen.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 21, 5-19)

A kereszténység úgy született, hogy közelinek tartotta és hirdette a világ végét. De nemcsak a kereszténységet foglalkoztatta ez a gondolat. Josephus Flavius zsidó történetíró, Arhceologia Iudaica c. könyvében pl. ezt írja.
"Ádám harmadik fiának, Séthnek a gyermekei mind jólelkűek voltak, megőrizték az ország békéjét, és boldogan éltek. A csillagzatok ismeretére támaszkodtak, és meghatározták az égitestek pályafutását. Hogy felfedezéseik rejtve ne maradjanak, és hogy elterjedésük előtt veszendőbe ne menjenek - mivelhogy Ádám meghirdette minden dolog pusztulását egyszer tűz, másodszor pedig özönvíz által -, azért két oszlopot emeltek: az egyiket égetett agyagból, vagyis téglából, a másikat pedig kőből. Mindkettőre felrótták tudományukat, hogy ilyen módon, ha a téglaoszlop a víz hatalma folytán megsemmisülne, a kőoszlop őrzi meg a feliratokat az utókor számára. Tűz általi pusztulás esetén pedig a téglaoszlop őrzi meg a feliratokat. A végén hozzáteszi: Ezek az oszlopok ma is láthatók Sziridu földjén." (Várkonyi Nándor, A Sziriát oszlopai)

Platón, az egyiptomiak hagyományát jegyezte fel Timaiosz c. művében. Ott ezt olvashatjuk: "Sokszor és sokféle módon pusztultak már el az emberek. Leggyakrabban tűz és víz által. Időnként nagy tűz semmisít meg minden földi lényt. Vizözön is sokszor pusztított már. A pusztulás azonban megújulással, újrakezdéssel jár együtt. A világ időnként őstűzben hamvad el, azután újraalakul.”
Az ószövetségből ma hallottuk Malakiás próféta jövendölését erről a tűzözönről. Dániel könyve tartalmaz bőségesen homályos jövendöléseket, az újszövetségi írások közül is több. A második Péter levélben pl. ezt olvassuk: Eljön az Úr napja, mint a tolvaj. Akkor az egek nagy robajjal elpusztulnak, az elemek megolvadnak a hőségben, s a föld és rajta minden alkotás tűzben ég el. Majd így zárja a jövendölést: Mi azonban új égre és új földre várunk, mely az igazság otthona."

1595-ben Velencében egy bencés szerzetes, Arnold Wion, Lignum Vitae címmel kétkötetes könyvet adott ki. Benne említést tesz az öt évszázaddal korábban élt Szent Malakiás írországi szerzetes jóslatairól, melyek szerint 2012-ben a Vatikán meg fog szűnni, felszámolódik, s az általa képviselt vallás sem viseli többé a római jelzőt. Nem a kereszténység végét jelzi ez, még csak nem is a katolikus hagyományok megszűnését, hanem az évezredes központi vezetés végét. Malakiás próféciáiban 1143-tól, II. Celesztin megválasztásától a 2012-es évig bezárólag pontosan 111 pápát említ. Szent Péter apostol utódai közül az utolsót Gloria Olivae (Az olajfa dicsősége) névvel illeti, aki II. János Pált fogja követni.
Vajon mit jelenthetnek a rájuk jellemző nevek? Csak találgatni lehet. Nehezen érthetők a természetüknél fogva homályos jóslatok. A próféták ugyanis mintegy tükörben látják az eseményeket, tehát nem az idő dimenziójában, hanem egy síkban mindent. Másrészt nem magukat a jövőben bekövetkező eseményeket látják, hanem az erővonalakat, melyek nyomán az események majd történnek.
Szent Malakiás próféciáihoz hasonló jóslatokat Nostradamusnál is találhatunk.

Lehet-e látni a jövőt hosszú távon? Lehet-e valami valós alapja ezeknek a jövendöléseknek? Az tény, hogy az emberek túlnyomó többsége mindig hitt a jövendölésekben. A pszichológia magyarázatot is ad rá.
Jung, a nagytekintélyű svájci pszichológus az emberi elme tudattalan szférájának létével magyarázza a jövendölések hátterét. Az emberek, nemcsak a ma élők, hanem a valaha éltek látszólag különálló lények, de elméjüknek a tudattalan szférája közös. Ebben a tudattalan szférában általános emberi, ősi képek szunnyadnak. Ezek álomban rendszeresen előjönnek, és a tudat képes belőlük valamit megragadni. Kivételes esetben nemcsak álomban, hanem "éber" állapotban is a tudat elé kerülnek ezek az ősképek, melyeknek erővonalai vannak, és ezek is képek formájában jelentkeznek. Akinél ez jelentkezik, arról mondják, hogy látnok vagy próféta.
Jóllehet általános emberi jelenség az élet, a világ újjászületésének hite, de a kereszténységre különösen jellemző a közeli világ-vége érzése, az istenítélet türelmetlen várása, amiben benne van a világ újjászületésének reménye is. Miért jellemző ez különösen a kereszténységre? Egy példával válaszolok, melyben tömören van örömhír is.

Egy öreg pap írásait sorozatban közölte a második világháború előtt a Szív újság. Egy alkalommal arról írt, miért cserélte ki a temetőben lévő nagykeresztet, melyre az volt felvésve: "Irgalmas az Isten." Ott ő leírja, miért zavarta őt ez a felírás, de itt most nem mondom el. A lényeg az, hogy új nagy fakeresztet készíttetett, melyre már ez volt vésve: "Igazságos az Isten." Az első keresztények saját bőrükön érezték a földi élet igazságtalan voltát. Örökre belevésődött a keresztény tudatba, hogy eljön, el kell jönnie az igazság napjának. És ez igaz.
Én mégsem cseréltem volna ki azt a keresztet, melyre az volt vésve: "Irgalmas az Isten!"
Ha szabad kérni, mindenki kérdezze meg magát: én mit látok szívesebben a keresztfán: "Irgalmas az Isten!" vagy "Igazságos az Isten!" (Forrás: Magyar kurír- Buzgán József)

......vissza a lap tetejére

 

2010. november 7.Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 20, 27-38)

Az evangélium azért kapcsolódik az olvasmányhoz, mert az olvasmányban is, az evangéliumban is a feltámadásról esik szó. Azért is kapcsolódik a kettő, mert a szadduceusok olyan világnézetű emberek voltak, akiknek nem volt fontos a vallás, a hagyomány, a haza és egyéb ilyen idealisztikus értékek. Ők "realisták" voltak, szemben a makkabeus anyával. Ők adott történelmi korban látták, hogy a római nép erős, nagy nép, az övék kicsi nép. Látták, hogy a római katonáknak komoly fegyvereik vannak, nincs esély velük szemben. Látták, hogy a rómaiak is vallásosak a maguk módján, miért ne vehetnék át a vallásukat? Látták, hogy a rómaiakkal békességben lehet élni, csak adót kell nekik fizetni. Látták, hogy a római szokások is régiek, mint a zsidó szokások, ugyan miért kellene ragaszkodni a sajátjukhoz? Látták, hogy a sertéshús éppoly ízletesen elkészíthető és ehető, mint a birkahús, ugyan miért kellene különbséget tenni köztük elvi alapon? Látták, hogy a rómaiak is emberek, de angyalokat még nem láttak, és nem beszélnek róluk, de beszélnek istenekről. Látták, hogy római és zsidó egyaránt meghal, de a halálból még sem római, sem zsidó nem tért vissza az életbe. 
Ezek a szadduceusok sokan voltak, és őrültnek tartották a másik pártba tartozó, a másik világnézetet valló embereket, a farizeusokat. A farizeusok emberszabású állatnak tartották a szadduceusokat. Ez a két párt ma is létezik. Az emberek egy része az egyik világnézethez, életszemlélethez tartozik, az emberek másik része a másik világnézethez tartozik. De úgy is mondhatjuk, hogy az egyes emberben hol az egyik, hol a másik világnézet uralkodik.

A mai evangélium fő kérdése ez: feltámadnak -e a halottak, van-e a halál után másik élet? Ha van, akkor a makkabeus anyának van igaza, ha nincs, akkor a szadduceusoknak. 
Pál apostol is foglalkozik a kérdéssel, amikor így ír: „Mit használ nekem, hogy Efezusban - emberi módon szólva - vadállatokkal küzdöttem? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”. (1Kor 15,32)
Pál apostol sem tud kézzel fogható bizonyítékot nyújtani a feltámadás tényéről, de érzi, hogy foglalkozni kell a kérdéssel. Ezért így folytatja: „De - kérdezhetné valaki - hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek majd elő? Ostoba! Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad. Amit elvetsz, még nem növény, az csak azután fejlődik, hanem puszta mag, például búzaszem vagy más egyéb. Isten testet ad neki tetszése szerint, minden magnak neki megfelelő testet. (1Kor 15,35-38)
Ez gondolat egybecseng Jézusnak azzal a tanításával, amikor közel látva saját testi halálát, ezeket mondja: „Ne nyugtalankodjék szívetek!... Elmegyek helyet készíteni számotokra.” (Jn 14,3)
Képeket idézhet számunkra e kijelentés. A fészekrakó madarak munkája lélekemelő, mert a jövőről szól. Ők is helyet készítenek, hogy az éhes lények számára pusztán ételnek látszó tojásokból titokzatos módon új élet fakadjon, új élőlények jelenjenek meg. A földműves őszi és tavaszi munkáját is felidézheti bennünk. Ő is helyet készít a magvak számára, hogy a földbe temetve azokat, új élet támadjon bennük és általuk.

Ilyen tojások és magvak vagyunk mi is fizikai-testi életünkben. „A bölcs az, aki a tojásban már látja a sasfiókát” – írja Anthony de Mello. Ez a „látás” a fenti kérdésre adott válasz kulcsszava. Látni lehet a fizikai világhoz tartozó testi szemmel, de látni képes az emberi szellem is. Ez a szellemi látásmód más néven a hit. Ez a hit nem vélekedés, nem tekintélyelv alapján elfogadott tantétel. Ez olyan látás, mely hegyeket mozgató energiát hordoz.(Forrás: Buzgán József -Magyar Kurír)

 

 

 

„Mint a Libanon cédrusa” – Szent Imre herceg ünnepe

november 5.

 

szent_imre„A nemes Imre herceg elõkelõ nemzetségbõl, mint a cédrus a Libanonról, Szent Istvántól, Magyarország elsõ királyától származott, erényekkel nagyon feldíszítve ragyogóan tündökölt” – szerepel az Árpád-kori legendák és intelmek című könyvben.

 

I. István király és Gizella királyné gyermekei közül csak két fiúgyermek nevét ismeri az utókor: Ottóét és Imréét. Imre életének töredékeit és üzenetét krónikák és legendák villantják fel. A herceg 1000 és 1007 között született Székesfehérváron. Szülei különös gondot fordítottak nevelésére. 1015-től Gellért püspök tanította latinra, különböző tudományokra, a vallás és a papi élet rejtelmeire, elvégeztetve vele a kor legmagasabb iskolai fokozatait. Imre tizenöt éves korától atyja, I. István mellett az államirányítás tudományát, a hadvezérséget, a diplomáciát sajátíthatta el.

 

Fiához írt intelmeiben István király őszintén, barátian tanította, hogy mindenekelőtt őrizze meg a katolikus hitet, erősítse az egyházi rendet, hozzon igaz ítéletet, minden cselekedetében mutasson türelmet, tanács nélkül semmit se tegyen, az elődök példája mindig legyen szeme előtt, „sűrűn teljesítse az imádkozás kötelmét, s a kegyességet, irgalmasságot s a többi erényt éber gonddal megtartsa”.

 

Atyai rendelkezésből királyi nemzetségből származó leányt jegyeztek el Imrével. Jóllehet apja kívánságára megházasodott, a herceg a szűzesség lelki útját választotta. A hagyomány szerint titokban, a város székesegyházának északi oldalán található Szent György-kápolna falai között tett tisztasági fogadalmat. „... a könnyek patakjával fojtotta el a szerelem tüzét, és bár lángot hordozott keblében, nem égett meg annak tüzétől. ... Nagy ugyan a tisztaságért való küzdelem, de nagyobb a jutalma” – olvasható az az Árpád-kori legendák és intelmek című kötetben. A szűzi erény útján járókról írja János apostol a Jelenések könyvében: „követik a Bárányt, ahová csak megy.” Előttük a mennyei udvarban egyetlen hely sincs elzárva, számukra minden isteni hajlék feltárul.

 

István király hatalmának csúcsán, 1031-ben egyetlen életben maradt fiát, Imrét kívánta megkoronáztatni Székesfehérvárott, trónját és országában a kereszténység zsenge vetését a jövő számára biztosítandó. Valószínűleg ez alkalomra készült Gizella királyné keze munkájával és irányítása alatt azon miseruha, amelyet 900 esztendőn keresztül használtak szentimrebucsu_2010koronázási palástként. Ám az időben, vadászat közben egy vadkan halálra sebezte a trónörököst, aki 1031. szeptember 2-án belehalt sebeibe. „Siratta őt Szent István és egész Magyarország vigasztalhatatlanul, nagy sírással...” – szerepel a krónikákban.

Szent László király Imrét atyjával, Istvánnal és nevelőjével, Gellért püspökkel 1083-ban az ország főpapjai és világi nagyjai jelenlétében oltárra emeltette – ez felelt meg akkor a szenttéavatásnak. A magyarság, a magyar ifjak példaképéről e szavakkal emlékezett Prohászka Ottokár: „Szent Imre hivatása az, hogy eszményt hirdet, példája kihat századokra, s nemzetének nagyobb szolgálatot tesz, ha az erény uralmát benne biztosítja, mint ha az országot arasznyi uralmával boldogítja.”

„Uralkodjál mindnyájuknak felette békességesen, alázatosan, szelíden, haragnak, kevélynek és gyűlölségnek nélküle, mindiglen elmédben tartván, hogy mind az embereknek egy állapotjuk vagyon, és hogy semmi föl nem emel, hanemha az alázatosság, és hogy semmi meg nem aláz, hanemha a kevélység és gyűlölség. Ha békességes lész, akkor királynak mondatol és király fiának, és szeretve lész mind a vitézektől. Ha haragos, kevély, gyűlölködő, békétlen lész, ... bizony a vitézeknek ereje a királyi méltóságoknak lankadására lészen és idegeneknek adatik a te országod. ... Ha bírni akarod a királyságnak tisztességét, szeressed az igaz ítéletet. Ha bírni akarod a te lelkedet, légy türelmes... mert a békességtűrő királyok uralkodnak, a türelmetlenek pedig kegyetlenkednek. Valamikor is adatik néked valamiben ítélned, mi te méltóságodhoz illő, békességes tűréssel és irgalmassággal, avagy szánakodással ítéljed meg, hogy dicséretes és ékes legyen a te koronád. ... Azért tehát, szerelmetes fiam, én szívemnek édessége, jövendő sarjak reménysége, kérlek, parancsolom, hogy mindenütt és mindenben malaszttól gyámolíttatva nemcsak atyádfiaihoz és rokonaidhoz, avagy fő emberekhez vagy vezérekhez ... légy kegyelmes, hanemha az idegenekhez is és mindenekhez, kik te hozzád jőnek. Mert a kegyességnek míve téged mindeneknél nagyobb boldogságra vezet” – szerepel Szent István király Imre fiához írott intelmeiben. (Forrás: Magyar Kurír)

......vissza a lap tetejére

 

 

 

November 1. hétfő - Mindenszentek főünnepe

Link: - (November 2 - Halottal napja)

 

 

mindenszentA mai ünnepünk, a Mindenszentek főünnepe méltatlanul el van ferdítve, ki van forgatva, össze van keverve a Halottak napjával. Mi ezt annak idején a szemináriumban gúnyos-kritikusan úgy fogalmaztuk meg - elnézést a kifejezésért -, hogy a Mindenszentek fényes ünnepét elárasztja a hullaszag. Ugyanis ennek az ünnepnek a temetőhöz és a halottakhoz semmi köze sincs. A holtakra, a halálra holnap, november 2-án emlékezünk, halottak napján.

Ha megkérdeznénk az embereket, a templomba járókat is, hogy mi ez az ünnep, szinte biztos, hogy mind azt mondaná, hogy ezen a napon a halottakra emlékezünk.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a mai ünnep egy örömünnep. Azokat a szenteket - minden szentet ünnepeljük, akik eljutottak életük, és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra Isten örök Országába. Mert ezek a szentek is az Egyház tagjai. Az Egyház ugyanis nemcsak a földön élő valóság, hanem három része van.

 

Az első része az úgynevezett küzdő Egyház.

Ez a tulajdonképpeni földi Egyház. Küzdőnek nevezzük, mert mi itt a földi életben küzdünk az ördög cselvetései, a bűnök és az élet számtalan vihara között az örök életre eljutni. A szentmisében az alapítás szavainak elbeszélése után az eucharisztikus imádságban így imádkozunk a küzdő Egyházért, s tulajdonképpen saját magunkért: ".szent és katolikus Egyházadért (.) tartsd meg békében, őrizd meg egységben, szolgáddal János-Pál pápánkkal, István főpásztorunkkal, és mindazokkal, akik az egyetemes és apostoli hitet hűségesen őrzik és vallják."

Az Egyház másik része a szenvedő Egyház.

Ezt az Egyházat a tisztítótűzben szenvedők alkotják. Ők is az örök élet részesei már, hiszen a tisztítótűz után Isten Országába jutnak, csak még vezekelniük kell bűneikért. Érettük az eucharisztikus imádságban így imádkozunk: "Kérünk, Urunk, hogy nekik és minden Krisztusban elhunyt hívőnek add meg a boldogságot, a világosságot és a békét a te országodban."

Az Egyház harmadik része a megdicsőült Egyház.

Ezt a szentek alkotják, akik eljutottak már Isten örök Országába. Az ő közbenjárásukért is imádkozunk az eucharisztikus imádságban: "A szentek közösségében tisztelettel megemlékezünk mindenekelőtt a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról, istenünk és Urunk, Jézus Krisztus édesanyjáról, apostolaidról, vértanúidról és minden szentedről. Az ő érdemeikért és könyörgésükre add, hogy mindenben érezzük oltalmadat."

Az Egyháznak ez a három szintje szüntelen élő kapcsolatban van egymással. A küzdő és a megdicsőült Egyház szüntelen szüntelen könyörög a szenvedő Egyházért, hogy a tisztítótűz ideigtartó büntetésétől mihamarabb megszabaduljanak. A megdicsőült Egyház pedig - a szentek - közbenjárnak értünk.

A mai nap az ünneplés napja. Azokra az emberekre emlékezünk, akik megmutatták az utat, hogy igenis el lehet jutni az örök életre a Krisztus által meghirdetett élettel, s egyáltalán az hirdetik, hogy a halál után van folytatás; sokkal szebb, mint amire legmerészebb álmainkban is gondolni mernénk.

A mai ünnep üzenete pedig az, hogy szenteknek kell lennünk, hogy eljussunk Isten örök Országában.

Meghökkentő ez: pont én legyek szent?

Úgy gondoljuk, hogy az életszentség a papoknak és a szerzeteseknek van fenntartva, akik egész életüket Istenre, Isten látványos szolgálatára szentelték. A megkereszteltek többségének, akik a világ dolgaival vannak elfoglalva, ebben nem lehet részük.

Ez egy óriási tévedés. Ugyanis az életszentségre minden megkeresztelt ember meg van hívva - legyen az pap, vagy egyszerű kétkezi munkás. Nemcsak a papok, szerzetesek lehetnek tehát szentek, hanem számunkra névtelen keresztények milliói, akik azonban nem névtelenek Isten előtt, mert csendesen és hűségesen élték keresztény hitüket. Hiszen hallottuk az olvasmányban: az üdvözültek szeregének száma megszámlálhatatlan.

Mi is lehetünk tehát szentek, sőt szenteknek kell, hogy legyünk, máskülönben nem jutunk el Isten örök országába. Ebben példaképeink és segítőink a szentek. Példaképeink azok, akiknek életét feljegyezték, s az Egyház biztos módon tartja számon őket az üdvözültek között. Segítőink, mert közbenjárásukkal segítenek minket, a küzdő Egyházat az élet rögös útján. Csak egy a fontos, hogy akarjunk szentek lenni és kérjük az ő közbenjárásukat, mert Isten világában szabad akaratunké az első szó.

(Forrás: Ócsai József)

......vissza a lap tetejére

 

 

 

November 2. kedd- Halottak napja

 

 

halottak_napja

Különös nap ez a mai. Ilyenkor hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem kímélve az ország más részeiből vagy egyenesen határainkon túlról, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát helyezzen szeretteinek sírjára. Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben azt mondják: mert így szokás. Tény azonban, hogy ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal. Találkozik a gyermek, akinek legtöbbször csak azt a számara izgalmas és játékos eseményt veszi észre a mai napból, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál. Találkozik találkozik a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon elveszett hozzátartozóit idézi fel. S találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.

Halál.

Fogyasztói társadalmunk elegáns társaságaiban modortalanságnak számít szóba hozni a szenvedéssel, halállal kapcsolatos dolgokat. Ha mégis a halálról kényszerülünk beszélni, akkor legfeljebb általános alanyban fogalmazva annyit mondunk: az ember meghal. Az ember, de sosem én, s voltaképp a halált olyan dologgá szelídítjük, amely senkihez sem tartozik. Menekülünk az igazság kimondása elől, hogy az ember halálra születik.

Ma - modortalanság ide, vagy oda - érezzétek a halál fagyos leheletét a temetőket járva, mint a fagyos szelet, amellyel szemben akárhogy öltözködünk is, talál egy rést ruházatunkon, ahová metsző jegességgel behatol. A halállal szemben nincs menekülés: mindannyiunkat utolér előbb, vagy utóbb.

A halállal kapcsolatban két út tárul fel. Az egyik az, amelyik sehová sem vezet, csak a megsemmisülés sötét feneketlen szakadékába. Ha éles tekintettel járunk a világban, akkor láthatjuk, hogy a mai modernnek nevezett társadalmak ezen az úton járnak, amelyre méltán használhatjuk a halál kultúrája elnevezést. Hiszen a mindenáron való evilági érvényesülés a halál utáni élet totális tagadásából fakad.

De létezik egy másik út a halállal kapcsolatban. Akik ezen az úton járnak egyfajta módon hitet tesznek amellett, hogy valaminek lenni kell a halál után. Teszik ezt egy ösztönös optimizmustól vezettetve, vagy pedig azért mert az elmúlt ateista propaganda ellenhatásaként ma felerősödtek a különböző okkult tanokat hirdető mozgalmak.

Ennek az útnak egy sokkal világosabb folytatását nyitotta meg a keresztények Istene, mert a kereszténység a halál tapasztalatára egyedülállóan eredeti és meghaladhatatlan választ hozott. Ez a válasz abban áll, hogy fölértékeli az ember életét az őt megillető méltóságra.

Az ember Isten képmására van teremtve, s belé van ezáltal oltva a halhatatlanság csírája. Ezért van folytatás a halál után. Erre a gondolatra azonban minden más vallás valamilyen szinten eljutott, hogy a lélek halhatatlan. Amit a kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a kereszténységet egyedivé teszi ezen a területen is, az az, hogy az Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s az, hogy halála után feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian - hívők és hitetlenek egyaránt - feltámadjunk. Más dolgok mellett ezek azok a sajátos vonások a kereszténységben, amelyet soha emberi elme ki nem talált volna, ezek azok, melyek közvetlenül Istentől származnak. Ha ő ezt nem adta volna tudtunkra, ma sem tudnánk.

Jézus Krisztus megtestesült, magára vette emberi természetünket. Ezzel Isten isteni szintre értékelte fel az emberi életet.

Jézus Krisztus feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy mi utána mindannyian feltámadjunk. Ez a kereszténység lényege, amire azt mondta Szent Pál: "Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem." Ha Krisztus nem támad föl, akkor a kereszténység csak egy a sok kulturális irányzat között, amely ma divatos, holnap pedig idejétmúlttá lesz. Ennek fényében elszomorító, hogy ma milyen kevesen hisznek a feltámadásban még a magukat hívőnek, kereszténynek valló emberek között is. S akkor ezek az emberek szoros értelemben nem is nevezhetők keresztényeknek.

A mai nap kérhetetlenül szembesít a halállal és a feltámadással. A kérdést neked kell eldöntened: te melyik utat választod? Azt, amely a semmibe torkollik. Azt, amelyik homályosan hisz az örökkévalóságban, vagy pedig ennek Istentől megvilágított szakaszát, mely hisz a feltámadásban. A kérdést neked kell megválaszolnod, hogy milyen hittel léped át a temetők kapuját, melyre az van felírva: Feltámadunk!

A halállal és a feltámadással való számvetés, számvetés egész életünkkel is. Mert a befejezés határozza meg mindazt ami előtte van. Döntésed nemcsak elméleti. Nem elég elhinni, hogy van Isten, aki értelmet adhat további életednek, ha rábízod magad, hanem úgy is kell élni.

Végezetül egy mondatot vigyetek haza mintegy összefoglalásaként mindannak, amit mondtam Mózes szájából: "Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok!" (Forrás: Ócsai József)

.......vissza a lap tetejére

 

 

 

 

2010. október 31., évközi 31. vasárnap

Zakeus a fügefán

 

zakeusVictor Hugo A nyomorultak című regénye megragadó jelenettel kezdődik. Jean Valjean, az életfogytiglanra ítélt fegyenc megszökik a börtönből. Kimerülten betámolyog a püspök házába. A házvezetőnő el akarja kergetni a csavargó külsejű alakot, de a püspök asztalához ülteti. A fegyenc meglopja őt, a püspök mégis nagylelkűen neki ajándékozza ezüst tárgyait.

Az a tény, hogy valaki elfogulatlanul, nyitott szívvel közeledik feléje, asztalához ülteti, annyira szívébe markol, hogy megváltoztatja életét. Gonosztevőből a szeretet hősévé avatja.
A mai vasárnap evangéliuma Zakeus történetében mutat be hasonló esetet. Itt is szó van egy nyilvános bűnösről, gőgös elutasításról és életsorsot megváltoztató, szerető személyről. Az evangélium bátorítja a mai tapogatózó istenkeresőket, elmarasztalja az önhitt elutasítókat és rámutat az életfordulat páratlan lehetőségére. (A téma annyira megragadta Rónay Györgyöt, hogy elmélkedő novella írására késztette: Rónay: Zakeus a fügefán.)

Zakeus a jerikói vámos.
Hogy ő miért kereste Jézust? Valamelyik szentírás-magyarázó így próbálta rekonstruálni Zakeus fejlődését: Újszülött korában csúnya, púpos és nevetségesen picike volt. Társai csúfolták, a játékba nem fogadták be. A kis törpe gyerek sokat sírt és megutálta társait. Felnőtt korában a liliputi embert sehol sem alkalmazták. Keserűségében elvállalta az elnyomó római hatóságtól a vámosságot. Szedte a vámot, behajtotta az adót. Zsarolta az embereket, lopott, csalt szemrebbenés nélkül. De lelke nem nyugodott. Elrontottnak érezte életét. Titokban abban reménykedett, hátha egyszer valaki embernek tekinti. Az talán még meg tudná változtatni nyomorított jellemét.

Akkor terjedt el a hír Jerikóban, hogy Jézus a városba érkezik. Zakeusnak nagyot dobbant a szíve. Elhatározta, ha életébe kerül is, találkozik vele. Így került a fügefára. Nem törődött vele, hogy közben kirámolják házát, kirabolják kamráját. Mindegy! Az a fontos, hogy szemtől-szembe lássa. Megsejtette ez a sérült lélek, hogy Jézusnak kell ő. Az Úrnak szüksége van rá.

Él-e bennem ilyen szenvedélyes vágy Jézus iránt? Keresem-e a vele való találkozást? Fel tudok-e tenni mindent egy kártyára, csakhogy Jézussal találkozzam? Nem fordítva történi nálam, mint Zakeusnál? Nem minden mással törődöm inkább és éppen Jézus nem érdekel? – Uram, keltsd fel szívemben a legyőzhetetlen vágyat utánad!

A tömeg.
Zakeusról a tömegre fordítom tekintetemet. A tömeg ott tolong Jézus körül és eltakarja Zakeus elől őt. A vámos áll az árokparton és nem látja Jézust. Csak azokat, akik magabiztosan, önhitten vonulnak mellette. A kevélységnek, az erénygőgnek ez az élő sövénye azt mondja: „Bűnös vagy Zakeus, ne tolakodj a mi soraink közé. Sohase akard te szemtől szembe látni az Urat. Húzd meg magad, te szégyentelen törpe vámos. Ha jól meggondoljuk, még a mi látásunkra sem vagy méltó. Miféle szemtelenség azt gondolnod, hogy ilyen könnyű az út a magadfajtáknak az Úrhoz.”

Istenem! Csak attól ments meg, nehogy a „tömeghez” tartozzam! Nehogy azt gondoljam: én már annyi éve járok templomba, itt én mondhatom meg, kinek van joga ide belépni, ki mehet áldozni, ki méltó arra, hogy az egyházközségben feladatot vállaljon. Mit keresnek itt az újonnan megtértek, ideköltözöttek, a más hangnemben imádkozók? Kritizáló, elutasító, rideg lelkülettel milyen sokszor elzárjuk az utat a félénk keresők elől. A korrektség öntudatától ment meg Uram minket!

Jézus.
Végül Jézusra nézek. Mert már jön is. Föltekint Zakeusra. Zakeus pedig ül a fa tetején. Nézik egymást szemtől szembe. Nem! Ezt a tekintetet nem lehet elfeledni. Jézus nézi őt derűs, meleg szeretettel. Előítélet nélkül, szemrehányás nélkül. Nincs a szemében gúny. Még felelősségre vonás sincs. Nem szidja le, nem ítéli el, nem osztogat tanácsokat, csak határtalan szeretetettel nézi. Sőt! Megszólítja. Nem azt mondja neki: „Te törpe, te púpos bohóc” hanem néven szólítja: „Zakeus!” Ezt a gyűlölt vámost évek óta már senki sem szólította valódi nevén. És most az úr teszi. Majd az egész város színe előtt kijelenti: „Szállj le hamar. Ma a te házadban kell megszállnom.”

Zakeus úgy érzi, hogy megfordult vele a világ. Úgy éri ez a megtiszteltetés, mint a villámcsapás. Megtér. Vagyona felét a rászorulók között szétosztja. Akit megcsalt, négyszeresen kártalanítja. Már nem gyűlöl senkit, hanem szeret. Lassan őt is megszereti mindenki. A gyűlölt, kapzsi vámosból a szeretet hősévé válik. A hagyomány szerint csatlakozott az Egyházhoz, Jerikó köztiszteletben álló püspöke lett és 120 éves koráig élt. A Jézussal való találkozás csodája!

Lehet, hogy a jelenlévők között is akad olyan, aki nem találja helyét az életben. Akit gyötör a kisebbrendűségi érzés. Talán gyűlöli a környezetét, utálja az embereket. Legjobban saját magát. Egyetlen reménye lehet: találkozni Krisztussal és a vele való találkozás fordulatot hozhat életében.
A Vidám Park elvarázsolt kastélyának görbe tükre groteszk, torz alakot mutatnak az előtte álló személyről akkor is, ha az ép és egészséges. A mi esetünkben ma fordítva történt. Az evangélium tiszta tükrébe tekintettünk. De vajon nem mutat-e torz figurát? Annak csak az lehet a magyarázata, hogy mi magunk vagyunk ilyenek.
Jézus add,hogy ne legyek olyan, mint a körülötted nyüzsgő jerikói tömeg, amely eltakar Téged a keresők elől, vagy gőgös önteltségével elriasztja a feléd közeledni akarókat. Inkább Zakeushoz hasonlítsak, aki nemcsak a hit hangulatáig jutott el, hanem a teljes bűnbánatig, az őszinte megtérésig, sőt a Veled való asztalközösségig, vagyis az eucharisztikus lakomáig. Ámen. (Forrás:Hajnal Róbert/Magyar Kurír)

 

 

 

2010. október 24 - évközi 30. vasárnap - gondolatok a gőg és alázatról

farizeus es a vamos

Azoknak pedig, akik elbizakodtak, mert azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: ,,Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: ,,Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből.'' A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: ,,Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!'' Mondom nektek: ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.''  (Lukács evangéliuma 18,9-14.)

1912-ben megépítették a világ leghatalmasabb luxushajóját, a Titanicot. A tervező, a kapitány és az építők úgy bocsátották vízre az úszó várost, hogy az elsüllyeszthetetlen. Dacolni fog a természet erőivel, magával a Teremtővel is. Ráírták a hajó oldalára: „Ezt még az Isten sem tudja elsüllyeszteni!” Tudjuk, hogy első útján jéghegynek ütközött és két óra alatt hullámsírba merült. Mintha csak tragikus bizonyítéka lenne Jézus szavainak: „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik.” Az Isten ellen lázadó gőg szétmorzsolódik. Az alázat viszont felmagasztalásra kerül. Ez a mai vasárnap alapgondolata.

Jézus alázata

Ha átlapozzuk a filozófiai, erkölcstani könyveket, meglepődve tapasztaljuk, az alázatosságról semmit sem írnak. Ha bevezetik majd az iskolai etikát, bizonyára abból is hiányozni fog az alázatosság. Ezt az erényt Jézus hozta a világba. Ezért legjobb, ha az elméleti fejtegetés előtt az Úr példáját állítjuk szemünk elé.

Az utolsó vacsorán megmosta tanítványai lábát. Hozzáfűzte: „Ha én megmostam a ti lábatokat, ti is tegyétek meg egymással.”

Ritkán beszélt önmagáról. Amikor mégis, alázatosságát emlegette: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.”

Szent Pál Krisztus megtestesülését úgy magyarázta: „Megalázta magát és engedelmes lett a halálig. Ezért Isten felmagasztalta Őt. (Fil 2,6)

Mire nem szabad gondolnunk, amikor alázatról beszélünk?

Az átlagember így gondolkodik róla: Alázatos ember az, akit mindig félre lehet állítani. Aki kisebbrendűségi gátlásokkal küzd és bocsánatot kér, hogy él. Aki nem mer kezdeményezni és semmire sem érzi magát képesnek,. Aki a világ sakktábláján csupán gyalogos akar maradni. Szürke, névtelen egérke, csak hagyják őt békében.

Ezt a példát állította elénk Jézus, amikor példabeszédében a vámost elébe tette a farizeusnak? Egyáltalán nem! A példabeszéd alapján állíthatjuk: az alázatosság nem más, mint a gőg ellentéte.

Mi az igazi alázatosság?

A gőgös magával törődik, az alázatos mással.

A farizeus csak saját erényeiről beszélt, a vámosnak az fájt, hogy embertársait becsapta. A farizeus és a vámos ma is erről ismerhető fel.

A kórteremben öten saját betegségüket mesélik a látogatóknak: „Jaj, de szerencsétlen vagyok. Mindenem fáj.” A hatodik így szól: „De kedves, hogy eljött! Milyen sápadt, csak nincs valami baja?

A gőgös tudatát önmaga tölti be. Az alázatosét az embertárs. A világon milliók éheznek, az nem érdekes. Az árvíz százezreket tesz hajléktalanná, az nem fontos. Háborúban ezrek kerülnek tömegsírba, ez is mellékes. Hát mi a fontos? Az ő kis betegsége. A gőgösnek egy a döntő: mit jelent ő az emberek szemében. Az alázatosnak pedig: mit jelent ő az Isten szemében.

A gőg falakat emel, az alázatosság nem ismer falakat.

A gőg elválasztja az embereket és szembeállítja őket. Faji gőg: a germán magasabbrendűség. Nemzeti gőg: a dák-római elmélet. Osztálygőg: munkaadók, munkavállalók. Még vallási gőg is van.

Az alázatosság nem ismer falakat. Minden embert azonosnak tart. „Nincs többé zsidó, vagy görög, rabszolga vagy szabad férfi vagy nő. Ti mindnyájan egy személy vagytok Krisztusban.” (Gal 3,28)

A gőg térdre hullás az Én-bálvány előtt. Az alázatosság Isten előtt hajol meg.

Tipikus példa a farizeus viselkedése: „Hetenként kétszer böjtölök, tizedet adok mindenemből. Nem vagyok olyan mint a többi.” Minden mondatának alanya az én. Ma így fogalmazna: „én mintaférj vagyok. A legügyesebb szakmunkás. A legbuzgóbb keresztény.” Vagy nőnemű ragokkal: „Engem nézzetek, ne azt a szürke kis senkit. Az én ruhámat bámuljátok, ne azét az ostoba libáét. Az a buta teremtés legfeljebb a főzőkanálhoz ért.”

Az alázatos nem a maga istenképét imádja, hanem az igaz Istent. Mint a vámos: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”

XXIII. János boldoggá avatásában fő szempontot jelentett alázatossága. Nem sértődött meg, amikor egy kislány szemére vette csúnyaságát. Beállt szekrényt tolni a rakodómunkásokkal. Egyenrangú félként beszélgetett a pápai udvar kertészeivel. Testsúlyára utalva duplájára emelte a trónszékét vivők fizetését. Nem csoda, hogy párizsi nuncius korában a szocialista köztársasági elnök kijelentette róla: „Ha minden pap olyan alázatos lenne, mint Roncalli, Franciaországban nem lenne hitetlen.”

Nietzsche gőgösen kiáltotta elbizakodottságában: „Én vagyok az Isten!” Ugyanakkor Lisieuxi Teréz a kis utat választotta és állította szembe ezzel a kérdéssel. Hatása összehasonlíthatatlanul felülmúlta a filozófusét.

Az alázatosság hatásosabb a nagyképűségnél. A történelemben is beigazolódik, az egyéni életben is: „Az alázatos megigazulva ment haza. Mert Isten a gőgösöknek ellenáll, de az alázatosoknak kegyelmét adja.” Ámen.

(Forrás: Hajnal Róbert: A farizeus és a vámos - 2007. október 27. Magyar Kurír)

...vissza a lap tetejére

 

 

2008. október 19. évközi 29. (missziós) vasárnap


Az adógaras 

tiziano-adógarasA drezdai Zwinger egyik legértékesebb képe Tiziano Adógaras c. festménye. Légkondicionált üvegszekrényben őrzik. A kép középpontjában Jézus áll. Fönséges nyugalom az arcán. Körülötte a farizeusok és herodiánusok. Arcukról árad a ravaszság, a képmutatás és a hízelgés. Aki a képet egyszer is látta, az evangéliumi jelenetet nem tudja elfelejteni. Annyira csak úgy történhetett, ahogy a nagy művész azt kifejezte. A kép azonban mégiscsak egy egyszeri, egyedi esetet ábrázol. Az évközi 29. vasárnap evangéliuma azonban általános érvényű üzenetet tartalmaz.

Az evangéliumi jelenetből két igazság vezethető le, amely minden kor számára érvényes: Jézus elismerte a földi hatalmat, de szembeszállt túlkapásaival. 


I. Jézus elismerte a földi hatalmat

Kr. u. 6-ban a Római Birodalom bekebelezte Júdeát. Mint provinciát, a Birodalomhoz csatolták. Ettől kezdve a római helytartó kormányozta a tartományt és adót szedtek a zsidóktól. Számukra ez gyakorlatilag kizsákmányoló volt, ideológiailag pedig vérig sértő. Az adószedés ugyanis azt jelentette, hogy a föld, amit a nép Jahvétól kapott, a császáré lett. Tudták, hogy nem tehetnek ellene semmit, mert Róma a legvéresebb terrorral megtorolja az adó megtagadását, de elvileg nem egyezhettek bele. Mert az árulás, szinte Isten megtagadása lenne.

A vallási és politikai vezetők felteszik Jézusnak a kérdést, mi az ő véleménye az adófizetésről. Ravasz a kérdés, bárhogyan válaszol, bevádolható. Felfedezi rajta a császár képét és feliratát. A zsidó törvények szerint tilos volt ember arcát kőbe, ércbe vésni. A Mester tehát azt mondja: ha komolyan veszitek az Ószövetségi Szentírást, hogyan tarthattok magatoknál egyáltalán pénzt, amin a császár képe van. Ez maga felér egy istenkáromlással. Aztán hozzáfűzi: ha már elfogadtátok, forgatjátok, kereskedtek a császár képét hordozó pénzzel, akkor vissza is adhatjátok neki, amikor adóban behajtja, mert az övé.

Ha az állam rendjét, építkezéseit, bizonyos polgári életformáját elfogadtátok, akkor tegyetek csak eleget az adófizetési kötelességnek is. Jézus tehát elismerte a földi hatalom létjogosultságát. Ebből vonta le a keresztény szociológia a következményt: „az állami fensőbbség hatalma jogos. Az alattvalóknak vannak kötelességeik vele szemben. Az állampolgárok lelkiismeretben kötelesek az igazságos törvények betartására.”

A keresztény ember példamutató magatartásra van kötelezve evilági ügyeiben is. Közösséget szolgáló lelkülettel, lelkiismeretes munkával kell közreműködnie a haza felvirágoztatásában. Adjátok meg a Cézárnak, ami a Cézáré: adót, katonaságot, munkát. De csak azt adjátok meg, ami a Cézáré!!! Többet nincs joga követelni! 

II. Jézus szembeszállt az állami mindenhatósággal

Az állam törvényei azonban nem mondhatnak ellen Isten rendelkezéseinek. A földi hatalom nem akadályozhatja az alattvalókat lelkük üdvösségének és Isten dicsőségének munkálásában. A polgároknak joguk van megvédeni az igazságot, ha azt a világi hatalom veszélyezteti. Jézus nyíltan hirdette: az ember hitének, erkölcsi életének, lelkiismeretének legfőbb mércéje nem az állam, hanem a kinyilatkoztatás.

Ebből fontos megállapítások következnek:

1. A túlkapások ellen tiltakozni kell
A hívőnek joga, sőt kötelessége hogy szóvá tegye, ha a hatalom hordozói visszaélnek hatalmukkal. Határozottan, esetleg kockázat árán is meg kell mondania: „olyat kívánsz, amire nincs jogod.” Mórus Tamás ügyelt arra, hogy ne lehessen a felségárulás vádját rábizonyítani. De Isten iránti kötelességét is teljesítette. Amikor a kettő ellentétbe került egymással, vállalta a vértanúságot is. 

2. Megtagadni az engedelmességet, ha a földi hatalom olyat követel, ami Isten törvényeivel szemben áll. Ilyenkor ki kell jelenteni: „Non possumus!” = Nem tehetjük 
Ezt vágta oda Péter apostol a szanhedrinnek: „Nem tehetjük, hogy Krisztusról hallgassunk!” Ezt mondta Ambrus püspök Theodosius császárnak, amikor vérengző tette után a milánói bazilikában akart volna áldozni. Elmondta a pápa VIII. Henriknek: „Házasságodat fel nem bonthatom!” VII. Pius Napóleonnak: „Az Egyház jogaiból nem engedhetünk !” XIII. Leó az egyházüldöző Bismarck kancellárnak: „Nem ismerhetjük el a totális államot akkor sem, ha a papokat mind elfogatod, vagy a rágalom és gúny eszközét alkalmazod az Egyház tönkretételére.” És ezt mondták a modern kor főpapjai: Márton Áron Erdélyben, Wyszyński kardinális Varsóban, Mindszenty prímás Magyarországon. 


Ma missziós vasárnapot ülünk. A távoli pogány világban az evangélium örömhírét továbbadó hithirdetőkre gondolunk: papokra, szerzetesnővérekre, világi munkatársakra. Ha a missziók 2000 éves történetét tanulmányozzuk, meglepődve fedezzük fel, milyen sok helyen üldözték az Egyházat és akadályozták a hittérítés ügyét. Az államhatalom, a politika korlátozta, megtiltotta, kegyetlenül büntette a hithirdetőket. Ez ma is így van, a Távol-Keleten és hazánkban is – amely lassan szintén missziós területté válik. Holott a kereszténység mindenütt azt hirdeti: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré!” Az istenellenes hatalmak azonban nem hajlandók Jézus második mondatát elfogadni: „… és Istennek, ami az Istené!” 

Imánkban kérjük a pogány világ hittérítői számára, öntsön bátorságot szívükbe az evangélium hirdetésére. Nekünk pedig, akik hazánk területén képviseljük Isten ügyét, adjon kitartást és állhatatosságot, hogy minden nehézség közepette merjünk hitünk szerint élni és azt misszionárius lelkülettel képviselni. Merítsünk erőt a Mester szavaiból: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is magaménak vallom Mennyei Atyám előtt.” Hajnal Róbert/Magyar Kurír

 

...vissza a lap tetejére

 

 

 

XVI. Benedek „kreatív kisebbsége” és a nyugati civilizáció átmentése               

 

Természetesen XVI. Benedek brit útjának sikere nem jelenti azt, hogy az ország visszatért a keresztény gyökerekhez – írja elemzésébenSamuelGregg, az Acton Intézet kutatási igazgatója. Inkább arra mutatott rá, hogy a mai Nagy-Britannia Európa egy lehetséges, ám lehangoló jövőjét reprezentálja.
A szerző idézi Jonathan Sachst, a brit főrabbit, aki a pápával is találkozott, és aki a Timesban írt egyik cikkében úgy fogalmazott: akár elfogadjuk, akár nem a „szétszakadt társadalom” („broken society”) fogalmát, be kell ismerni, hogy nem megy minden jól Britanniában. 2008-ban a brit újszülöttek 45 százaléka házasságon kívül született, 3,9 millió gyermek szegénységben él, a 15-24 éves korosztályban a halálozások 20 százaléka öngyilkosságnak köszönhető, és 2009-ben 29,4 millió antidepresszánst vettek be az emberek, ami az 1985-ös szint 334 százaléka.

Amint Samuel Gregg fogalmaz: ezek a gyümölcsei egy mélyen szekularizált, über-utilitarista kultúrának, amely a kereszténységet csak addig tolerálja, amíg az nem kérdez rá ennek az igazságról és jóról, hibáról és rosszról nem beszélő társadalomnak a koherenciájára.

XVI. Benedek olyan katolicizmust szeretne örökül hagyni, ami „kreatív kisebbségként” biztosítja Európa jövőjét – írja Samuel Gregg. Ehhez olyan katolikusokra és keresztényekre van szükség, akik nem hajtanak térdet az militáns szekularizmus és a politikai korrektség előtt. A pápa által sokszor használt kifejezés – „kreatív kisebbség” – egy angol történésztől, Arnold Toynbee-tól származik (1889-1975), aki a történelemről írt nagy munkájában a civilizációk életéről szólva azt írta, hogy a civilizációk sokkal inkább belső hanyatlás miatt omlanak össze, semmint külső támadás következtében. Azaz nem meggyilkolják őket, hanem öngyilkosok lesznek.

A „kreatív kisebbségek” azonban – mint Toynbee írja – proaktívan reagálnak a civilizációs krízisre, aminek következtében az adott civilizáció tovább nőhet. Ilyen proaktív reakció volt az egyház válasza a Római Birodalom ötödik századi összeomlására. Az egyház ebben a krízisben azon igyekezett sikerrel, hogy megőrizze a Róma, Athén és Jeruzsálem bölcsességét és törvényeit. A nyugati civilizáció nem csupán megmenekült, de gazdagodott is – véli Toynbee.

Az Acton Intézet kutatási igazgatója szerint ez a pápa elképzelése a katolicizmus európai szerepéről. Samuel Gregg hozzáteszi: ez tűnik az egyetlen járható útnak. A másik lehetőség ugyanis az, ha az egyház gettóba zárja saját magát. És habár sokakat vonzott a monasztikus élet a világtól elvonulva, a legtöbb kereszténynek sosem a világból való kivonulás volt a célja, már csak azért sem, mert a világban élve képzelték el a világ evangelizálását.

Egy újabb felmerülő lehetőség Samuel Gregg szerint a „liberális katolicizmus” (amely, mint megjegyzi, teológiailag megkülönböztethetetlen a „liberális protestantizmustól”). Ezzel azonban az a helyzet, hogy szerte a világon már összeomlott, ahogy a „liberális protestantizmus” is. Bizonyítékul Gregg a belgiumi és a hollandiai állapotokat hozza, ahol már alig vannak katolikusok, pedig a hatvanas-hetvenes években a leghaladóbbnak tartották magukat az ottani püspökök (Holland Katekizmus). Hozzátehetjük, hogy Belgiumban a legkonzervatívabbnak tartott püspök egyházmegyéjében volt a legtöbb szeminarista, annyi, mint az összes többi egyházmegyében összesen, és ott volt a legvirágzóbb a hitélet, nemhiába nevezte ki őt, André-Joseph Léonardot a pápa Belgium prímásának.

Annak idején a most boldoggá avatott Newman bíboros is felhívta a figyelmet a liberális katolicizmus lényegi inkoherenciájára. A liberális katolicizmus jövője a könyörtelen hanyatlás, saját maga jövőbe való átmentésének képtelensége, mivel fokozatosan számolja fel magát azáltal, hogy „ölelnivaló kiegészítője” lesz a „divatos balos törekvéseknek”, vagy „passzív támogatói” az „állami jóléti programoknak”.

XVI. Benedek „kreatív kisebbség” elképzelése azonban felismeri, hogy gyakorló katolikusnak lenni – André Vingt-Trois párizsi bíboros szavaival élve (Une mission de liberté , 2010) – sokkal inkább tudatos választás, semmint társadalmi konformitás. Azaz a gyakorló katolikusok azért azok, mert tudatosan ezt választották, hogy élni akarják az egyház tanítását, és sokkal kevésbé azért, mert ebbe születtek bele és ezt látják maguk körül.

A „kreatív kisebbség” stratégiája azonban nem csak katolikusoknak szól. Ez szimpatikus azon nem katolikusok, nem keresztények számára is, akik meg vannak róla győződve, hogy a modern Európa olyan problémákkal küzd, amiket – Sachs rabbi szavaival élve – nem lehet megoldani csupán állami kiadások által.

Samuel Gregg nagyszerű példaként hozza fel Hilarion metropolitát, az orosz ortodox egyház külügyi felelősét (akivel nemrég találkozott Erdő Péter bíboros), aki támogatja XVI. Benedek elképzeléseit és a katolikus egyházat, mivel az védi a kereszténység hagyományos értékeit, visszadja Európának keresztény lelkét, valamint küzd a szekularizáció és a relativizmus ellen.

Még az olyan ateisták is, mint Jürgen Habermas és Marcello Pera is egyetértenének Benedek pápával abban, hogy Európa keresztény gyökereinek elhagyása kulturális öngyilkossághoz vezet – mutat rá Samuel Gregg.

A kreatív kisebbségek hosszú távon sikeresek, korszakokon átívelő gyümölcsöt terem tehetségük. Morus Szent Tamás egyszemélyes kreatív kisebbség volt, amikor ellenállt VIII. Henriknek, aki kivégeztette. Ötszáz évvel később számos katolikusnak és nem katolikusnak a politikus példaképe ő. A Henrik előtt meghajoló püspökök emlékezetét viszont nem őriztük meg.

XVI. Benedek pápa nem 24 órás hírfolyamokban gondolkodik, nem vezető hírekben és önmegvalósításban gondolkodik, hanem hosszú távon. A hosszú távú gondolkodás mindig nyerő, és ez az, amit a celebritások sosem fognak megérteni – írja Samuel Gregg, aki olyan könyvek szerzője, mint A modern pápaság; A rendezett szabadságról; vagy A fogyasztói társadalom.

Magyar Kurír

...vissza a lap tetejére